A központi kérdés: szeretet vagy önzés?

Szombat délután

E heti tanulmányunk: Máté 23:37-38; Lukács 19:41-44; János 13:35; Apostolok cselekedetei 2:44-47; Zsidókhoz 11:35-38; Jelenések 2:10; A nagy küzdelem 1-2. fejezete

Képzeljük azt, hogy pásztorok vagyunk, és a Jeruzsálem melletti Olajfák hegyén legeltetjük kecskéinket, amikor beszédet hallunk. Azonnal felismerjük Jézus hangját. A templom aranykupolája a lemenő nap sugaraiban tündököl és a csodálatos márványfalak hófehéren ragyognak, amikor Jézus nyomatékosan kijelenti: „Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, melyet le ne rombolnának” (Mt 24:2; ÚRK). A tanítványok nem értették, ahogyan mi sem. Mire gondolhatott vajon? Hogyan kapcsolódnak szavai a világ végéhez, amiről kérdezték? Elragadtatva hallgatjuk Jézust, amint mesteri módon összeköti a Jeruzsálem pusztulásához vezető eseményeket azzal, amire közvetlenül a visszajövetele előtt kerül sor. A város pusztulásában az Isten népe végidei megtévesztését és elpusztítását célzó sátáni stratégia előképét fedezzük fel. Jézus Máté evangéliuma 24. fejezetében adott útmutatása egyértelműen körvonalazza az utolsó napok eseményeit Jeruzsálem elestével összefüggésben.
Sátán kettős stratégiáját fogjuk most tanulmányozni, amivel meg akarja téveszteni és el akarja pusztítani Isten népét. Amit nem tud elérni üldözéssel, azt kompromisszumok kötése révén igyekszik megvalósítani. Az Urat azonban nem érik meglepetésként az ellenség lépései, még a legnehezebb időkben is megtartja népét.
 

EGW idézet

A nemzeti viszály és romlás közepette veszélyek kísérik a tanítványok lépéseit, s gyakran elfogja majd őket a félelem. Jézus tudta, hogy tanítványai látni fogják a jeruzsálemi templom romjait, az istentisztelet megszűnését, Izrael népének szétszóratását mint hajóroncsét az elhagyatott parton. Az Üdvözítő így szólt követőihez: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen, s lesznek éhségek és döghalálok és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete. (Mt 24:6–8) Jézus követői mégse tartsanak attól, hogy a reménységük hiábavaló, vagy hogy Isten magára hagyta a világot. Csakis Őt illeti hatalom és dicsőség, akinek csodálatraméltó szándékai feltartóztathatatlanul haladnak előre beteljesedésük felé. A mindennapi szükségleteinkért elmondott imával Krisztus arra tanít, hogy felülemelkedve a gonosz birodalmán és hatalmán Urunkra tekintsünk, akinek uralkodása mindenekfölött való, aki Atyánk és örök barátunk. – Gondolatok a hegyibeszédről, 120. o.

A 24. fejezetben Máté összefoglalja a világra váró eseményeket. Az utolsó napok veszélyei vesznek körül minket. A veszendőket figyelmeztetnünk kell. Az Úr elhívja eszközeit, akikre talentumokat bízott, hogy az ő karjaként munkálkodjanak, és adományozzanak pénzt a mű előrehaladására. Pénzünk Istentől kölcsönkapott kincs, amit be kell fektetnünk a kegyelem üzenetének utolsó figyelmeztetése érdekében. […]
Aki legfőbb javainak tekinti a földi dolgokat, és világi gazdagság megszerzésével tölti az idejét, valójában szegényesen fektet be. Később majd azt kell tapasztalnia, hogy porba hullt minden, amiben bízott. Örök gazdagságot csak önmegtagadással és a világi javak feláldozásával szerezhetünk. A keresztény sok nehézségen át jut a mennyek országába. Folyamatosan meg kell vívnia a nemes harcot, és nem teheti le a fegyvert, míg Jézus el nem szólítja megpihenni. Csak ha mindenét Krisztusnak szenteli, biztosított számára az örök örökség. – This Day With God, 152. o.

A hívő emberek számára a halál csak egy röpke pillanat, és nincs nagy jelentősége. „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké… nem kóstol halált örökké.” (Jn 8:51–52) A keresztények számára a halál csak elalvás, egy pillanatnyi csendesség és sötétség. A Krisztussal való élet Istenben elrejtett élet. „Mikor Krisztus, a mi életünk megjelen, akkor majd ti is ővele együtt megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:4) […]
Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, feltámasztja majd az ő egyházát is, és megdicsőíti azt vele minden fejedelemségek, minden hatalmasságok és minden más név felett, amely adatott, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. – Jézus élete, 787. o.
 

Az Olajfák hegyéről Jézus megtört szívvel tekintett Jeruzsálem városára. „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1:11, ÚRK). Minden lehetőt megtett, hogy megmentse népét szeretett városuk pusztulásától. Népe iránti szeretete a szívéből fakad. Újból és újból, szeretettel kérlelte őket, hogy bánják meg bűneiket, fogadják el a kegyelem nagylelkű ajánlatát.

1. Olvassuk el Mt 23:37-38, Lk 19:41-44 és Jn 5:40 verseit! E részek szerint hogyan viszonyult Jézus a népéhez? Ők hogyan fogadták a kegyelem és irgalom szeretettel szóló hívását? Hogyan mutatkozik meg ebben Isten jelleme?

Nehéz egy olyan eseményt értelmezni Isten szeretetteljes jellemének fényében, mint Jeruzsálem pusztulása. A történelemből tudjuk, hogy több tízezren haltak meg, amikor Titusz, római tábornok seregével a város ellen vonult. Jeruzsálemet lerombolták. Férfiakat, nőket és gyerekeket kaszaboltak le. Hol volt Isten, amikor ennyire szenvedett a népe? A válasz egyértelmű, mégsem könnyű teljesen felfogni. Megtört szívvel, könnyes szemmel figyelt. Évszázadokon át próbálta elérni népét. Amikor fellázadtak szeretete ellen, elveszítették az isteni védelmet. Az Úr nem mindig lép közbe, hogy korlátozza a nép döntéseinek következményeit. Engedi, hogy a lázadás természetes következményei kibontakozzanak. Nem Isten mészárolta le az ártatlan gyerekeket Jeruzsálem pusztulásakor. Tragikus halálukat Sátán okozta, nem Isten. Az ördög örömét leli a háborúban, mert felkorbácsolja az emberi szív legsötétebb szenvedélyeit. Az évszázadok során az volt a célja, hogy megtévesszen és pusztítson, majd Istent kárhoztassa gonosz tettei miatt.

