Győzelem a félelem, az aggodalom és a szorongás felett

Valaki azt mondta, hogy a félelem, az aggodalom és a szorongás a legnagyobb ellenségünk. Nemrég egy különös történetet olvastam: „Egy ókori legenda szerint egy földműves Konstantinápoly felé utazott szekéren, amikor megállította egy öregasszony, és kérte, hadd tartson vele. A férfi felsegítette maga mellé, de ahogy haladtak az úton, ránézett, és rémülten kérdezte: – Ki vagy te?
– Kolera vagyok – felelte az asszony.
A földműves ijedtében ráparancsolt, hogy szálljon le és folytassa az útját gyalog.
Kolera azonban fogadkozott, hogy nem öl meg öt embernél többet a városban, meggyőzve a férfit, hadd mehessen vele tovább. Ígérete zálogaként adott neki egy tőrt, és azt mondta, hogy ez az egyetlen fegyver, amivel meg lehet őt ölni. Ezután hozzátette: – Találkozunk két napon belül. Ha megszegem az ígéretem, használhatod ellenem ezt a kést.
Konstantinápolyban százhúszan haltak meg kolerában. A férfi mérgében keresni kezdte korábbi útitársát. Amikor rátalált, felemelte a tőle kapott tőrt, hogy megölje.
– Azt ígérted – kiáltotta –, hogy öt embernél többet nem ölsz meg, de százhúszan haltak meg!
Kolera megállította a férfit, és azt felelte: – Én betartottam az ígéretemet. Csupán öt embert öltem meg, a többivel a félelem végzett. Ez a legenda a való életről szól.”

Ezrek halhatnak meg betegségben, de még többen azért, mert hatalmába keríti őket a félelem. Ha félelemmel tekintünk a jövőbe és a legrosszabbra számítunk, ahelyett hogy a legjobbat várnánk, tönkretesz a szorongás és letaglóz az aggodalom. A félelem sötét fellege gyakran vet árnyat az életünkre születésünk pillanatától a halálunk napjáig. Összeroppantja a lelkünket, legyengíti az immunrendszerünket, az akaraterőnket, és erőtlenné tesz minket az ellenséggel szembeni küzdelemben. Elfojtja az örömünket, és szertefoszlatja az álmainkat.
A félelem erős érzelem, szorosan kapcsolódik a szorongáshoz és az aggodalomhoz. Általában valami elkerülhetetlennek tűnő fenyegetés, helyzet vagy veszély váltja ki. A koronavírus következtében megtanulhattuk, milyen hamar képes félelmet ébreszteni egy egész nemzet szívében egy világjárvány. Félünk attól, hogy a vírus hordozója lehet bárki, akivel találkozunk, és megfertőzhet bennünket. Minden egyes köhögés szorongást vált ki bennünk, mert nem tudjuk, hogy fertőzöttek vagyunk-e. A szívünk gyorsabban kezd verni, amint tüsszentünk egyet. Folyton azt kérdezzük magunktól: „Én is megbetegedtem? Ha igen, akkor ez lenne a halálos ítéletem?”

Hogyan kezeljük a félelmet?

Mi szabadíthat meg a legrosszabb rémálmainktól? Vagy talán inkább úgy kellene kérdezni, hogy kicsoda szabadíthat meg minket azoktól? A Szentírás Isten szeretetének és gondviselésének több mint háromezer ígéretét tartalmazza. A Biblia számos kijelentése kifejezetten bátorító a válság idején. Ha az Úr ígéreteibe kapaszkodunk a katasztrófákkal szembenézve, eltölt a remény. Krisztussal határozottan megállhatunk, mert Ő mellettünk van és bátorít: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsid 13:5). Gyakran megfeledkezünk a félelem legyőzéséről szóló egyik legnagyszerűbb bibliai történetről, amely az Ószövetségben található. Szíria királya a seregével körbevette Dótán városát Izraelben. El akarta fogatni Elizeust, ugyanis bármerre indultak támadásra a katonái, a próféta időben figyelmeztette Izrael hadseregének főparancsnokát. A szír király őrjöngött. Arra gondolt, hogy csak úgy nyerheti meg a háborút, ha elfogatja és megöleti Elizeust. Hatalmas seregével bekerítette a várost, nem hagyott lehetőséget a szökésre. Amikor Elizeus szolgája kora reggel felkelt és látta, hogy az ellenség több száz lóval és szekérrel ott állomásozik, a vér is megfagyott az ereiben. Aggodalom töltötte be a szívét. A halál elkerülhetetlennek tűnt. Félelemtől remegve ment Elizeushoz. Rémületében alig bírt megszólalni, de végül csak kibökte: „Jaj, uram! mit tegyünk?” (2Kir 6:15). Elizeus válasza mára klasszikusnak számít. Életet megváltoztató elvet kínál mindazoknak, akiket a félelem szorongat. Egyszerűen ennyit mondott: „Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük!” (17. vers). A helyzet ugyan szinte teljesen kilátástalannak tűnt, de to vábbra is Isten kezében volt az irányítás, Ő még mindig a trónján ült. Volt megoldása arra a helyzetre, ami megoldhatatlannak látszott. Képes utat készíteni ott is, ahol látszólag nincs semmi.
