Remény a nehéz időkben

Az örök biztonság országa
Képzeljünk magunk elé két, a húszas éveiben járó férfit a háromezer évvel ezelőtti ókori Izraelben! Hívjuk őket Ehudnak és Élinek! Történeteket mesélnek, nevetgélnek és a jövőjükről beszélgetnek, miközben fát gyűjtenek az esti tűzhöz. Majd megtörténik a baj. Ehud teljes erővel, de óvatlanul lendíti a baltát, és kissé elvéti a célt. A szerszám nyele eltörik, a feje pedig mint a villám, Éli torkába vágódik. Ömlik a vér. Ehud nem tehet semmit a barátja életéért. Baleset történt ugyan, de Ehud tudja, hogy ezután majd az ő életét követelik. Éli apjának és testvéreinek úgy kell megbosszulniuk a fiú halálát, hogy megölik a gyilkosát – már ha Ehud nem ér be előbb Izrael hat menedékvárosának egyikébe.
Ehudnak nincs vesztegetni való ideje. Futásnak ered, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben halad. Szinte ég a tüdeje. Liheg, alig kap levegőt. Fáj a lába, sebesen ver a szíve. Csorog a homlokáról a veríték. Még gyorsabb iramra kényszeríti magát. A távolból lódobogást hall. Éli apja és testvérei szorosan a nyomában vannak. Tudja, hogy vége az életének, ha nem ér be hamar a menedékvárosba. Rohan tovább, miközben nyomasztja a bűntudat a gondatlansága miatt, de az aggodalom és a szorongás is.
Hat menedékváros volt Izrael területén, amelyeket mindenhonnan el lehetett érni legfeljebb egy nap alatt. Ezeket azért alapították, hogy biztonságot nyújtsanak azoknak, akik véletlenül vették el valaki életét. Jó karban tartották az oda vezető utakat, a város felé mutató táblákat is elhelyeztek rajtuk, amelyekre csak egyetlen szót véstek: „MENEDÉK.”

Józsué ószövetségi könyvében olvashatunk ezekről a városokról: „Ezek lettek a kijelölt városok Izráel fiai és a közöttük tartózkodó jövevények számára, hogy oda menekülhessen mindenki, aki nem szándékosan öl meg valakit, és ne haljon meg a bosszúálló kezétől, amíg a közösség elé nem áll” (Józs 20:9, RÚF). Mindenki menedéket találhatott és előadhatta ügyét a városban, aki baleset folytán oltotta ki egy másik ember életét.
A Pátriárkák és próféták c. könyv a következő megjegyzést fűzi a menedékvárosokhoz: „Aki a menedékvárosba menekült, nem késlekedhetett, a családját, foglalkozását el kellett hagynia. Nem volt ideje búcsút venni szeretteitől. Élete forgott kockán, és hogy elérje a biztonság helyét, minden egyéb érdeket ez egyetlen célért kellett feláldoznia. A fáradságot elfelejtette, a nehézségekkel nem törődött. A menekülő egy pillanatra sem merte lépteit lassítani, amíg a város kapuin belül nem volt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Advent Kiadó. Budapest, 1993. 480–481. o.).
Amikor Ehud közeledett a város felé, a kapukat kitárták előtte. Kedves fogadtatásban részesült. Belül biztonságra, békére és menedékre lelt. Nagyszerűen példázza ez azt a menedéket, amit Krisztus kínál nekünk. Üldöz a bűntudat, ránk támad a félelem, nyomunkban van a szorongás és vadászik ránk az aggodalom, azonban mi is elmenekülhetünk a menedékvárosba. Azokba a városokba bárki bejuthatott, ahogy Isten is olyan szentélyt készített, ahová mindenki beléphet. Jézus, a Főpapunk lakik a mennyei szentélyben, a menedék és a biztonság helyén. Hív, hogy hit által lépjünk be, találjunk ott menedéket, reményt, békességet, az aggodalomtól való szabadulást és nyugalmat.