2. Olvassuk el Mt 24:15-20 részét! Milyen utasítást adott népének Jézus, hogy megmentse őket Jeruzsálem közelgő pusztulásától?

Jól tesszük, ha felidézzük, hogy a Kr. u. 70 körül Jeruzsálemben lakó keresztények nagy része zsidó háttérből származott. A szerető Isten meg akarta tartani a lehető legtöbb ember életét. Ezért mondta nekik, hogy el kell hagyniuk a várost, ha közeleg a római sereg.

Gondolkozzunk el a következőn: Ne a látható események alapján ítéljük meg Isten jellemét, hanem az eseményeket a Biblia által bemutatott szeretetteljes isteni jellem prizmáján át szemléljük! Miért jó ez a tanács?

EGW idézet

Lehetséges-e, hogy a magasztos templom, a nemzet dicsősége hamarosan romhalmazzá válik? A baj előérzete átragadt a tanítványokra is, és türelmetlenül vártak valami határozottabb kijelentést Jézustól. […] Tanítványainak adott válaszában a Megváltó nem választotta el egymástól Jeruzsálem pusztulását eljövetelének nagy napjától. E két eseménynek a leírását összevegyítette. Igen, ha Jézus úgy tárta volna fel tanítványai előtt az eljövendő eseményeket, ahogy azokat Ő látta, akkor bizony tanítványai nem tudták volna elhordozni a látványt. Irántuk való irgalmában a két nagy valóságos időszak leírását egybeolvasztotta, és hagyta, hogy a tanítványok maguk jöjjenek rá annak az értelmére. Jézus mikor Jeruzsálem pusztulására utalt, akkor profetikus szavai túlmutattak ezen az eseményen a végső világégésre, ama napra, amikor az Úr felemelkedik helyéről, hogy megbüntesse a világot bűneiért... Krisztus ezt az egész magyarázatot nemcsak tanítványai számára adta, hanem azok számára is, akiknek majd a föld történelmének ebben
az utolsó időszakában kell élniük. – Jézus élete, 627–628. o.

A világnak ma éppen az a bűne, mint ami romlásba vitte Izraelt. Az emberek hálátlanok Istennel szemben. Semmibe veszik az alkalmakat és az áldásokat. Isten ajándékait önzően használják. Ezeket sűríti magába az a bűn, amellyel Izrael Isten haragját vonta magára. E bűnök okozzák ma is a világ romlását.
Krisztus, amikor letekintett a kiválasztott városra, nemcsak Jeruzsálemért hullatta könnyeit az Olajfák hegyén. Jeruzsálem sorsában a világ pusztulását látta. […]
Hol áll vajon a gyülekezet ebben a válságban? […]
Az emberiség veszélyben van. Tömegek pusztulnak el, és Krisztus állítólagos követői közül nagyon kevesen éreznek felelősséget ezekért a lelkekért. A világ sorsa van a mérlegen, de ez még azokat is alig nyugtalanítja, akik hitet tettek e legnagyobb horderejű igazság mellett. Nincs meg bennük az a szeretet, amely Krisztust mennyei hazája elhagyására indította, és arra, hogy az ember természetét magára öltse. Krisztus emberré lett, hogy emberként emberközelbe juthasson, és az embert Isten közelébe vonhassa. Isten népére bénító kábultság telepszik rá, ezért nem tudja, mi a kötelessége, ezért nem érti meg az idők szavát. – Krisztus példázatai, 302–303. o.

Isten… tudja, hogy emberi természetünk nem nyer enyhülést a fájdalmakra, és szánalommal nézi, hogy bár szegények vagyunk, mégsem Őt tesszük meg tanácsadónkká és terheink hordozójává. Látja azokat, akik megvetik a rendelkezésükre álló szeretetet és irgalmat, és szomorúan állapítja meg: „És nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!” (Jn 5:40) […]
Sosem fordul el azoktól, akik hozzá járulnak. Az ingadozó lelki szegénynek, aki belefáradt folyton emberekre tekinteni, mert becsapták és megfeledkeztek róla, ezt mondja: „Avagy fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa 27:5) – This Day With God, 23. o.
 

Isten irgalma, kegyelme, gondviselése és jövőismerete egyértelműen kitűnik a Jeruzsálem pusztulásához vezető eseményekből. Cestius Gallus római seregei körbevették a várost. Amikor úgy tűnt, hogy mindjárt megindul az ostrom, váratlanul visszavonultak. A zsidó seregek utánuk eredtek és nagy győzelmet arattak. Amikor a rómaiak menekülni kezdtek és a zsidók a nyomukba eredtek, a jeruzsálemi keresztények a Jordánon túlra, Pellába futottak. „A várakozó keresztények megkapták az ígért jelet, és most itt volt az alkalom mindazok számára, akik a Megváltó figyelmeztetését komolyan vették. Az események úgy alakultak, hogy sem a zsidók, sem a rómaiak nem gátolhatták meg a keresztények menekülését” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 27–28. o.).

3. Olvassuk el Zsolt 46:2 és Ézs 41:10 verseit! Mit árulnak el ezek a szakaszok Isten gondviseléséről? 

Isten mindenható, és úgy uralkodik a földi események felett, hogy végül beteljesíti tervét. Bár emberi döntéseink miatt időnként felülírja eredeti szándékait, végül valóra válik az, amit bolygónkkal tervezett. Alkalmanként a népre nehézség, üldözés, bebörtönzés és halál vár Krisztus ügyéért, de Isten megtartja egyházát még a legnehezebb körülmények között, Sátán legádázabb támadásai alatt is.

4. Olvassuk el Zsid 11:35-38 és Jel 2:10 szakaszait! Minek a valóságára mutatnak rá ezek a versek a gonosz seregeivel vívott küzdelemmel kapcsolatban? Hogyan cseng ez össze az előző kérdésben taglalt gondolattal, ami szerint Isten védelmez? Van bizonyos ellentét Isten védelme és aközött, hogy bizonyos esetekben megengedi a szenvedést, sőt még a mártírhalált is Krisztus ügyéért?

