Jobb a kettőnek, MINT AZ EGYNEK

Joshua Himes egy episzkopális szeminárium hallgatója volt, amikor egy befektetés alkalmával megtévesztették az édesapját. Emiatt le kellett mondania a továbbtanulásról, és meg kellett tanulnia egy szakmát. Ennek ellenére nem veszítette el az egyházi szolgálat iránti szenvedélyét. Miután elhagyta az episzkopális egyházat, csatlakozott egy keresztény mozgalomhoz (Christian Connection), és felszentelték a szolgálatra. Egy haldokló gyülekezet újjáélesztése után alapított egy nagy, dinamikus és növekvő gyülekezetet Bostonban. Közössége a reform központjává vált. Himes támogatta a mértékletesség ügyét, és a rabszolga-felszabadítás mozgalmának vezéralakja lett New Englandben. Amikor hallotta Millert prédikálni, a hallott igazságok teljesen meggyőzték. Meggyőződése volt, hogy a világ feletti ítélet alig néhány év múlva fog bekövetkezni. Bár Miller ekkorra már hat éve prédikált, mégis kevesen hallották az üzenetét. Himes a következőket írta:

„Amikor Mr. Miller befejezte az előadásait, új helyzetben találtam magam. Nem tudtam továbbra is úgy hinni vagy prédikálni, ahogyan korábban tettem. A lelkiismeretemben éjjel-nappal fellobbant a világosság ebben a témában. Ezután hosszan elbeszélgettünk Mr. Millerrel a feladatainkról és a felelősségünkről. Megkérdeztem tőle: »Tényleg hiszel ebben a tantételben?«

Így válaszolt: »Természetesen hiszek benne, különben nem prédikálnék róla.«
»Mit teszel azért, hogy elterjedjen az üzenet a világban?«
»Eddig is megtettem, és továbbra is megteszek mindent, amit csak tudok.«
»Nos, még csak a világ egyetlen sarkába jutott el a hír. Sokat tettél, de továbbra is kevés ismeretünk van a témában. Ha Krisztus néhány éven belül visszajön, ahogyan azt hiszed, akkor nem szabad azzal vesztegetni az időnket, hogy figyelmeztetéssel próbáljuk felkészülésre késztetni a világot.«
»Tudom, Himes testvér, de mit tehet egy öreg gazdálkodó? Sohasem voltam hozzászokva a nyilvános beszédhez, és egyedül vagyok. Bár sokat dolgoztam és sokakat láttam megtérni és elfogadni az igazságot, senki sem csatlakozik hozzám a misszió tárgyát vagy lelkületét illetően. Szeretik, ha prédikálok, ha építem a gyülekezeteiket, de a legtöbb lelkésznél itt véget is ér a dolog. Segítséget keresek, mert szükségem van rá.«
Ekkor Isten oltárára helyeztem magam, a családomat és a hírnevemet azért, hogy amennyire csak erőm engedi, mindvégig segítsek neki. Majd megkérdeztem tőle, hogy az ország mely részein járt, és hogy meglátogatta-e valamelyiket a főbb városaink közül.
Amikor Miller mesélt Himesnak a New England kis falvaiban végzett munkájáról, Himes megkérdezte tőle, hogy miért nem beszélt azokban a városokban is, ahol sok olyan ember él, akikhez még nem jutott el az üzenet. Miller elmagyarázta, hogy csak ott hirdette az igét, ahová meghívták, és a nagy városokba nem kapott meghívást. Himes ezután azt kérdezte Millertől, hogy elmenne-e a nagyvárosokba, ha meghívnák. Miller igennel válaszolt, Himes pedig azt mondta neki, hogy készüljön fel a kampányra, mert ajtókat kell nyitni az Unió minden városában, és az üzenetnek el kell jutnia a föld végső határáig! Ekkor kezdtem el segíteni Miller atyának.” – Memoirs of William Miller, 140, 141. old.

