Fölkelt immár a szép hold, a csillagezres égbolt oly tisztán tündököl; Az erdő áll sötéten, s fehér köd künn a réten csodásan száll a légbe föl.
Mély csend borult a földre, s mit alkony leple föd be, meghitten integet; Mint nyájas, tiszta hajlék, hol nappalodnak terhét kialhatod, feledheted.
Nem látod-é a holdat? Fél arca int, mosolyg csak, pedig kerek, egész. Van sok, mit itt az ember nem lát jól földi szemmel és oktalan nevetni kész.
Mint gyenge, földi férgek, kik bűn útjára tértek, mi nem sokat tudunk; Sok csalfa képet űzünk, sok furfangot kifőzünk, s a céltól csak messzebb jutunk.
Ó! add, üdvöd keressük, ne a mulandót lessük, ne kössön fénye meg; Hagyj egyszerűvé válni s előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek.
Ha jő a végső óra, fordítsd a kínt is jóra és adj szelíd halált; Ha innen elvezetsz Te, ó! hadd jutunk egedbe, Úr Istenünk és jó Atyánk!
Pihenjünk le mind szépen az Isten szent nevében, hűs van, lement a nap. Bocsásd meg bűneinket, pihenni engedj minket, s betegnek enyhet, álmot adj!