„Sátán hiába próbálta erőszakkal megsemmisíteni Krisztus egyházát. Nem szűnt meg a nagy küzdelem, amelyben Jézus tanítványai feláldozták életüket, amikor ezek a hűséges zászlóvivők elhullottak őrhelyükön. Vereségük győzelem volt. Isten munkásait megölték, de az ügy biztosan haladt előre” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 37. o.).

Mit jelent számunkra, hogy a Biblia írói – akik kétségkívül ismerték a fájdalmat és a szenvedést – újból és újból Isten szeretetéről írtak?

EGW idézet

Jeruzsálem pusztulása annak a végső romlásnak volt az előképe, amely később maga alá temeti a világot. A város pusztulásával részben beteljesedett jövendölések közvetlenül az utolsó napokra is vonatkoznak. Ma nagy horderejű, komoly események előtt állunk, olyan válság küszöbén, amilyet soha nem látott a világ… A menny Ura a saját hatáskörében tartja mind a nemzetek sorsát, mind egyházának ügyét. Az isteni tanító azt üzeni a terve megvalósításában közreműködő minden emberi eszköznek, amit egykor Círus királynak mondott: „Felöveztelek téged, bár nem ismertél.” (Ésa 45:5) – Gondolatok a hegyibeszédről, 120. o.

Ezékiel próféta a látomásában kezet látott az angyalok szárnya alatt (Ezék 1:8). Ez arra tanítja Isten szolgáit, hogy Isten hatalma teszi eredményessé őket. Akiket az Úr a hírnökeiként alkalmaz, ne gondolják, hogy a menny munkája tőlük függ, rajtuk múlik. A felelősség terhe nincs véges, halandó lényekre bízva. Aki sohasem szunnyad, Ő munkálkodik terve véghezvitelén. Ő viszi előre munkáját, hiúsítja meg az istentelenek szándékait, zavarja össze az Isten népe ellen gonoszságot forralók tanácsát. Aki mindenható uralkodó, aki a seregek Ura, Ő uralkodik a kerubok közt, s őrködik ma is gyermekei fölött viszontagságaik közepette. Aki az egeken uralkodik, Ő a mi Megváltónk. Ő mér le minden próbát, őrködik a kemence tüzén, amelyben mindenkinek meg kell próbáltatnia. Amikor a királyok erősségeit megdönti, amikor legyőzi ellenségeit, népe akkor is biztonságban lakozik kezében. – Gondolatok a hegyibeszédről, 121. o.

A sötétség és babona hosszú évszázadain végigtekintve a száműzött agg [János] látta azokat a tömegeket, embermilliókat, akik mártírhalált szenvednek az igazságért. De azt is látta, hogy Ő, aki megvédte egykor első bizonyságtevőit, nem hagyja el hű követőit az üldözések hoszszú évszázadain át az idők végezetéig. „Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell: – jelentette ki az Úr – ímé, a Sátán egynehányat tiközületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok, és lesz... nyomorúságtok. Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.” (Jel 2:10)
János azután azokat az ígéreteket hallotta, amelyek a hűségeseknek szólnak, akik küzdöttek a gonosz ellen: „A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van… Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (Jel 2:7; 3:5) – Az apostolok története, 588. o.
 

A kereszténység korai évszázadaiban az egyház gyorsan növekedett a bebörtönzések, kínzások és üldözések ellenére is. A hűséges hívők teljes mértékben átadták magukat Krisztusnak, beteltek Szentlélekkel és határozottan hirdették az Igét. Sokak élete megváltozott, tízezerszám tértek meg az emberek.

5. Olvassuk el ApCsel 2:41, 4:4, 31, 5:42 és 8:1-8 verseit! Mit tanítanak ezek a részek az újszövetségi egyház kihívásairól? Mi volt a gyors növekedés oka? 

A tanítványokat fenyegették (ApCsel 4:17), bebörtönözték (ApCsel 5:17-18), üldözték (ApCsel 8:1), végül meg is ölték (ApCsel 7:59; 12:2), a Szentlélek hatalma által mégis bátran hirdették a feltámadt Krisztust, a gyülekezetek pedig szaporodtak Júdeában, Galileában és Samáriában (ApCsel 9:31). A pokol erősségei megremegtek, Sátán láncai megtörtek. A pogány babonaságot eloszlatta a feltámadt Krisztus hatalma. Az elsöprő túlerővel szemben győzött az evangélium. A tanítványok többé nem bújtak el a felházban. A félelem elillant, mint egy árnyék, helyette hit töltötte be a szívüket. Egyetlen pillantás a feltámadt Úrra megváltoztatta az életüket. Jézus új okot adott nekik az életre. Nemcsak a nagy misszióparancsot kapták tőle (Mk 16:15), hanem a biztos ígéretet is: „De erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig” (ApCsel 1:8, ÚRK).
Az evangélium a föld legtávolabbi zugaiba is eljutott (Kol 1:23). János az 1. század végén halt meg, az apostolok közül utolsóként, de mások felvették az igazság fáklyáját, hirdették az élő Krisztust. Az ifjabb Plinius, a mai Törökország északi partvidékére tehető Bithünia római provinciájának kormányzója Kr. u. 110 körül írt egy levelet Trajánusz császárnak. Kijelentésének azért nagy a jelentősége, mert mintegy nyolcvan évvel a kereszt után írta. A kormányzó beszámolt a hivatalos eljárásokról, amelyeket azért indított, hogy felkutassa és kivégezze a keresztényeket. Elmondta, hogy „mindenféle korú, rangú és nemű embert feljelentenek, és ez így is fog folytatódni. Ennek a babonaságnak [a kereszténységnek] a ragálya nemcsak a városokban, hanem a falvakban, vidéken is elterjedt” (Henry Bettenson: Documents of the Christian Church. New York, 2011, Oxford University Press, 4. o.). A keresztény egyház gyors ütemben növekedett, az ördög legádázabb támadásai ellenére is.
 