Igazán dinamikus párost alkottak, és az általuk átadott üzenet mindenhol hallható volt Új-Angliában és az Egyesült Államok északi részén.
Istennek az a terve, hogy a munkások kettesével induljanak útnak, barát baráttal. Így küldte el Jézus is a tanítványait az evangéliumi üzenettel, amely végigsöpört Izraelen.

Péld 4:9 „Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogy nem az egynek; mert azoknak jó jutalmuk van az ő munkájukból.”

Miller később elmondta, hogy Himes sokkal értékesebb volt számára a szolgálat során, mint bármelyik másik tíz ember!

Joshua Himes minden energiáját és idejét Jézus közeli eljövetelének hirdetésébe fektette.

Isten Joshua Himest választotta Miller nyilvános kampányai szervezőjévé és adminisztrátorává. Egyedülálló tehetséget adott neki, amely lehetővé tette, hogy hatékonyan tervezze meg a nagyvárosokban tartott evangelizációs kampányokat.
Himes úgy készült, hogy néhány héttel Miller érkezése előtt kiadott egy lapot a városban. Mivel nagy volt a téma iránti érdeklődés, ezek a nyomtatványok széles körben elterjedtek. Jézus második eljövetelével kapcsolatos híreket és cikkeket tartalmaztak, valamint a közelgő evangelizációs sorozat hírét.
A közéleti újságok szerkesztői természetesen mindig olyan történeteket kerestek, amelyekkel megtölthették az oldalaikat és amelyek bővítették az olvasói körüket. A városi újságok időnként barátságosak voltak. De gyakran tettek közzé valótlan, felbujtó és szenzációs cikkeket is a „milleritákról”.
Mire Miller megérkezett a városba, hogy elkezdje a sorozatot, Himes megszervezte az összejöveteleket, és emberek ezrei várták kíváncsian Miller beszédét.
Tömegek özönlöttek az előadásaira. Riporterek is jöttek, akik arra számítottak, hogy a fanatizmus vad megnyilvánulásának lesznek tanúi. Íme egy reprezentatív jelentés az akkortájt írottak közül:
„Mr. Millert J. V. Himes segítette ebben a nagyszerű és fontos munkában. Nem vettünk részt Miller összes előadásán, amelyeket a városban tartott, mégis nagyot csalódtunk. Olyan sok furcsa dolgot írtak az újságok a fanatikusokról, és olyan torz kijelentéseket tettek közzé Miller tanaira hivatkozva, hogy azt gondoltuk, tanúi leszünk a millerizmus (ahogyan a második adventről szóló tanítást nevezik) undorító és talán istenkáromló megnyilvánulásainak.
Hogy igazságosak legyünk Mr. Millerrel, kénytelenek vagyunk elmondani, hogy ő az egyik legérdekesebb előadó, akit valaha is hallottunk beszélni. A legkevésbé sem kételkedünk afelől, hogy teljesen meg van győződve annak a tanításnak az igaz voltáról, amelynek hirdetésén oly szorgalmasan fáradozik, és minden bizonnyal nyílt és tisztességes módon bizonyítja az állításait valamennyi hallgató megelégedésére. Mivel az előfeltevései helyesek, nem lehet kitérni a következtetései alól.”

Ehhez a riporterhez hasonlóan sokan mások is a Millerről olvasott félretájékoztatás miatt látogattak el az előadásra. Felkeltette az érdeklődést a munka, amelyet az üzenet elpusztításáért végzett az ördög. Ám az Úr tervét semmi sem akadályozhatja meg.
2Kor 13:8 „Mert semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért.”
A rendelkezésre álló épületek közül egyik sem volt elég nagy ahhoz, hogy elférjenek benne a tömegek, így Himes pénzt gyűjtött, hogy vásárolni tudjon egy nagy sátrat, amit városról városra költöztettek.
Himes több könyvet is kiadott, amelyek a Second Advent Library-nak nevezett gyűjteménybe rendezett. Ezeket széles körben terjesztették. Azok az emberek, akik képtelennek érezték magukat a prédikálásra, megvásárolták azokat, majd továbbadták a barátaiknak és a rokonaiknak. Mások, akik kevés készpénzzel rendelkeztek, de nagyon találékonyak voltak, csak egyetlen példányt vásároltak a könyvekből, viszont kölcsönadták azokat a szomszédaiknak. Himes minden adventhívő számára lehetővé tette, hogy evangélista legyen. Részleteket olvastak a könyvekből az érdeklődő barátoknak és szomszédoknak, és széles körben terjesztették azokat olyan helyeken, ahová a prédikátor nem tudott eljutni.