Jézus hív bennünket
Katasztrofális végidei események sújthatnak a földre. Háborúk, nemzetközi konfliktusok és polgárháborúk pusztíthatnak el teljes nemzeteket. Földrengések rombolhatnak le egész városokat, vad tornádók semmisíthetnek meg teljes szomszédságokat, árvizek önthetnek el egész közösségeket, fertőzések pusztíthatják el a termést, a koronavírus pedig észvesztő iramban terjedhet el a világon, életek százezreit oltva ki. Időnként remegünk a félelemtől. Védelemre vágyunk, biztonságban akarunk lenni. Menedéket keresünk az élet viharai elől. Jézus arra hív bennünket, hogy amikor látszólag nincs hová bújnunk, hit által fordítsuk el a tekintetünket a földi megrázkódtatásoktól, és merítsünk erőt a menny szentélyéből, az Ő menedékvárosából.
Pál apostol A zsidókhoz írt levélben így bátorít: „Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (Zsid 4:14-16, RÚF). Jézus, aki meghalt értünk, most értünk él. Minden megpróbáltatást, kísértést és megrázkódtatást elszenvedett, amit mi is átélünk, csak összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben. Nincs olyan emberi helyzet, amit ne értene meg és ne élt volna át. Hív, hogy hittel lépjünk be a mennyei szentélybe, a színe elé, és találjunk kegyelmet nála, „amikor segítségre van szükségünk”. Szükségünk van most segítségre? Vágyunk arra, hogy biztonságban legyünk, menedéket találjunk? Jézus hív bennünket, hogy lépjünk be oda.
Közvetlen út az Atyához
Jézus főpapi szolgálatának, amelyet a mennyei szentélyben végez, központi üzenete, hogy rajta keresztül eljuthatunk az Atyához. Azért van erre lehetőségünk, mert Jézus Krisztus jár értünk közben. Nincs olyan az életünkben, amit a Főpapunk ne élt volna már át és ne értene meg. Megért, azonosul velünk, értünk aratott győzelmet, megbocsát, szabaddá tesz és erőt ad nekünk. Zsid 7:25 verse hozzáteszi: „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük” (RÚF).
A Szentírás megmutatja, hogy mindannyiunk számára létezik menedékváros. „Ezért Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet. Így ez a két változhatatlan tény, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erősen bátorít minket, akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké” (Zsid 6:17-20, RÚF). Hit által Jézussal, a Főpapunkkal együtt léphetünk be a mennyei szentélybe. Ezek a szavak visszhangoznak mindvégig az idők során, reményt adva nekünk. Hittel az örökkévalóságba repülhetünk, Krisztusban a mennyben találhatjuk magunkat, és a szentélyében menedékre és biztonságra lelhetünk.
Eredj innen, bűntudat! Állj félre, félelem! Tűnj innen, szorongás! Távozz el, aggodalom! Krisztus körülvesz bennünket a szeretetével, a jelenlétébe emel, és hittel a szentélyében tart minket. Benne biztonságra és menedékre lelünk. Krisztusban a mennyben találjuk magunkat (lásd Ef 1:3). Teljes hozzáférést biztosít nekünk mennyei Atyánk szeretetéhez, kegyelméhez és erejéhez. Jézus által hittel léphetünk a menny szentélyébe, hogy menedéket találjunk ott. Az életünk összes kihívása között a következő ígéreteket kaptuk:
„Az örök Isten a te menedéked” (5Móz 33:27, RÚF).
„Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46:2).
„Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam” (Zsolt 71:7, RÚF).
Találkozás az elnökkel – történet az amerikai polgárháború idejéből
Az amerikai polgárháború idején az Unió hadseregének egyik fiatal katonája a bátyját és az édesapját is elveszítette a gettysburgi csatában. A katona eldöntötte, hogy Washingtonba megy, felkeresi Lincoln elnököt, és felmentést kér a katonai szolgálat alól. Szeretett volna visszamenni a farmjukra a húgához és az édesanyjához, hogy segítsen a tavaszi vetésnél. Miután megkapta az eltávozási engedélyt, megérkezett a fővárosba, hogy előadja az ügyét. Azonnal a Fehér Házhoz ment, és a főkapunál bebocsátást kért, hogy találkozhasson az elnökkel.

– Fiatalember, nem mehet be az elnökhöz! – mondta neki a szolgálatban levő őr. – Nem tudja, hogy háború van? Az elnök igen elfoglalt! Hordja el magát, fiam! Menjen vissza a frontra, ott a helye!
A fiatal katona elkeseredetten távozott, majd leült egy padra a Fehér Háztól nem messze egy parkban. Ekkor megszólította egy kisfiú:
– Olyan szomorúnak tűnik, katona. Mi a baj? – kérdezte.