EGW idézet

Az az üldözés, amely a jeruzsálemi gyülekezetre szakadt, serkentőleg hatott az evangelizálás munkájára. Nagy eredménnyel járt az Ige hirdetése, és már az a veszély fenyegetett, hogy a tanítványok túl sok időt töltenek el ott. Nem teljesítik az Üdvözítő parancsát, hogy az egész világon széjjeljárva hirdessék az evangéliumot. Megfeledkeztek arról, hogy a gonosz ellen a legjobb védekezés: a támadás. Így jutottak arra a gondolatra, hogy a legfontosabb feladatuk: a jeruzsálemi gyülekezet védelmezése az ellenség támadásaival szemben. Ahelyett, hogy arra buzdították volna az újonnan megtérteket, hogy vigyék az evangéliumot azokhoz, akik még nem hallottak róla, beleestek abba a hibába, amelybe mindenki beleesik, ha megelégszik a már elért eredménnyel, és nem vágyik többre. Isten azért engedte meg az üldözést, hogy képviselői szétszóródjanak mindenfelé, ahol másokért munkálkodhatnak. Amikor tehát a hívőket elűzték Jeruzsálemből, ők széjjeljártak, és „hirdették az Igét”. – Az apostolok története, 105. o.

Ha az Ótestamentum szentjei nagyszerű bizonyságot tettek állhatatosságukról és hűségükről, vajon azok, akiknek a századok megsokszorozódott fénye sugárzik, ne tegyenek-e még hangsúlyosabb bizonyságot az igazság erejéről? A próféciák fénye ösvényünkre hull. Isten Fiának halálában az előkép találkozott a valósággal. Krisztus feltámadt a halálból, és a megnyílt sír felett hirdette: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11:25) Elküldte Lelkét a világra, hogy mindent emlékezetünkbe idézzen. Hatalmának csodája által megőrizte az írott Igét a korszakokon át.
A reformátorok – akiknek tiltakozása (protestálása) nyomán neveznek minket protestánsoknak – úgy érezték: Isten bízta meg őket, hogy az evangélium fényét hintsék a világra. Miközben ezen igyekeztek, készek voltak feláldozni vagyonukat, szabadságukat, sőt, az életüket is. Közel és távol hirdették az evangéliumot üldözéssel és halállal nézve szembe. Elvitték Isten szavát az emberekhez, és minden társadalmi osztály: a nagyok és kicsinyek, a gazdagok és szegények, a tanultak és tudatlanok buzgón tanulmányozták. Vajon mi, a nagy küzdelem utolsó összecsapásában a régi reformátorok hűségével teszünk-e eleget megbízatásunknak? – Próféták és királyok, 626–627. o.

Az a titokzatos gondviselés, amely megengedi, hogy igazak szenvedjenek a gonoszok kezétől, elbizonytalanít sok gyenge hitű embert… Isten elég bizonyítékát adta már szeretetének. Nem szabad csak azért kételkednünk jóságában, mert nem értjük az intézkedéseit. A Megváltó, előrelátva, hogy a próba és sötétség óráiban milyen kételyek fognak a tanítványok lelkére nehezedni, ezt mondta nekik: „Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd.” (Jn 15:20)… Akiknek kínzást és mártírhalált kell szenvedniük, azok csupán Isten drága Fiának nyomdokaiba lépnek. – A nagy küzdelem, 47. o.
 

A korai keresztény egyház nemcsak azért növekedett, mert a tagjai hirdették az evangéliumot, hanem mert aszerint is éltek. A hívők Krisztus szolgálatának példáját követték, „aki bejárta egész Galileát. Tanított zsinagógáikban, hirdette Isten országának evangéliumát, és gyógyított a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget” (Mt 4:23, ÚRK). Jézus komolyan törődött az emberekkel, és így tett az újszövetségi egyház is. Az önzetlen szeretet, az emberi szükségletekről való elkötelezett gondoskodás és az evangélium jó hírének a Szentlélek ereje általi hirdetése volt az, ami oly nagy hatást gyakorolt a világra a keresztény egyház első évszázadaiban.

6. Olvassuk el ApCsel 2:44-47, 3:6-9 és 6:1-7 szakaszait! Milyen elveket tanulhatunk meg ezekből a szakaszokból a hiteles kereszténységről, még ha a mai körülmények eltérőek is?

Az újszövetségi hívők Krisztus példáját követték. Péter szavaival élve Isten Őt felkente „Szentlélekkel és hatalommal, aki amerre csak járt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög hatalmában volt, mert az Isten volt vele” (ApCsel 10:38, ÚRK). Krisztus egyháza lett a teste a földön, ami a korai évszázadokban bemutatta a szenvedő, megtört emberiségnek Krisztus önfeláldozó szeretetét és gondviselését. Ezek a hívők élő példái voltak Krisztus könyörületességének.
A nagy küzdelemben az ördög torz képet akar festeni Istenről az emberiség előtt. Az evangélium célja, hogy helyreállítsa bennünk az Úr képét, aminek a testi, szellemi, érzelmi és lelki gyógyulás is része. Jn 10:10 versében Jézus kijelenti, mi a terve mindannyiunkkal: „A tolvaj nem másért jön, hanem hogy lopjon, öljön és pusztítson, én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővelkedjenek” (ÚRK). Az a vágya, hogy testileg egészségesek, szellemileg éberek, érzelmileg stabilak és lelkileg teljesek legyünk. Ez különösen igaz visszajövetele ígéretének fényében. A világ hatalmas válsággal néz szembe. Jézus jövendölései Máté evangéliuma
24. és Lukács evangéliuma 21. fejezetében katasztrofális helyzetet vetítenek előre a visszajövetele előtti időre. Amikor Krisztus gyógyító kegyelme megérint bennünket, mi is szeretnénk krisztusi érintéssel hatni másokra, hogy jól legyenek. Jézus a követeiként küld el a megtört világba, hogy szeretetével hassunk másokra. Az Újszövetség kereszténységét a hívők szeretete jellemezte egymás és a környezetük iránt.
 

Milyen szerepet játszik a Krisztussal együttműködő egyház Sátán vádjainak megcáfolásában? Beszélgessünk erről!

