Tanításunknak ki hitt köztünk, Az Úr karját ki ismerte? Arca sem volt szép, mikor néztük, Fájdalmaknak Embere! Elhagyatott volt, miköztünk, s megvetett, hordta betegségünket.
Elrejtettük orcánk Előle, megvetett volt, Ember Fia! Gonoszok közt lett végül helye, bűneinket hordozta. Azt véltük, Istentől ostoroztatik, nem érthettük kínjait.
Mindnyájan, mint nyáj, tévelyegtünk: ki-ki az ő útjára tért. Holott közel volt, itt, mellettünk, értünk hullatott Ő vért. Engesztelést szerzett annyi bűnünkre, büntetésünket tűrte.
Panaszra nem nyílt sosem ajka, megadással tűrt, bárányként. Bűneinknek terhe volt Rajta, áldozat volt sok bűnért. Vétket, hamisságot el nem követett, mégis sírban lelt helyet.
Szenvedések közt messze látott, látta, magva lesz, s felvidult. Megigazít nagy sokaságot, Vére nem hiába hullt. Van-e kebledben Ő Néki méltó hely? Megváltott szív, kér: Felelj!