Elizeus azért imádkozott, hogy fiatal szolgája is meglássa, amit ő: az őket körülvevő angyali sereget, akik védték és végül meg is szabadították őket. Csodálatos módon Isten elvette a szírek seregének tisztánlátását, Elizeus és a szolgája pedig megmenekült. Az Úrnak ezer módja van arra, hogy megszabadítson bennünket a legnagyobb félelmeinkből. Ha a szemünk a problémára összpontosít, legyőz bennünket a rettegés, azonban ha Jézusra szegezzük a tekintetünket, akkor ugyan továbbra is bennünk lehet a félelem érzése, mégsem fog lebénítani, nem uralja többé az életünket.
A bénító félelemre nem az a megoldás, hogy nem félünk többé, inkább az, ha tudjuk: van mellettünk Valaki, amikor elfog ez az érzés, aki erőt ad a továbbiakra – az adott érzéseink ellenére. Ő nagyobb a félelemeinknél, az aggodalmainknál, hatalmasabb a szorongásunknál, gyakorlati, valós megoldást kínál a gondjainkra. A félelem ellenszere Isten jelenlétének a tudata. Ő arra teremtett bennünket, hogy hittel éljünk és ne emésszenek fel bennünket a félelmeink. E. Stanley Jones, az ismert 20. századi prédikátor mondta egyszer: „Isten belülről hitre és nem félelemre szabott minket. Nem a félelem az otthonunk, hanem a hit. A teremtése folytán az aggodalom és a szorongás csak olyan, mint a gépezetbe került homok, a hit pedig az olaj. Jobban élünk hittel és bizalommal, mint félelemmel, kétségekkel és szorongással. Szorongásunkban és aggodalmunkban csak kapkodunk levegő után, mert ezek nehezítik a légzést, viszont a hit és a bizalom friss levegőjét szabadon beszívhatjuk.” Isten arra teremtett minket, hogy benne bízzunk, aki megalkotott minket. Tekintsünk a félelmeinken túl Krisztusra, aki jobban gondunkat viseli, mint azt valaha el tudnánk képzelni!
Hit vagy félelem?
A félelem ellen felidézhetünk egy másik történetet is, ami a viharos Galileai-tengeren játszódott. Ez szintén a hit, nem pedig a félelem jelentőségére tanít. A Galileai-tenger körülbelül húsz kilométer hosszú és tizenhárom kilométer széles. Alkalmanként felerősödik a szél, ami hirtelen őrjöngő hullámtengerré változtatja a korábban csendes vizet. Azon a csillagfényes éjszakán, amikor Jézus tanítványai átkeltek rajta, a tenger nyugodt volt. Hirtelen azonban fekete felhők lepték el az eget. Hatalmas hullámokat korbácsolt fel a szél, óriási hullámok csapódtak a hajónak. Máté evangéliuma így számol be az esetről: „A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt. Már hajnalodott, amikor Jézus odament hozzájuk a tengeren járva” (Mt 14:24-25, RÚF). Hajnali 3 és 6 között lehetett, a negyedik őrjárat idején. Kora este indultak el. Két vagy három óra alatt átérhettek volna a túlpartra, ehelyett nyolc hosszú órán keresztül küzdöttek a széllel és a hullámokkal. Egyértelmű, hogy szembeszél fújt, így nem kerültek közelebb a céljukhoz. Fáradtak voltak és kimerültek. Úgy érezték, hogy nem bírják tovább a küzdelmet. Elfogyott az erejük. Van úgy az életben, hogy kemény csatába kerülünk. Tombol körülöttünk a vihar, és annyira kimerít minket a harc, hogy úgy érezzük, nincs már több erőnk. És itt jön az elképesztően jó hír.