EGW idézet

A Krisztushoz láncolt léleknek nem lehet szegényes, szűklátókörű az élete. Aki szívvel és elméjével szereti Jézust és embertársát, mint önmagát, az előtt széles munkamező áll, ahol felhasználhatja képességeit és befolyását. Nincs olyan talentum, amit önzésünk kielégítésére használhatnánk fel. Az énnek meg kell halnia, és életünket el kell rejtenünk Istenben Jézus Krisztussal együtt. […]
Aki megüresítette énjét, aki használja gondolkodóképességét és lelkiismeretes, az nem emelheti tekintetét az élő Megváltóra, Krisztusra a legmélyebb félelem és alázat érzése nélkül. Ha folyamatosan Őt szemléljük, lelkünk az Úr társaságában fog lakozni. Szeretni fogjuk Jézust, és szeretni fogjuk az Atyát, aki elküldte Fiát a földre, és kimondhatatlan fényességben fogjuk látni Őt, aki kegyelemmel és igazsággal van tele. Jézus mondta: „Mindent nékem adott át az én Atyám” (Mt 11:27);
„nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28:18)… Miért? Azért, hogy ajándékot adhasson az embereknek, amit aztán felhasználhatnak annak érdekében, hogy hirdessék azt a csodálatos szeretetet, amivel Ő szeretett bennünket. – In Heavenly Places, 60. o.

Körülöttünk mindenütt hallatszik a világ jajveszékelése. Mindenhol vannak szűkölködők és szomorkodók. A mi feladatunk, hogy könnyítsünk az élet terhein, és enyhítsünk nyomorán.
Gyakorlati segítséggel sokkal többet tehetünk, mint puszta prédikálással. Adjunk ételt az éhezőnek, ruhát a mezítelennek és otthont a hajléktalannak! Sőt, ennél még többet kell tennünk! A lélek éhségét csak Krisztus szeretete elégítheti ki. Ha Ő bennünk lakik, akkor szívünk tele van mennyei együttérzéssel, és a forró, krisztusi szeretet lezárt forrásai felfakadnak. – Krisztus példázatai, 417. o.

Sok ember már képtelen reménykedni. Hozzuk vissza életükbe a napfényt! Sok elcsüggedt ember van. Bátorítsuk őket! Imádkozzunk értük! Vannak, akik kívánják az élet kenyerét. Olvassunk nekik Isten Igéjéből! Sokan lelkileg annyira betegek, hogy földi gyógyír nem segít rajtuk. Orvos nem tudja meggyógyítani őket. Imádkozzunk ezekért a lelkekért! Vigyük őket Jézus elé! Mondjuk nekik, hogy van balzsam Gileádban, és orvos is! […]
Minden lélek kiváltsága, hogy élő csatornaként továbbítsa a világnak Isten kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. A Fiú mindennél jobban vágyik olyan eszközökre, akik megismertetik a világgal Lelkét és jellemét. A világnak pedig mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy emberek mutassák be a Megváltó szeretetét. Az egész menny olyan eszközökre vár, akik által az emberek örömét és áldását szolgáló szent olajat áraszthatja ki. […]
A menny szeretetének közvetítésével mutatjuk meg, hogy Isten Lelke bennünk lakik. – Krisztus példázatai, 418–419. o.

7. Olvassuk el Jn 13:35 és 1Jn 4:21 verseit! Mire mutatnak rá ezek az igeszakaszok azokkal a vádakkal kapcsolatban, amelyekkel Sátán támadja Isten trónját? Mit tudhatunk meg ezekből az őszinte kereszténység lényegéről?

Az első néhány évszázadban a szeretet volt a keresztény közösségek megszokott rendje. Tertullianus így írt: „Főként a nemes szeretetből fakadó tettek miatt váltunk ismertté. Azt mondják: Látjátok, mennyire szeretik egymást” (lásd Tertullianus 39. hitvédő irata S. Thelwall fordítása nyomán https://www.logoslibrary.org/tertullian/apology/39.htm1)!
Isten szeretetét különösen be tudták mutatni a két pusztító járvány idején, Kr. u. 160 és 260 körül, ugyanis a keresztények elöl jártak a betegek és haldoklók szolgálatában. A járványok emberek tízezreit ragadták el, egész falvak és városok váltak szinte lakatlanná. A hívők önzetlen, önfeláldozó, gondoskodó és szeretetteljes szolgálata mély hatást gyakorolt az emberekre. A Római Birodalomban idővel több ezren, végül pedig több százezren, millióan fogadták el Jézus hitét. A szeretet, a tevékeny gondoskodás és a betegekkel és a haldoklókkal való szervezett, önzetlen törődés tiszteletet ébresztett a hívők és Krisztus iránt, akit képviseltek.
Rodney Stark: The Rise of Christianity c. modern történelmi elbeszélése új és tisztább fényben mutatja be ezeket az eseményeket. Leírja, hogy a második világjárvány során hogyan vált az egész – akkor még erősen zsidó-keresztény – közösség ápolók seregévé, és gondoskodott a szenvedők alapvető szükségleteiről, túlélésük érdekében. „A második világjárvány tetőzésekor, körülbelül Kr. u. 260-ban, húsvéti levelében Dionüsziosz hosszasan dicsérte a helyi keresztények hősies ápolói munkáját, akik közül sokan életüket vesztették, míg másokról gondoskodtak.
A legtöbb keresztény testvérünk határtalan szeretetről és hűségről tett bizonyságot, nem kímélték magukat, csakis másokra gondoltak. Nem törődve a veszéllyel, gondjaikba vették a betegeket, minden szükségletükről gondoskodtak, Krisztusban szolgáltak nekik, majd ők is távoztak a földi életből, békés boldogságban. Megfertőződtek, felebarátaiktól elkapták a kórt, de zúgolódás nélkül fogadták a fájdalmakat” (Rodney Stark: The Rise of Christianity. Princeton, New Jersey, 1996, Princeton University Press, 82. o.).
 

EGW idézet

Krisztus földi életének minden egyes pillanatában Isten szeretetének feltartóztathatatlan folyama áradt ki az emberekre. Akik betöltekeznek Szentlélekkel, úgy fognak szeretni, ahogy Ő szeretett. A Krisztus cselekedeteit ösztönző elv fog bennük is dolgozni az egymáshoz való viszonyulásukban.
A szeretet a tanítványság bizonyítéka. „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” – mondta Jézus. Ha az embereket nem erőszak vagy önös érdek köti egymáshoz, hanem szeretet, akkor olyan erő nyilvánul meg közöttük, amely minden emberi erőt felülmúl. Ha eggyé válnak, akkor megmutatkozik bennük az isteni képmás helyreállítása, valamint hogy új életelv vezeti őket. Ezzel is arról tesznek bizonyságot, hogy az isteni természetben olyan erő van, amely legyőzi a gonoszság természetfeletti erejét, és hogy Isten kegyelme képes legyőzni az emberi szív önző természetét. – Lift Him Up, 298. o.