A katona ránézett a gyerekre, és kiöntötte neki a szívét. Elmesélte, hogy az édesapját és a testvérét megölték a háborúban, és otthon a családja kétségbeejtő helyzetben van. Nincs senki, aki segítene az édesanyjának és a húgának a farmon.
A kisfiú figyelmesen végighallgatta, azután így szólt: – Én segíthetek! Kézen fogta a katonát, és a Fehér Ház főkapujához vezette. Az őr mintha nem vette volna őket észre, senki nem állította meg őket. Egyenesen a Fehér Ház főbejáratához mentek, majd be is léptek. Amikor már bent voltak, tábornokok és magas rangú tisztek mellett haladtak el, de senki sem szólt nekik egy szót sem. A katona nem értette, hogy mi történik. Miért nem próbálja senki megállítani őket?
Végül az Ovális Irodához értek, ahol épp dolgozott az elnök. A fiú kopogás nélkül belépett a szobába a katonával. Abraham Lincoln éppen egy államtitkárral tanácskozott az asztalánál, a kiterített haditerveket tekintették át.
Az elnök ránézett a fiúra, majd a katonára, és megszólalt: – Szervusz, Tad! Bemutatnád a barátodat?
Tad Lincoln, az elnök fia erre azt mondta: – Apa, ennek a katonának beszélnie kell veled!
A katona előadta az ügyét Lincoln elnöknek, és azon nyomban meg is kapta a várva várt felmentést.
Az elnök fiának nem kellett könyörögnie vagy esedeznie, hogy találkozhasson az édesapjával. Kopogtatás nélkül, egyszerűen beléphetett az irodájába, az édesapja pedig örömmel fogadta, függetlenül attól, hogy éppen mással volt elfoglalva. Jézus közvetlenül járulhat az Atyához, és kézen fog minket, hogy egyenesen a színe elé vigyen.

Biztonságban vagyunk, ha Jézusra nézünk. A keresztényi életünkben bizony nagyon sokat számít, hogy hová tekintünk. Ha csak a múltba révedünk, megeshet, hogy a kudarc érzése vesz erőt rajtunk. Ha magunkat figyeljük, lehet, hogy alkalmatlannak fogjuk magunkat tartani. Ha túlságosan sokat aggódunk a jövő miatt, akkor szorongani kezdünk. Amikor azonban a mennyei szentélyben Jézusra nézünk, igazi békére lelünk. Hittel megnyugodhatunk a szeretetében és a menny menedékvárosában. Most és mindörökre biztonságban vagyunk a karjában!
Csendes menedékünk, a szombat
Szerető égi Atyánk a mennyei szentélyen kívül egy másik biztonságos helyről is gondoskodott a számunkra, egy menedékről a földön, ahová a Jézusba vetett hit által léphetünk be a szétzilált világból. Abraham Heschel zsidó író úgy nevezte ezt, hogy „Isten palotája az időben”. Az Úr minden héten hív, hogy pihenjünk meg és ott találjunk menedéket a megvadult, nyugtalan élettől. Magunk mögött hagyhatjuk a világ gondjait, amikor Isten szombati nyugalmába lépünk.
Az Úr már évszázadokkal a zsidó nép létezése előtt, a teremtéskor elkülönítette a hetedik napot, a szombatot. Ez áll Mózes első könyvében, ami a Bibliának is az első könyve: „A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után” (1Móz 2:2-3, RÚF). Mózes második könyvében az áll, hogy Isten „megnyugodott és megpihent” (2Móz 31:17, RÚF) a hetedik napon, a teremtés hete végén. Mi is felüdülünk, amikor 2Móz 20:8-11 szakaszának parancsolata szerint megnyugszunk Isten pihenőnapján, szombaton, a hét hetedik napján. A szombat oázis az időben, csendes, békés és biztonságos hely a fékevesztett, vad világban.