Szolgálatuk kimerítő volt. Az 1844 tavaszán bekövetkezett első csalódás után érthető, hogy Himes és Miller csak nehezen tudták elfogadni az üzenetet, amely szerint a 2300 nap 1844. október 22-én ér véget. A csalódást követő zavarodottság ismeretében az is érthető, hogy miért vetették el olyan gyorsan annak gondolatát, hogy a dátumnak bármiféle prófétai jelentősége lenne.
Lehetetlen teljes valójában elképzelnünk azt a csalódást, amelyet az adventhívők tapasztaltak, amikor Jézus nem jött el 1844-ben. Joshua Himes minden energiáját és idejét Jézus közeli eljövetelének hirdetésébe fektette. Még a magánéletéről is lemondott csak azért, hogy eljuttassa ezt a sürgős üzenetet a világhoz. Nagy volt a csalódása.
Bár ez összezavarta, mégsem szűnt meg hinni Jézus második eljövetelében. 1844 és 1845 nehéz telén pénzt gyűjtött a szegény adventisták számára, és gyakorlati segítséget próbált nyújtani azoknak a hívőknek, akik mindenüket feláldozták Isten ügyének előmozdítása érdekében.
A nagy csalódást követően Isten további igazságokra vezette el az adventhívőket, akik folytatták a bibliatanulmányozást. A szombat természetesen egyike volt a kulcsfontosságú bibliai tanításoknak.
A hetedik napi szombat gondolata népszerűtlen volt, és sokan hamis híreket terjesztettek a szombattartókról. Himes néhány barátja még meg is erősítette az alaptalan rágalmazást. Annak ellenére, hogy jó barátja, Joseph Bates megpróbált segíteni neki abban, hogy meglássa a szombat igazságát, Himes továbbra is kitartott a téves információk mellett, amelyeket a szombattartókkal kapcsolatban hallott. Ezáltal megismétlődött a korai keresztények tapasztalata.
Róm 3:8 „Amint minket rágalmaznak, és amint némelyek mondogatják, hogy mi így beszélünk, akiknek kárhoztatása igazságos.”
A hamis beszámolók megtették a hatásukat. Himes nem haladt az igazság növekvő fényében. Nem fogadta el, hogy a szombat a hetedik nap. Sok év telt el, mire megértette azt a bibliai tanítást, amely szerint az emberek halálukkor nem a mennybe vagy a pokolba mennek, hanem egyszerűen a sírban alszanak.
Himes azonban nem mondott le abbeli hitéről, hogy Jézus hamarosan visszatér, és az Úr sem hagyta el őt.
Már nem szolgált nagy tömegeknek, mivel az emberek szétszéledtek. De a következő két évtized alatt írt és újságot szerkesztett az Advent Keresztény Egyházat (Advent Christian Church) megalapító maradék „milleriták” bátorítására.
Isten türelmes volt Himesszal. Élete végén újabb lehetőséget adott neki arra, hogy értékelje a hetednapi adventista üzenetet és annak gyümölcseit.
Amikor 89 éves volt, páciensként érkezett a Battle Creek Szanatóriumba. Ott megértette a hármas angyali üzenet értékét és jelentőségét. Nem volt gazdag, de küldött egy kevés pénzt Ellen White-nak, aki akkor épp Ausztráliában tartózkodott. A prófétanő azonnal egy bátorító levéllel válaszolt neki, amelyet még halála előtt megkapott.
A Battle Creek Szanatórium ápolónője, Mrs. Austin, aki elkísérte Himest a kezelésekre és beszámolt a haláláról, azt írta Ellen White-nak, hogy nagy becsben tartotta a levelét, és gyakran mondogatta, hogy a hetednapi adventisták által végzett munka „a folytatása annak a munkának, amit ő és Miller atya kezdtek el”. Ha 25 évvel fiatalabb lenne, akkor ragaszkodna a Hetednapi Adventista Egyházhoz, és minden tőle telhetőt megtenne a munka előbbre viteléért. – Ellen G. White: 4. köt., 180. old.
Himes végre megértette a csalódás okát, és Krisztus visszatérésének, valamint a szentek feltámadásának áldott reménységében hunyt el.