Ez a szeretet, mikor nyilvánvalóvá lesz az egyházban, biztosan felgerjeszti Sátán haragját. Krisztus nem valami könnyű életutat jelölt ki tanítványai számára. „Ha gyűlöl titeket a világ – mondta Jézus –, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt tinálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartottátok, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerték azt, aki küldött engem.” (Jn 15:18–21) Nehéz akadályokkal szemben kell továbbvinni és továbbadni az evangéliumot ellenállás, veszedelem, veszteség és szenvedés közepette. Azok azonban, akik ezt a munkát, szolgálatot végzik, Mesterük nyomdokaiban járnak. – Jézus élete, 677. o.

Sose haladjunk el egyetlen szenvedő lélek mellett se anélkül, hogy ne nyújtanánk neki vigaszt, mellyel minket is megvigasztalt Isten.
Mindez nem egyéb, mint a törvény alapelvének betöltése – azé az elvé, melyet az irgalmas szamaritánus története példáz, s amely Jézus életében lett nyilvánvaló. Jelleme megmutatja a törvény igazi jelentőségét, és hogy mit jelent úgy szeretni felebarátunkat, mint magunkat. Amikor Isten gyermekei irgalmasságot, kedvességet és szeretetet tanúsítanak mindenki iránt, ezzel tesznek bizonyságot a menny alaptörvényének jellegéről is. Bizonyítják, hogy „az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt 19:8). Ha valaki nem tudja megvalósítani ezt a szeretetet, áthágja a törvényt, melyet állítólag tisztel. A testvéreink iránt táplált lelkületből kitűnik, milyen az Isten iránti lelkületünk. A felebarátunkért érzett szeretet egyetlen forrása Isten szívbéli szeretete. – Jézus élete, 505. o.
 

„Az evangélium tovább terjedt, és követőinek száma nőtt. Behatolt még a római sasok számára megközelíthetetlen területre is. Egy keresztény, aki vitába szállt az üldözést szorgalmazó pogány uralkodókkal, ezt mondta: »Ha meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket… Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk… Kegyetlenségetekből nincs… hasznotok.« Ez még inkább vonzott másokat meggyőződésükhöz. »Minél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés«” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 37. o.).
„A titokzatos gondviselés, amely engedi, hogy az igazak szenvedjenek a gonoszok kezétől, elbizonytalanít sok gyenge hitű embert. Egyeseknek még az Istenbe vetett bizalma is megrendül, mert Isten eltűri, hogy a legbecstelenebb embereknek jól menjen a dolguk, míg a legjobbak és legerkölcsösebbek e gonoszok kegyetlenségétől szenvednek és gyötrődnek. Miként tűrhet el Isten, aki igazságos és irgalmas és akinek a hatalma végtelen, ilyen igazságtalanságot és sanyargatást? – kérdezik. Ez a probléma nem ránk tartozik. Isten elég bizonyítékát adta szeretetének. Nem szabad kételkednünk jóságában csak azért, mert nem értjük intézkedéseit” (i. m. 41–42. o.).
Naponkénti tanulmányozásra: Ezékiel 6–12; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Szélsőségek a táplálkozásban” c. fejezet

 

1.    Hogyan hal meg az, aki a mezőn van, és hogyan, aki a városban?

2.    Hogyan imádta a napot mintegy huszonöt ember az Úr templomának bejáratánál, a tornác és az oltár között?

3.    Jeruzsálem lakói közül kiknek a homlokára kellett jegyet tenni?

4.    Mi volt a próféta reakciója, amikor meghalt Pelatjáhu, Benájáhu fia?

5.    Mi a családfő egyik legfontosabb kötelessége?

Általános áttekintés

Előző tanulmányunkban a mennyei és a földi nagy küzdelem eredetével foglalkoztunk. Ezen a héten arra összpontosítunk, hogy megértsük, hogyan nyilvánul meg a nagy küzdelem Isten népének életében és történelmében, főként a Júda (Isten népe az Ószövetség utolsó részében) és az egyház (Isten újtestamentumi népe) közötti átmenet során.

A tanulmány témái

1.    Krisztus elutasítása következtében Júda – hivatalosan, politikai entitásként – elvesztette Isten kedvelt nemzete, különleges népe státuszát, és átélte Jeruzsálem pusztulásának szörnyűséges tapasztalatát.
2.    Isten létrehozta az Ő népét, Izrael maradékát, amelybe zsidók és nem zsidók is tartoztak, és megmentette a Jeruzsálemet ért katasztrófától Kr. u. 70-ben. Isten vezette egyházát küldetésében: hirdeti Jézus Krisztus evangéliumát, és hívja az embereket minden népből, hogy fogadják el a jó hírt, és csatlakozzanak új népéhez.

Magyarázat

Néhány adat Jeruzsálemről

Jeruzsálem tragikus pusztulását – részben legalábbis – a következő történelmi részletek körvonalazzák:
1.    Az első zsidó-római háború idején (Kr. u. 66–73) Jeruzsálemet teljesen lerombolták, de a város már Néró császár idején hanyatlásnak indult (Kr. u. 54–68). Maga a tulajdonképpeni háború akkor robbant ki, amikor Gessius Florus frissen kinevezett júdeai kormányzó nagy összeget vitt el a jeruzsálemi templom kincstárából.
2.    A római császár két nagy tábornokát, Vespasianust és fiát, Titust küldte a lázadás leverésére. Mindkettőjükből később császár lett.
3.    Jeruzsálem ostroma Kr. u. 70-ben felerősödött. A csata idején a város védői megosztottak voltak, torzsalkodtak egymással, és csak akkor fogtak össze, amikor a rómaiak támadást indítottak a település ellen.
4.    Jeruzsálemet három fal védte. Az első két falat Kr. u. 70 áprilisában lerombolták a rómaiak, a harmadikon pedig néhány hónap múlva – augusztus 30-án – réseket ütöttek. A templomot is ezen a napon gyújtották fel. 
5.    Josephus Flavius zsidó történész szerint több mint egymillió ember halt meg Jeruzsálem ostromának idején, és mintegy 100.000-et vittek el hadifogolyként. Jeruzsálem és a templom megsemmisült. A hadizsákmányból finanszírozták a Colosseum – Róma egyik leglátogatottabb monumentuma – megépítését.
6.    A szent városát és templomát elvesztő judaizmus mély változásokon ment keresztül. A templom, az áldozatok és a papok helyett a zsidó vallás központi szerepét a törvény vette át. A sadduceusok – a szakrális osztály – elvesztették hatalmukat, a judaizmus rabbinikussá vált.

