Már nyugosznak a völgyek, az erdők s minden földek, már alszik a világ, de amíg eljő az álom, a szívemet kitárom, s az Úrhoz küldök hő imát.
Ó! nap, hová tűntél el, hová űzött az éjjel, mely harcban áll veled? Te nem ragyogsz az égen, de más napom van nékem: Betölti Jézus szívemet.
Már rám borul az éjjel, de biztatnak reménnyel ott fenn a csillagok, hogy engem is a mennybe felvisz az Úr kegyelme, ha a földtől megválhatok.
A test nyugalmat áhít és leveti ruháit, halandóság jelét, ezt levetem, Krisztusom rám új ruhát ad, tudom: a dicsőségnek köntösét.
Ti fáradt tagok, mostan tegyétek le nyugodtan a napnak terheit, vigadj, szívem, te is majd, levetheted a bút, bajt s a bűn tehét, mely keserít.
Már álom jő szememre; ki vigyáz életemre, ha most elszunnyadok? Izráel őrizője lesz házamnak védője, nem érhetnek károk, bajok.
Te légy, Jézus, oltalmam, nálad lesz jó jutalmam, hű szárnyaid alatt. Te vigyázz csak, Uram, rám, nem árt akkor a Sátán, testem, lelkem békén marad.
Ti is távol s közelben, akik szerettek engem, békén pihenjetek; A sötét éjszakába' az Úr világossága őrködjék hűn fölöttetek.