A szombat az Istennel való örök kapcsolat csodálatos jelképe. Az Éden kertjétől, a teremtéstől kezdve ível át a végidőig, amikor az Úr ismét kertté teszi ezt a bolygót. Áthidalja az elveszett Paradicsom és a helyreállított Paradicsom közötti időszakot. Szükségünk van az életünkben erre az állandóságra. Kell nekünk valami, ami arról biztosít, hogy örök kapcsolatban állunk a mennyei Atyával. Szükségünk van arra a „palotára az időben”, ahol átjár a bizonyosság, hogy mennyei Atyánk mindig velünk lesz. Szombaton nyugodt pihenést találhatunk. Torben Bergland pszichiáter különféle forrásokból származó tanulmányokat olvasott át, amelyek a válsághelyzeteknek, főként a gazdasági visszaesésnek a mentális egészségre gyakorolt hatását vizsgálták. Kutatásában azt jelzi, hogy a társadalmi vészhelyzetek következtében megnő a depresszió, a szorongás és az öngyilkosságok aránya. Dr. Bergland a következő megfigyelést tette: „Ideje megpihenni! Rohanó, mozgalmas világunkban minden másodpercet kitölthetünk valamivel. Sokakat szinte minden ébren töltött pillanatában leköt az állandó munka vagy a fogyasztás, egyik vagy a másik. Így kevés idő jut a gondolkodásra, az elmélkedésre, a töprengésre, az érzékelésre, az érzésekre, a beszélgetésre és a kapcsolattartásra. Nekünk is le kell lassítanunk most, amikor több minden leáll. Adjunk teret annak, hogy megnyíljunk, megálljunk, kérdéseket tegyünk fel, kiértékeljünk és újragondoljunk dolgokat! Ne zsúfoljunk tele minden szabaddá váló időt mindenféle tevékenységgel! Hagyjunk lehetőséget az elmélkedésre! Valóban olyan életet élünk, amilyet szeretnénk? Melyek az életünk igazi értékei, legfontosabb dolgai?”
Pontosan ezek miatt van most szükségünk a szombatra. Itt az ideje, hogy elgondolkodjunk és eltöprengjünk az élet értelmén, illetve kapcsolatba lépjünk a Teremtővel. Szombaton Isten gyermekeiként visszatérünk a gyökereinkhez, fejlődünk és érettebbé válunk. Igazán szükségünk van erre az állandóságra, ami az egész életünket az Úrral való örök kapcsolathoz köti. A szombat hív, hogy forduljunk az ideiglenes dolgoktól az örökkévalók felé. Arra emlékeztet bennünket, hogy nem csak bőrrel borított csontok vagyunk, nem csupán a genetika véletlen módosulásainak köszönhetően, az evolúció produktumaiként létezünk. Eszünkbe juttatja, hogy nem vagyunk egyedül a bolygón, amely több mint százezer kilométeres sebességgel száguld az űrben. Emlékeztet minden héten, hogy Isten teremtett meg bennünket, így megnyugodhatunk karjaiban.

A szombat hív, hogy lépjünk be a mennyei nyugalomba, tapasztaljuk meg már most a menny előízét és az egész örökkévalóságon át kapcsolatban legyünk a Teremtőnkkel. A szombat tulajdonképpen előleg az örökkévalóságból. Talán annyira leköt az élet, hatalmába kerít a szorongás, a feszültség, hogy szem elől tévesztjük Isten egyik legnagyobb áldását? Lehet, hogy Isten mélyebb és hatalmasabb tapasztalatra hív bennünket annál, mint amiben valaha részünk volt? Elképzelhető, hogy szeretné, ha a szombat új értelmét fedeznénk fel? Vajon nem azt akarja, hogy valódi békére leljünk már ezen a szombaton?
Semmiképpen sem egy törvényeskedő ószövetségi követelménynek teszünk eleget, ha valóban megpihenünk szombaton. A szombati pihenés a Krisztusban való megnyugvás jelképe. Azt jelzi, hogy többé nem próbáljuk a saját cselekedeteinkkel megváltani önmagunkat. Isten az, aki megmentett bennünket, Krisztus által.
Jézus olyan halált halt, amit mi érdemeltünk volna meg, amikor a kereszten önként az életét adta. Az Ő tökéletes életét áldozta fel a mi bűnös életünkért cserébe. A szombat nem a törvényeskedés jelképe, inkább annak örök emlékeztetője, hogy az üdvösségünk tekintetében megnyugodhatunk benne. A názáreti ács különleges hajlékot készített nekünk. Ott menedéket találhatunk, biztonságban vagyunk. Elvégezte a munkáját, az készen áll. Tudhatjuk, hogy szerető mennyei Atyánk elfogad minket Krisztusban. Amikor szombaton megpihenünk, akkor az Ő szerető gondoskodásában és igazságában nyugszunk meg. A hetedik nap a Jézusba vetett hit jelképe, azt szimbolizálja, hogy benne bízunk.