Jeruzsálem pusztulása

Nem véletlen, hogy Ellen G. White A nagy küzdelem c. könyvét a „Jeruzsálem pusztulása” c. fejezettel kezdi, megértette ugyanis, hogy a zsidó nemzet e tragikus eseménye a nagy küzdelem és az egyház azonossága és küldetése szempontjából központi fontosságú esemény. Mindenekelőtt azonban meg kell értenünk, miért esett el Jeruzsálem.
A szekuláris szemléletű történelem távlatában Jeruzsálemnek és a második templomnak azért kellett elpusztulnia, mert a zsidók fellázadtak a Római Birodalom ellen, amely irgalmatlanul megtorolta a háborgásukat, egyrészt bosszúból, másrészt meg azért, hogy példát statuálva, elbátortalanítsa a további esetleges lázadókat. A tragédiát követő századokban a hívő zsidók Isten által megengedett fegyelmezési intézkedésként értelmezték Jeruzsálem pusztulását. A judaizmus egyes kutatói azt állítják, hogy a zsidók vétkeztek, áthágták Isten törvényét, és erkölcstelenekké váltak; mások viszont azon a véleményen vannak, hogy a zsidók túlságosan megosztottak voltak, és sosem tanulták meg az egység leckéjét. Ennek ellenére Isten megtartott magának egy „maradékot”, amely tovább teljesíti terveit.
A Biblia – főként az Újtestamentum – más magyarázatot ad a templom lerombolására. A lázadás, az igazságtalanság, az erkölcsi és társadalmi romlás, a belharcok és a megosztottság kétségkívül nagymértékben hozzájárult Jeruzsálem hanyatlásához és a templom megsemmisüléséhez, de a nagy tragédiát kiváltó ok ennél sokkal mélyebben keresendő. Ahhoz, hogy jobban megértsük, mi váltotta ki a templom pusztulását, meg kell említenünk néhány óés újszövetségi részletet. Ezek együtt tárják fel előttünk a valódi okot: Izrael vezetői elutasították Krisztust és Isten szövetségét.

Az eredeti templom

Elsősorban, Izrael eredeti, Salamon által építtetett templomát a babilóniaiak rombolták le Kr. e. 586-ban, kb. 20 évvel azután, hogy Júdát elfoglalta Nabukodonozor (Dán 1:1–2), vagy más vonatkozásban: 100 évvel azután, hogy az északi izraeliták elhagyták a hitet, és az asszírok legyőzték őket. Izrael hanyatlása és Salamon templomának babilóniaiak által véghezvitt lerombolása nem egyszerűen azért következett be, mert a zsidók nem értették meg a nemzeti egység fontosságát, vagy mert erkölcsileg meggyengült a nép. Izrael, az északi királyság eltűnt mint nemzet, mivel elvetette Isten szövetségét, és más isteneket követett (1Kir 12:26–33; 2Kir 17:7–23). Júdának is volt züllött erkölcsű királya és korrupt, bálványimádó vezetőségi rétege, de az északi Izraeltől eltérően Júdában nem volt hivatalos nemzeti politikai irányvonal Isten vallásának pogánysággal való helyettesítése. Ezért engedte meg Isten Júda fővárosának és templomának megsemmisülését Kr. e. 586-ban, majd e nép időleges száműzetését, mely a nemzet megújulásának fontos stratégiai eleme volt.

A második templom

Másodsorban, a második templomot Kr. u. 70-ben rombolták le a rómaiak, körülbelül 35 évvel azután, hogy Jézus megjövendölte a következő három eseményt:
1.    Isten el fogja venni Júdától az országot, és egy másik nemzetnek adja;
2.    Júda háza (a templom) „pusztán hagyatik” (Mt 23:38);
3.    A templom teljesen megsemmisül (Mt 24:1–2). Milyen ok rejlik e mögött a hármas ítélet mögött? Júda vezetőinek nemcsak hogy nem sikerült megteremni Isten országának gyümölcseit (Mt 21:43), de az északi Izraelhez hasonlóan tudatosan döntöttek úgy, hogy nem kérnek Isten fennhatóságából és oltalmából (Mt 23:37). Kr. u. 31-ben az ország vezetői hivatalosan, szabad akarattal és felelősségük tudatában döntöttek a zsidó nemzet nevében: megtagadják Isten szövetségét, megtagadják Isten üdvösségét, és elvetik az Isten által küldött Jézust, a Messiást (Mt 26:1–3, 14–16, 57–68; 27:15–25; Jn 19:1–15). Döntésük követkeményeként Isten megengedte földi templomuk megsemmisítését.