További tanulmányozásra a 40. és 41. leckéhez: A nagy küzdelem,

Egy amerikai reformátor

Az elutasított intés

A beteljesedett próféciák 

fejezetei. 

Nadif* muszlim volt. Tulajdonképpen az egész ország az volt, és senkinek sem állt szándékában megváltozni. Azt tanították neki, hogy más vallások, például a kereszténység, egyáltalán nem rendelkeznek világossággal vagy igazsággal. De szeretett volna jobb emberré válni, ezért hallgatni kezdte a rádiót.

Egyik nap hallott egy adást, amely különbözött a többitől. A „Reménység hangja” volt a neve, és az Adventista Világrádió (AVR) sugározta. Egy érdekes műsor volt Jézusról. Minél tovább hallgatta, annál több értelmet talált benne, sőt számos olyan kérdésre is választ talált, amelyeken mindig is töprengett. Egyre többet kívánt tanulni. Végül több hónapos hallgatás után úgy döntött, hogy többet kell megtudnia a dologról. Mivel nem működött posta az országban, írásban nem kérhetett információt. Elhatározta, hogy útra kel. Több mint 1500 km hosszú utat tett meg – hol gyalogolt, hol rozoga buszokon utazott. Még egy országhatáron is át kellett lopakodnia. Amikor a városba ért, nem tudta, hol fogja megtalálni, amit keres. Mivel nem tudta, mit tegyen, hívott egy taxit. „Vigyen el a templomba” – mondta a sofőrnek. A taxi vezetője bármiféle kérdés vagy megjegyzés nélkül a központba vitte Nadifot, majd hirtelen megállt egy nagy épület előtt. „Itt a templom” – mondta, és az út melletti épületre mutatott. Nadif felfedezte, hogy a taxisofőr a Hetednapi Adventista Egyház országos székhelyén tette ki, és hogy az AVR stúdiója közvetlenül a közelben található. Nem sokkal később hozzájutott egy, a saját nyelvén írott Bibliához, és minden nap együtt tanulmányozott néhány emberrel. Körülbelül hat hétnyi tanulás után Nadif úgy döntött, hogy hazatér. Vissza az 1500 km-es úton, át a határon és a poros utakon. Miután hazaért, minden nap korán kelt, és olvasta a Bibliáját. Sok tanulnivalója volt. Egyik reggel, mialatt az otthonában olvasott és imádkozott, hirtelen észrevette, hogy egy magas, ragyogó arcú férfi áll előtte. A férfinak kellemes volt a megjelenése, és felé nyújtotta a kezét. Nadif először ijedten megkérdezte: „Ki vagy?” A férfi így válaszolt: „Jézus vagyok, és azt akarom, hogy kövess engem.” A férfi ezután eltűnt. Micsoda tapasztalat! Valóban úgy jelent meg neki Jézus, mint Saulnak a damaszkuszi úton? Nadif nem járt többé a mecsetbe, és a szülőfalujában élő emberek közül észrevették néhányan, hogy nincs jelen. Elmentek hozzá és megkérdezték: „Miért nem vagy a mecsetben? Mi a baj? El kell jönnöd!” Nadif azt mondta nekik, hogy otthon imádkozik, de nem hagyták annyiban. Addig zaklatták, amíg be nem ismerte, hogy Isten más úton vezeti. „Milyen út ez?” – követelték, hogy magyarázza el. „Úgy hiszem, Isten arra vezet engem, hogy kövessem a Messiást” – válaszolta tétován. A férfiak távoztak, de három nappal később visszatértek, kirángatták a házából és verni kezdték. Ütötték, rugdosták, vaskos botokkal verték. Miután kiütötték az elülső fogait, és két helyen is megrepedt a koponyája, abbahagyták, mert azt gondolták, hogy meghalt. Nadif életben maradt ugyan, de hat hónapba került, mire újra fel tudott ülni. Lassan nyerte vissza az erejét. Később újra a városba utazott, és miután még többet tanulmányozott, megkeresztelkedett a Hetednapi Adventista Egyházban. Úgy gondolja, hogy személyesen Jézus hívta el arra, hogy kövesse Őt. Egy olyan országban él, ahol az egyházi statisztikák szerint nincsenek adventisták. Még mindig veszélyben van, de a következőt vallja: „A testem Jézusé, és azt tesz vele, amit akar.” Hozzáteszi: „Mivel a szolga nem áll fölötte az urának, szívesen szenvedek érte.” 