Egész héten dolgozunk, de a hetedik napon megpihenünk. A saját munkánktól elfordulva teljesen megnyugodhatunk Krisztusban, benne tartozunk valahová. Nem kell idegesen ügyködnünk a saját megváltásunkon! Nem szükségszerű, hogy az életünk bűntudattal, félelemmel és szorongással legyen tele. A szombat rámutat, hogy megnyugodhatunk, amikor teljesen Jézusra bízzuk magunkat, aki megteremtett és megváltott minket. Egyedül Jézus által kapunk üdvösséget, hiszen azt mi nem érdemeljük meg, soha nem is érdemelhetnénk ki. Megpihenünk, és ezt hit által kapjuk.

Van egy másik oka is annak, hogy Isten a szombatot adta nekünk. Ez a nap azt mutatja be, hogy az Úr az, aki megszentel bennünket. Hogyan? Pontosan ezt tette a hetedik nappal. Bár a teremtés végén minden szent volt, az idő egy megszentelt részét, ezt a napot, elkülönítette a többitől. Külön megáldotta. „Ezt akarom érted is tenni!” – üzeni nekünk Isten a szombattal. „Kedves gyermekemként szeretnélek elkülöníteni! Benned akarok élni! Meg akarlak szentelni! Szeretném kiterjeszteni rád az én szentségemet!”
A szombat arra emlékeztet, hogyan fejleszthetjük a jellemünket: mennyei Atyánkkal és Jézus Krisztussal való kapcsolat által. Annak az állandó, élő ígéretét adja ez az idő, hogy Isten képes segíteni a növekedésünket az életünk minden hullámhegyén, hullámvölgyén, tragédiáján és győzelmén keresztül. Szükségünk van a mennyei Atyánk számára rendszeresen elkülönített, különleges alkalomra. Fontos, hogy szombatonként minőségi időt töltsünk Istennel, aki megszentel, megerősít minket. A teremtés hajnala óta egészen mostanáig a hetedik nap szakadatlanul része a heti körforgásnak. Az Éden kertjében indult, és Krisztus második eljövetele, illetve a föld újjáteremtése után is ünnepelni fogjuk. Ez az istentiszteletünk alapja. János a következőt jelenti ki a Biblia utolsó könyvében: „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett” (Jel 4:11, RÚF). Isten akaratából létezünk. Nem csupán molekulák véletlenszerű csoportosulása vagy sejtek esetleges összerendeződése folytán élünk. A szombati istentisztelet nagyszerű bizonyság a Teremtő Isten szeretetéről, aki megajándékozott minket az élettel.
Ézsaiás próféta arra az időre mutat, amikor már „új ég és… új föld” lesz. Kijelenti: „Azután újholdról újholdra és szombatról szombatra eljön minden ember, és leborul előttem – mondja az ÚR” (Ézs 66:22-23, RÚF). Az új földön minden szombaton összejövünk a világegyetem többi teremtményével egy örömteli istentiszteletre. Az új Jeruzsálem menedékvárosában az Atya, a Fiú és a Szentlélek vezeti majd a dicsőítő szimfóniát. Ott örökké biztonságban leszünk!

Az új Jeruzsálem mint az igazi menedékváros
A jó Isten rendkívüli módon képes bátorítani bennünket, amikor megpróbáltatások között vagyunk. János apostolt száműzték a Görögország partjaitól nem messze található Pátmosz kopár, sziklás szigetére. Képzeljük el, milyen magányos lehetett, távol a családjától, a barátaitól és a keresztény testvéreitől! A magány gyakran csüggedéshez vezet. János viszont nem volt egyedül. Minden napot Jézussal töltött, imában és elmélkedéssel. Azután egyszer Isten megmutatta neki a dicsőségét. Leszállt az Úr angyala a mennyből, és a prófétai képvilág csodálatos jelképeivel tárta fel előtte a jövőt. János leírta az angyal által bemutatott látomásokat, hogy ma is olvashassuk. Mindezt a Biblia utolsó könyvében, A jelenések könyvében találjuk. Az említett prófétai kijelentések fedik fel, hogy Isten a kezében tartja a bolygó sorsának az irányítását. A könyv csúcspontja az, amikor a szent város, az új Jeruzsálem leszáll a mennyből a földre. Legbelül mindenki biztonságra vágyik. Szebb világot óhajt, ahol nincs több fájdalom és bánat. Az új Jeruzsálem a végső menedékünk, az Isten menedékvárosa. Örökre biztonságban leszünk ott Jézus jelenlétében.