Hol volt Jézus eközben? Mit tett, amíg a tanítványok keményen küzdöttek? Imádkozott értük. Kérte az Atyát, hogy erősítse meg a hitüket, adjon nekik erőt a viharral szembeni küzdelemben, és bátorságot tovább folytatni az utat. Jézus tudta azt, amik ők nem: közeledett a kereszt ideje, a vihar pedig megerősíti a hitüket a rájuk váró események előtt. Az éle tünk napi küzdelmeiben Jézus felkészít bennünket a nagyobb válságokra, amelyek a jövőben törnek a világra.
A tanítványok csak a vihart látták, Jézus pedig őket figyelte. A szemüket a hullámokra szegezték, Jézus tekintete pedig rajtuk nyugodott. A tanítványok előtt úgy tűnt, hogy teljes a zűrzavar, pedig továbbra is Jézusé volt az irányítás. Az élet viharai közepette Jézus rajtunk tartja a szemét. Akkor is képes megmenteni bennünket, amikor villámok cikáznak és magasra csapnak a hullámok. Ő a világosságunk a sötétségben.
Mt 14:25-26 verseiben a Szentírás ezt mondja: „Már hajnalodott, amikor Jézus odament hozzájuk a tengeren járva. Mikor pedig a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrémültek és azt mondták: Kísértet ez! És ijedtükben felkiáltottak” (RÚF). Kifejezetten erős kifejezés a 26. versben az a görög szó, amit úgy fordítunk, hogy „ijedtükben”. Helyesebben úgy is mondhatnánk, hogy „rettegésükben”. Itt van a probléma. A tanítványok attól féltek, amit nem ismertek. Azt gondolták, hogy szellemet látnak. Az 1. századi Palesztinában gyakori volt, hogy tartottak a gonosz lelkektől. Sokan hittek a szellemekben, koboldokban és fantomokban. A tanítványok éveket töltöttek el Jézussal, de a vihar idején a józan eszükön felülkerekedett a félelmük. Az ismeretlen gyakran riadalmat kelt, és sajnos a legnagyobb félelmeink időnként valóra válnak. Vannak, akik azt mondják, hogy „Rá se ránts! Minden rendben lesz, meglátod!” Mi azonban tudjuk, hogy nem minden történik úgy, ahogy szeretnénk, ezért elkezdjük a „mi van akkor, ha” játékot: Mi van akkor, ha mégis rákos vagyok? Mi lesz velem, ha az orvosom azt mondja, hogy azonnal el kell kezdeni a kezelést? A férjem nem ért haza vacsorára délután ötre, most már hét óra van, és még mindig nem telefonált. Mi van akkor, ha baleset érte? A munkahelyemen kezdik elbocsátani az alkalmazottakat. Mi lesz, ha elveszítem az állásomat és nem tudom fizetni a számlákat? A kamasz fiam sátorozni ment. Már három napja, hogy elindult, és azóta nem hívott. Mi van akkor, ha eltűnt a hegyek között?

Fontos, hogy a „mi van akkor, ha” kérdések utat engedjenek Krisztus hangjának, aki a tomboló hullámok, a süvítő szél és a mindent elborító sötétség között szól: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14:27, RÚF). Fel figyeltünk már arra, hányszor mondja Jézus, hogy „Bízzatok”? Az evangéliumokban gyakran ismétli: Bízzatok! Ne féljetek!
Jézus a válasz a fojtogató félelmekre, amelyek felemésztik az energiánkat, elveszik az örömünket és tönkre teszik az egészségünket. A félelem helyére a hitnek kell kerülnie, amikor fókuszt váltunk. A félelem egy érzés. Az érzéseinket nem feltétlenül tudjuk irányítani, csak jönnek és mennek vagy hirtelen ránk törnek, a hit viszont hozzáállás kérdése. Azt jelenti, hogy úgy bízunk Istenben, mint egy jó barátban. Hisszük, hogy szeret bennünket és sosem ártana nekünk.