*Álnév. 

Ha szeretnél többet megtudni az Adventista Világrádióról (AVR), vagy arról, hogyan segíthetsz Isten Igéjének rádióadásokon keresztül történő terjesztésében, látogass el az awr.org oldalra, vagy hívd a következő telefonszámot: 1-301-680-6304.

A szüleim metodisták voltak. Legtöbbször részt vettem velük az összejöveteleken. A Maine állambeli Buxtonban szervezett alkalmon, amelyen az egész család jelen volt, elhatároztam, hogy fenntartás nélkül átadom magam az Úrnak.

Ott kezdtem el teljes szívemmel keresni az Urat, és nem tudtam megelégedni semmi mással, mint a tiszta vallással. Néhány hétig nagyon szorongtam. Egy imaórán aztán megnyugodtam. Ó, milyen édes volt a lelki béke! Úgy tűnt számomra, hogy minden megváltozott. Nem éreztem többé hajlandóságot arra, hogy úgy öltözzek, mint a világ, hanem egyszerű, józan és körültekintő akartam lenni, és kerülni akartam a könnyelmű és felületes beszédet. A lelkész a keresztségről beszélt nekem. Elmondtam neki, hogy még nem tehetem meg ezt a lépést, és látni szeretném, hogy kiállom-e azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket minden kereszténynek ki kell állnia, mielőtt ilyen ünnepélyes fogadalmat tennék. 12 éves koromban meg szerettem volna keresztelkedni. A lelkész vonakodva vitt a vízbe. Nagyon szeles nap volt. A hullámok magasak voltak és erővel csapódtak a partnak, de én nyugodt voltam. A békém olyan volt, mint egy folyó, és amikor kijöttem a vízből, majdnem elhagyott az erőm, mert Isten jelenléte megpihent rajtam, és a lelkem csordultig megtelt a szeretetével. Ilyen gazdag áldást korábban sohasem tapasztaltam. Halottnak éreztem magam a világ számára, és úgy éreztem, hogy minden bűnömtől megtisztítottak. Még aznap a gyülekezetbe vittek egy testvérnővel együtt. Nyugodt és boldog voltam, amíg rá nem néztem a mellettem ülő testvérnőre, aki aranygyűrűket és nagy aranyfülbevalókat viselt. A kalapja tele volt művirággal, és drága szalagok díszítették, amelyek masnikban végződtek. Elszomorodott a szívem. Arra számítottam, hogy a lelkész majd helyteleníteni fogja a dolgot, de nem történt ilyen. Mindkettőnket bevitt a gyülekezetbe. A következő gondolataim támadtak: Ő a testvérnőm, vajon követnem kellene a példáját? Úgy kellene öltöznöm, mint neki? Ha neki illik így öltöznie, akkor nekem is. Eszembe jutott, hogy mit mond a Biblia a test díszítéséről. (1Timótheus 2:9, 10) Egy ideig mély próbatétel alatt álltam, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha olyan bűnös dolog a világhoz hasonlóan öltözködni, mint amilyennek hittem, akkor azok, akiket odaadó keresztényeknek gondoltam, és több tapasztalatuk van, mint nekem, biztosan éreznék, hogy ez helytelen, és egyértelműen bánnának azokkal, akik ilyen formán ellenkeznek Isten szavával. De tudtam, hogy egyszerű ruhákat kell viselnem. Úgy gondoltam, hogy gonosz dolog ennyit foglalkozni a külsőnkkel, virággal és arannyal díszíteni nyomorult, halandó testünket. Úgy láttam, jobb, ha megalázzuk magunkat a porban, mivel a bűneink olyan nagyok, hogy Isten az Ő egyszülött, szeretett Fiát adta, hogy meghaljon értünk. Nem voltam elégedett az állapotommal. Vágytam arra, hogy Istennek szentelődjem, de a megszentelődést olyan módon hirdették, hogy nem sikerült megértenem, és azt hittem, hogy sohasem érhetem el, ezért végül belenyugodtam a helyzetembe. 1841-ben William Miller újabb előadássorozatot tartott Portlandben. Elmentem az előadásokra, és rájöttem, hogy nem állok készen Jézus eljövetelére. Amikor előre hívták azokat, akik szerették volna, hogy imádkozzanak értük, előrementem a tömegben, és megkönnyebbültem, amikor felvettem ezt a keresztet. Továbbra is könyörögtem Istenhez a tiszta vallásért, és hamarosan elém tárták az imádkozás keresztjét egy nyilvános összejövetelen. Nem voltam elég alázatos ahhoz, hogy engedelmeskedjek az Úrnak ebben a kérdésben, mert attól tartottam, hogy ha megpróbálok imádkozni, nem fog sikerülni, vagy nagyon gyenge minőségű lesz az imám. Úrrá lett rajtam a kétségbeesés, és három hétig a sötétségben tartózkodtam. Nagyon szenvedtem. Ó, milyen értékesnek tűnt számomra akkor a keresztények reménysége! És milyen nyomorúságosnak a Krisztusba vetett reménység nélküli bűnösök helyzete. 