János apostol a következőt mondja erről a városról: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21:1-4, RÚF). Az apostol látta a jó és a rossz közötti nagy küzdelem utolsó jelenetét. A gonoszság és a bűn végleg, teljesen elpusztul. Az új Jeruzsálem, a szent város alászáll a mennyből. Isten újjáteremti a földet, amit felemésztettek a konfliktusok, viszályok, háborúk, természeti csapások, a bűnözés és a betegségek. Édeni pompában teremti újjá a bolygót. Az új földön lesz Isten sátra, azaz a lakhelye is. Az Úr a népe között fog lakni. Szeretet uralkodik ott, öröm tölti be a szívünket. Nem lesz több betegség, katasztrófa, sem halál.

Egy nap majd a gonoszság átadja helyét az igazságnak, a háborút felváltja a béke, eltűnnek a betegségek, a testünk pedig makulátlan egészségnek örvend. Legyőzetik a gonosz, és a jóság uralkodik. Szegénység helyett bőség lesz. Egy nap végső vereséget szenved az ördög. Jézus a mindenség Ura és a királyok Királya. Most a gonosz igen erősnek és nagynak tűnik, a bűn pedig hatalmasnak, viszont a feltámadt Krisztus, a hű és igaz Tanúbizonyság, a föld királyainak Ura, a királyok igaz Királya ismét eljön, mi pedig örökkön örökké együtt élünk majd vele.
George MacDonald, a neves skót lelkész és író a fiával beszélgetett, amikor a szó a menny és a próféták végidei látomásai felé terelődött.
A fiú egyszer így szólt: – Ez túl jól hangzik, hogy igaz legyen!
Mosoly villant át MacDonald bajuszos arcán.
– Dehogyis! – felelte. – Annyira jól hangzik, hogy biztosan igaznak kell lennie! (Philip Yancey: Disappointment With God: Three Questions No One Asks Aloud. 97. o.). Igaza volt az idős lelkésznek. Nincs az az ember, aki ilyen nagyszerű véget találhatna ki a jó és a rossz közötti küzdelemre. Fel sem foghatjuk a menny örömeit. A szívünk minden vágyát kielégíti az, amit égi Atyánk készít nekünk. Leginkább azonban azért leszünk elégedettek, mert az egész örökkévalóságot Jézussal tölthetjük. Ő az örömünk forrása, a boldogságunk kútfeje. Ő csillapítja a lelkünk vágyát a mély és tartós szeretet iránt, amely soha el nem fogy. Isten szeretetre teremtett minket, és az örökkévalóság végtelen korszakaiban mind többet és többet tapasztalunk majd a szeretetéből.
Krisztus feltétel nélküli, véget nem érő, felfoghatatlan szeretete újabb és újabb módon szerez majd örömet nekünk és tesz boldoggá. Az újjáteremtett világban felfedezzük, hogy a mennyei Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek számára az jelenti a legnagyobb boldogságot, ha örömet okoznak a menny lakóinak.
Vágyunk az elmondhatatlan örömre, a végtelen boldogságra, az emberi felfogóképességet meghaladó békességre és túlcsorduló isteni szeretetre? Szeretnénk egészségesek lenni, jó volna, ha végtelen életerővel bírnánk? Szeretnénk minden képességünket fejleszteni, megszámlálhatatlanul sok világot felfedezni, elutazni hatalmas civilizációkhoz, amelyek soha nem buktak el? Vágyunk egyre újabb rejtélyeket felfedezni a világegyetemben? Jó lenne megismerkedni a világon valaha élt legragyogóbb elmékkel? Vágyunk mély és tartós kapcsolatok kialakítására? A menny ígérete nem túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, inkább annyira jó, hogy mindenképpen igaznak kell lennie. Mindez a miénk lehet. A menny az otthonunk. Miért is ne tárnánk ki a szívünket az élő Krisztus előtt most rögtön, miért ne adnánk át magunkat neki? Fogadjuk el a szeretetét és a megbocsátását! Kérjük az Ő erejét ahhoz, hogy új életet élhessünk! Örüljünk annak, hogy Isten gyermekei vagyunk és egy nap mindörökre biztonságban leszünk az Ő szeretetében, az új Jeruzsálemben!