Személyes történetem
Hadd meséljek a bizalomról egy igen személyes történetet. Az egészségi állapotom miatt egy bizonyos kezelésre volt szükségem. Az orvosi csapat egyik javaslata az volt, hogy nagynyomású oxigénterápiát kapjak. Ehhez naponta körülbelül két óra hosszáig egy magasnyomású kamrában kellett ülnöm, összesen harmincöt vagy negyven alkalommal. Amikor a klinika tulajdonosa elmagyarázta nekem a kezelés menetét, azt mondta, hogy a legtöbb embernek nem a klausztrofóbia miatt nehéz belépni a kamrába, inkább a bizalom hiánya a gond. A kamrából nem lehet egyedül, segítség nélkül kijutni. Teljes mértékben meg kell bízni abban, hogy a kezelés végén valaki ki fogja nyitni az ajtót. Ha bízunk abban az emberben, nem lesz baj. Amikor én is beléptem a nagynyomású oxigénkamrába, bíztam az egészségügyi technikusban. Nem féltem, mert megbíztam abban, aki kezelte a gépet. Hittem, hogy tudja, mit tesz. Amikor megpróbáltatással nézünk szembe és elkezd bennünk növekedni a félelem, amikor a szorongás elveszi az örömünket, teljes mértékben rábízhatjuk magunkat Krisztusra. Övé az irányítás, és Ő tudja, hogy mit tesz.
A hit a válasz a bennünk felmerülő félelemre – hit abban, hogy Jézus velünk van az élet viharaiban, bármilyen helyzeten képes átsegíteni bennünket, átvisz a túlpartra. A félelem egy érzés. A hit hozzáállás kérdése, és a mi döntésünk, hogy mire összpontosítunk.
Péter nem engedte, hogy a félelmei felülírják a hitét és így ne tudjon összpontosítani. Jézushoz kiáltott a viharban, a tomboló hullámok közül: „Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken” (Mt 14:28). A hit vesz rá bennünket, hogy kilépjünk a csónakból. Segít, hogy Jézussal tudjunk járni a viharos tengeren. A hitnek köszönhetően dacolhatunk a széllel és az esővel, és a szemünket a szél Mesterére, a menny és a föld Urára szegezhetjük. A hit győz a félelem és a megpróbáltatásaink felett, leküzdi az utunkban álló akadályokat.
Jézus egyetlen szóval felelt Péter kérésére: „Jöjj!” (29. vers, RÚF). Sosem mondaná azt, hogy „Tartsd magad távol!”. Sosem mondja nekünk, hogy „Oldd meg magad!”, vagy „Ez a te gondod, nem az enyém!”, vagy „Ne zaklass már ezzel! Van elég bajom a világgal amúgy is”.
Jézus azt mondja nekünk, hogy: „Gyere, lépj ki a csónakból! Lépj ki hittel, és járj a vízen! Gyere, erős a karom! Nem fogsz megfulladni!” Krisztus hívására Péter kilépett a csónakból. Vele indult el az ismeretlen felé. A halál torkába vetette magát. Nem engedte, hogy a félelem megbénítsa, bármennyire süvített is a szél. Mitől félsz a legjobban? Mi miatt aggódsz most? Krisztus nagyobb a félelmeinknél és hatalmasabb a kérdéseinknél. Arra hív bennünket, hogy járjunk vele az élet viharos tengerén.
Ameddig Péter Jézusra nézett, a vízen járt, de történt vele valami, ami gyakran megesik velünk is az élet viharaiban. Szem elől tévesztette, amire addig összpontosított. Mt 14:30 verse így folytatja: „Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt” (RÚF). Amíg Péter Krisztusra szegezte a tekintetét és bízott a szavában, addig járt a vízen. Amikor a hullámokra és szorult helyzetére figyelt, süllyedni kezdett. Vagy földi szempontból, emberi érveléssel és gyengeséggel tekintünk a nehézségeinkre, vagy a hit szemüvegén keresztül nézünk Isten ígéreteire.
Ha a félelem ural bennünket, süllyedni kezdünk, és a lelkünk süllyedése a hitünk megereszkedését jelenti. Amikor félünk, valamiről megfeledkezünk. Amikor Péter süllyedni kezdett a viharos tengerben, csak egy dolog menthette meg, ez pedig nem olyan készség volt, amire tapasztalt halászként tehetett szert. Nem a Galileai-tenger ismerete segített rajta, nem is a kiváló problémamegoldó képessége, de még az sem, hogy jó úszó volt, akár vissza is úszhatott volna a csónakhoz. Amint süllyedni kezdett, felkiáltott: „Uram, tarts meg engem!” (Mt 14:30).