Nem találtam enyhülést mindaddig, amíg el nem határoztam, hogy engedelmeskedni fogok az Úrnak, és felveszem a keresztet. Részt vettem egy imaórán, ahol először imádkoztam hangosan. Megterhelt lelkem minden kimondott szavamban enyhülést talált, amíg teljesen szabad és boldog nem lettem. Beragyogta szívemet az Úr fénye.
Akkor megszabadultam a büszkeségtől. Isten dicsőségére szerettem volna élni és Őt szolgálni. Az öltözködéssel kapcsolatos büszkeségem is eltűnt. Az áldozat, amelyet Krisztus hozott értem, hogy megmentsen a bűntől, olyan nagynak tűnt, hogy nem tudtam sírás nélkül gondolni rá.
Az egészségi állapotom éveken keresztül gyenge volt, és gyakran szenvedtem súlyos fizikai fájdalmakat. De most már vidáman el tudtam viselni azokat. Úgy éreztem, hogy az akaratom teljesen összhangba került Isten akaratával.
Gyakran nem tudtam aludni, mert olyan hálás voltam, hogy Isten megáldott, és jó reményt adott nekem Jézus Krisztus által. Vágytam arra, hogy Krisztus képe tükröződjön bennem. Azóta semmi kedvem elvegyülni a világban.
Drága gyermekek, teljes mértékben Istennek szentelhetitek magatokat, és örömet találhattok a teljes és ingyenes üdvösségben. Az első lépés az, hogy fenntartás nélkül átadjátok magatokat Neki. Ne gondoljátok, hogy az állapototok elég jó, és hogy nem kell erőfeszítést tennetek azért, hogy közel kerüljetek az Úrhoz. Amíg nem győzitek le az öltözködéssel kapcsolatos büszkeségeteket, a szívetek felfuvalkodottságát, az önszeretetet, a haragot és minden gonosz szenvedélyt, Isten nem fog az övéiként kezelni titeket, és az eljövetelekor sem fogad majd magához. Győzhettek. Forduljatok minden nap Istenhez erőért, és győzni fogtok. Amikor kísértések támadnak, ne engedjétek, hogy győzzenek felettetek, hanem ti győzzétek le azokat, és akkor érezni fogjátok azt az édes bizonyosságot, hogy Isten szeret titeket. Legyetek alázatosak, éberek és imádkozzatok. Nézzetek Jézusra, ő a minta. Törekedjetek arra, hogy az életetek egyre nagyobb mértékben hasonlítson az övéhez! Ne találjatok megelégedést és megnyugvást mindaddig, amíg nem tudjátok, hogy teljes szívetekből szeretitek Istent, és hogy az Ő akarata a ti akaratotok.
Tartsátok meg szentül a parancsolatait! Ne szóljátok a saját szavaitokat szombaton, hanem beszéljetek mennyei dolgokról! Beszéljetek Jézusról, az Ő kedvességéről, dicsőségéről és az irántatok való halhatatlan szeretetéről! Engedjétek, hogy a szívetek megteljen szeretettel és hálával az iránt, aki meghalt azért, hogy megmentsen titeket. Ó, készüljetek békében találkozni az Úrral! Mindazok, akik készen állnak, hamarosan megkapják az élet el nem múló koronáját, és örökké Isten országában fognak élni Krisztussal, az angyalokkal és a Krisztus drága vérén megváltott szentekkel.
– The Youth’s Instructor, 1852. december 1.