Isten kegyelme
Harmadsorban, Isten már azelőtt felajánlotta Izraelnek és Júdának a megváltáshoz és a helyreállításhoz szükséges kegyelmét, hogy megengedte életükben a szövetség megszegése miatti büntetést. Mózes napjaitól egészen a második templom pusztulásáig, azaz több mint 1500 éven keresztül, Júda Isten szüntelen áradó szeretetét élvezte. A nép kudarcai ellenére Isten kész volt együttműködni az emberekkel mindaddig, míg ők is kitartottak a szövetség mellett, és engedték, hogy kegyelme és ereje átalakítsa őket. Isten még azután is kegyelmes volt hozzájuk, hogy elutasították Őt, s Jézus kimondta felettük az ítéletet: több mint 35 évet várt az ítélet végrehajtásával. Ebben a próbaidőszakban jeles keresztények (Péter [ApCsel 2–4], István [ApCsel 7], Pál [Róm 9–11]) kérték őket, hogy fogadják el Jézust Messiásuknak, és legyenek részesei Isten új szövetségének. A nép vezetői azonban ehelyett irgalmatlanul üldözni kezdték a keresztényeket, sanyargatásuk csúcspontja István vértanúi halála volt Kr. u. 34-ben. Isten, miután elvetette Júdát mint népet, melynek az lett volna a feladata, hogy képviselje Őt a világban, továbbra is hívott minden egyes zsidót, hogy válassza az Ő országát, és lépjen be az Ő új szövetségébe.
Jeruzsálem bukása szemlélteti, hogyan viselkedik Isten a nagy küzdelem során a hívőkkel. Ellen G. White kifejtette: Jeruzsálem pusztulása segít megértenünk az ítélet paradox jellegét: azt, ahogy az isteni kegyelem felajánlható a hívőknek, ugyanakkor az isteni igazságosság követelményei is érvényesülnek ebben a szövetségben. Egyrészt, Isten szeretettel, együttérzéssel és türelemmel teljes, kéri a bűnösöket, térjenek viszsza az Ő országába, nem akarja, hogy a második halálban részük legyen (Ez 33:11). Másrészt pedig igazságos és tisztességes, és mivel szent, nem tűri meg a gonoszt a jelenlétében. Következésképpen tiszteletben tartja az emberek döntését, azokét is, akik lemondanak országáról, szövetségéről, oltalmáról és a tőle eredő életről. Sokszor figyelmezteti a bűnösöket, hogy meg fognak halni, ha elutasítják országa védelmét és szövetsége kegyelmét. Az isteni szövetségen kívül nincs öröm és élet, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen teremtett lényben sincs önmagában élet, amely ne mástól származna.

A megváltási terv 

Negyedsorban, a szövetség áthágásából adódó akadályok ellenére Isten folytatta a megváltási tervét a nagy küzdelem megoldása érdeké-
ben. Megígérte, hogy Jézus – aki Éva (1Móz 3:15), Ábrahám (1Móz 12:2– 3, 7; Gal 3:16, 29) és Dávid (2Sám 7:12–15; Mk 12:35–37) magja volt – üdvösséget szerez az emberiségnek, szabadulást a gonosz hatalma alól, és helyreállítja Isten uralmát a földön. Isten ugyanakkor arra is ígéretet tett, hogy Jézus – Isten igazi Báránya, akit a földi szentély áldozatai jelképeztek (Jn 1:29; 2:19–22) – meg fogja szabadítani az emberiséget a bűntől és annak hatalmától. Habár az emberiség történelme olykor céltalannak tűnhet, s mintha az ördög és az emberi természet játékszere lenne, a Szentírás feltárja: egyértelmű fejlődés mutatkozik abban, ahogy Isten szándékosan terve és szabadításra tett ígérete teljesítésére törekszik. Amikor saját népe csalódást okozott neki, Isten fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy a bűn mocsarából magához emelje az emberiséget. Ábrahám, Mózes és Júda megmentett, megváltott ember. Semmi sem akadályozhatja meg Istent abban, hogy betartsa ígéretét, és átültesse a gyakorlatba a terveit.

Jelkép és jelképezett valóság

Ötödsorban, a szentély és az áldozati rendszer Jézus jövőbeni küldetésének és áldozatának volt a jelképe. Amikor az első templomot lerombolták, és Júda hajdani dicsősége elmúlása miatt kesergett, Isten elmondta neki, hogy az igazi dicsőség még nem jött el, és nem építkezési anyagoktól és műépítészeti zsenialitástól függ, hanem Attól, Akire a szentély utalt (Ezsd 3:12; Agg 2:9; Mt 23:16–22). Ezért amikor Kr. u. 70-ben a második templom is elpusztult, a keresztények nem veszítették el a reménységüket. Ellenkezőleg, megértették, hogy a földi szentély teljesítette küldetését: előremutatott Jézusra, áldozatára és a Megváltó igazi, mennyei szentélyben végzett szolgálatára. A jelkép találkozott az általa szimbolizált valósággal. Jézus testet öltése, munkássága, halála, feltámadása és mennybemenetele után a nagy küzdelem a mennyei szentélyre összpontosít. A Zsidókhoz írt levél részletesen tárgyalja ezeknek a változásoknak a jelentőségét. Máté 24 és a második templom pusztulása, a Zsidókhoz írt levél és benne a mennyei szentélyre tett hangsúly rendkívül fontos a nagy küzdelem adventista értelmezésének és általában a teljes adventista teológiának a megértését tekintve.
A templom pusztulásának eme összetett értelmezése megihlette az első századok apostoli és posztapostoli korszakának keresztényeit – ahogy Ellen White-ot is a XIX. században. Értelmezésük lényeges volt egyházunk azonosságának és küldetésének meghatározását tekintve. A templom lerombolását túlélő apostoli keresztények figyelmüket a templomról a mennyei szentélyre irányították. Nem féltek az üldözéstől és a haláltól, mivel Krisztus keresztáldozata révén bűneik megbocsátást nyertek, és hit által látták Krisztus mennyei küldetését az Atya jobbján. Tudták, hogy Isten népét, az új Izraelt alkotják, és az Úr hívta el őket, hogy a Sátán, a bűn és a halál hatalma alatt szenvedő emberiségnek hirdessék az üdvösséget. Szerették és segítették embertársaikat, akiknek figyelmét a nagy küzdelem, a szenvedés és a halál történelmének végére irányították, amikor az Úr Jézus Krisztus visszatér a földre, hogy örökre legyőzze Sátánt és a bűnt.

Alkalmazás

1.    Hogyan viszonyulnak a kultúrkörünkhöz tartozók a szeretet és az igazság fogalmához? Reménykednek-e még abban, hogy eljön az idő, amikor az emberi társadalmat a szeretet és az igazságosság fogja jellemezni? Miért igen, vagy miért nem? Indokoljátok meg a válaszotokat! Hogyan magyarázhatnánk el nekik, hogy Jézus nélkül nincs igazi, örök szeretet és igazság?
2.    Elemezzük saját evangelizációs tevékenységünket! Mennyire világos számodra, hogy mit jelentenek Jézus szavai: „Isten országának evangéliuma”? Hogyan hirdethetjük az embereknek személyesen és egyházként ezt az evangéliumot?