Máté, a csoda szemtanúja
Máté a szemtanúja volt ennek a csodának, ez a személyes beszámolója. Az egész jelenetet a csónakból figyelte. Azt írja: „Jézus pedig azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt” (Mt 14:31, RÚF). Amikor Péter felkiáltott, Jézus azon nyomban reagált. Ő ott van velünk az élet viharaiban. Ott van, amikor nagyok a hullámok és sötét az éjszaka.
Felfigyeltünk arra, hogy ebben a szakaszban kétszer kiáltanak fel? A félelem és a hit kiáltását is halljuk. Amikor a tanítványok azt hitték, hogy kísértetet látnak, a 26. vers szerint félelmükben kiáltottak fel. Amikor Péter süllyedni kezdett a vízben, akkor hittel kiáltott.
Teljes bizalmunk lehet abban, hogy Jézus nem fordul el tőlünk, ha hittel szólítjuk meg. Erős karjával megtart bennünket. Dávid csodálatosan írja ezt le A zsoltárok könyvében: „Most tudom, hogy az Úr megsegíti felkentjét… jobbjának segítő erejével” (Zsolt 20:6). Jézus karjában biztonságban vagyunk.
Figyeljük meg itt, hogy mi az, amit Jézus nem mondott Péternek! Nem azt mondta neki, hogy: „Péter, hát hol van a hited?”, vagy „Péter, neked egyáltalán nincs hited!” Azt mondta: „Kicsinyhitű” (Mt 14:31). A kevés hit még mindig jobb, mint a teljes hitetlenség. Ez arra emlékeztet, amit Jézus Mt 17:20 versében jelent ki: „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek [a nehézség, a gondok és a baj hegyének]: Menj…, és elmenne”. Amennyiben igyekszünk használni azt a keveset, akkor olyan nagy erővé nő a hitünk, amit Krisztusnak az élet viharaiból megszabadító hatalmába helyezünk, hogy képesek leszünk járni az élet kihívásainak viharos tengerén.
Figyeljünk fel a következő pontra! Péter eléggé hitt ahhoz, hogy kilépjen a hajóból. Ahhoz viszont már nem volt elég a hite, hogy átsegítse a viharon. Jézus gyakran engedi, hogy az élet viharai tomboljanak körülöttünk, mert ezek erősítik a hitünket. Kevesebbet kételkednénk, ha jobban hinnénk. A hit felszabadít a kétségek alól, eléri, hogy Krisztusba, egyedül csak belé vessük a bizalmunkat.
Hogy a félelem emészt fel vagy remény tölt el bennünket, ez attól függ, hova nézünk. Ha a gondjainkra, a világ problémáira tekintünk, a szívünk félelemmel telik meg. Jézus azt mondja: „Nézz fel!” Miért? Amikor a mennyei szentély felé nézünk, észrevesszük Jézust és erőt merítünk az ígéreteiből. Megbízhatunk Krisztusban. Benne reményt találunk, az élet bizonytalanságai és gondjai fölé emelkedünk. Biztonságban érezzük magunkat, mert Isten örökkévaló, halhatatlan, felfoghatatlan, kimeríthetetlen és végtelen szeretettel szeret minket.
Bízzunk Isten ígéreteiben!
A Biblia többször elismétli azt, hogy: „Ne félj!” Bár én még személyesen nem számoltam meg, hányszor fordul elő az Igében ez a kifejezés, de egy szerző háromszázhatvanöt alkalommal találkozott a „Ne félj!” vagy ehhez hasonló kifejezésekkel a Könyvben – azaz jut egy az év minden napjára. Isten lefedte az év minden egyes napját. Arra hív bennünket, hogy nyugodjunk meg a szeretetében, bízzunk a kegyelmében, és örüljünk, mert övé a hatalom.
A Biblia egyik legbátorítóbb ígéretében Ézsaiás azzal erősít, hogy Urunk szavait mondja el: „Ne félj, mert én veled vagyok.” Miért ne féljünk? Mert Jézus velünk van. Bármin is megyünk éppen keresztül, Ő mellettünk áll. „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt, megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak” (Ézs 41:10). Nem kell félnünk, amikor magunk körül mindenhol betegséget és szenvedést látunk, mert Jézus velünk van. Ézsaiás próféta könyvének korábbi részében ez az ihletett írás áll: „Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, jön Istenetek, és bos szút áll, jön Isten, és megfizet, megszabadít benneteket” (Ézs 35:4, RÚF). Miért nem kell félnünk? Nem azért, mert azt hisszük, hogy sosem fogunk megbetegedni. Azért élhetünk a bénító félelemtől szabadon, mert hiszszük, hogy Krisztus velünk lesz, attól függetlenül, hogy milyen helyzetben találjuk magunkat. Gondoljunk arra, hogy Jób szörnyű betegségbe esett, ami rettentően meggyötörte a testét! Szenvedése közben azonban bizalommal kiáltott fel: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent” (Jób 19:25-26, RÚF). Teljes mértékben bízott abban, hogy jön majd egy szebb nap, amikor szemtől szemben látja Istent. Istenben bízott, aki megígérte, hogy vele lesz a nap minden egyes pillanatában, és Ő szebb jövőt ígért.
A hitünk még akkor is abba az ígéretbe kapaszkodik, hogy Jézus egy nap visszajön és hazavisz bennünket, ha halálos betegségbe esünk. Jóbhoz hasonlóan hisszük, hogy egy nap szemtől szemben látjuk majd Őt. Jézus a következő bátorító gondolatokat mondja nekünk: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:1-3, RÚF). Jézus egy nap vissza fog jönni. Azon a csodás napon pedig elragad minket a felhők közé, hogy a levegőben találkozzunk vele. Örökre vége lesz a fájdalomnak és a szenvedésnek. Szerető Is tenünk jelenlétében nem lesz többé betegség, sem halál.
Az egyik legfőbb ok, amiért nem kell félelemben élnünk, hogy ismerjük a végkifejletet. Tudjuk, hogy nem a betegségé lesz az utolsó szó, hanem Krisztusé. Sem a koronavírus, sem más vírus, sem a természeti csapások vagy nukleáris háborúk nem pusztítják el teljesen az életet a földön. Jézus megígérte, hogy visszatér. Látjuk az éhínségeket, a földrengéseket, a nemzetek nyugtalanságát, a nukleáris háború fenyegetésének növekedését, a nukleáris katasztrófa fenyegetését, az éghajlat változását és azt, hogy járványok veszik el ezrek életét.
Látjuk ezeket, de olyan reménységünk van, amivel tudunk élni a legnehezebb időben is. Olyan bizonyosságunk van, ami mindenen átsegít bennünket, mert elolvastuk a Biblia utolsó fejezeteit. Tudjuk, hogyan végződik a történet. János a következőt írja Jel 21:4-5 szakaszában: „[Isten pedig] letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. A trónon ülő ezt mondta: Íme újjáteremtek mindent” (RÚF). Hiszünk a Tit 2:13 versében foglalt áldott reménységben, miszerint Krisztus vissza fog jönni. Nézzünk tehát arra, ami ezután jön! Lássunk a mai napon túl a holnapra, a betegségen túl az egészségre, a levegőben terjedő kóron túl a tiszta levegőre, oda, ahol nem lesz több fertőzés!
Isten okkal engedi meg a katasztrófákat. Arra hív bennünket, hogy teljes mértékben bízzuk rá magunkat. Bemutatja, mennyire bizonytalan világban élünk, csak Krisztus a biztosítékunk. Ő jelenti számunkra a biztonságot, Ő a Megmentőnk, a Megváltónk, a Szabadítónk, a visszatérő Királyunk. Milyen hatása lesz ránk ennek a vírusnak, ha látjuk a sebes terjedését? Észhez térít minket.
Nem csak ez a múló világ létezik. Krisztus mindannyiunkhoz szól. Törékeny az életünk. Mindannyian sebezhető földi testben élünk. Ezen túl viszont sokkal jobb dologra várunk, Krisztus dicsőségére. Van, amiért érdemes élni ezen az életen túl is – Jézus Krisztusért! Engedjük, hogy Ő töltsön be minket, elvegye a félelmeinket, megerősítsen bennünket, és felkészítsen a közelgő visszajövetelére!