Nem véletlen, hogy a kicsi, energikus, színvak mosómedve, amely egy „bandita maszkot” visel a szeme körül, az éjszakai kalandokhoz szükséges látási képességeket kapott.

A leghalványabb zöld fényhullámokat is érzékeli, amelyek a csillagos égből származnak. Ezeket a fényhullámokat használták az elmúlt évtizedekben a „csillagfénytávcsőnek” nevezett, katonai fegyverek esetében. De ezt a képességet a huncut mosómedve sok évszázaddal ezelőtt kapta a Teremtőtől. Sőt, a mosómedve képes meghallani a föld alatt közlekedő giliszták által kiadott halk hangokat. Ez a játékos mosómedve kedvenc csemegéje, és kiássa azt a földből. A mosómedve egyik legszembetűnőbb jellegzetessége a mancsa. Az elülső és a hátsó mancsain öt „ujj” található, amelyek egy borotvaéles és visszahúzhatatlan karomban végződnek. Ez sem véletlen. Veszély esetén szinte bárhová fel tud mászni: egy fára, egy faoszlopra vagy akár egy falra is. Kézszerű elülső mancsaival fel tudja venni a földről az élelmet és a szájához tudja vinni. „Ujjai” segítségével lenyúl a vízbe és elkap egy élő falatot, például egy kis kígyót, rákot, békát, csigát vagy kagylót. Vagy kiválaszt egy cső csemegekukoricát a szántóföldön, harap egyet-kettőt belőle, majd a következő csőből lakmározik. Gyümölcsökkel, zöldségekkel vagy madarak tojásaival lakik jól. Kulcsszava az „alkalmazkodás”. A mosómedve városban és vidéken egyaránt jól érzi magát. Egy elárvult mosómedvekölyök képes életben maradni, ha visszakerül a vadonba, és akkor is jól meg tud élni, ha emberek között marad – még ha meg is rémíti őket a viselkedésével. A mosómedve egy másik nem véletlen adottsága a kettős hűtőrendszer: képes egyszerre izzadni és lihegni. Nagy segítség ez a vastag szőrű, hideg időjárásra felkészült állatnak. A mosómedve mentális képességei felülmúlják azt, amit első pillantásra várnánk el tőle. Egy közepes kutya méretével rendelkezik, és nagyon elragadó a megjelenése bozontos és körmintázatú farkával, így sokan szeretnék házi kedvencnek. Ez szinte mindig hibának bizonyul olyan emberek esetében, akik nem tudják, hogyan kell felnevelni egy mosómedvét. Karmaikkal sebeket okozva azokon a kezeken, amelyek szeretettel táplálják őket. Néhány ember könnyen elfelejti, hogy a mosómedve egy vadállat. Ráadásul ügyessége és eltökéltsége rövid időn belül megnyilvánul: semmit sem lehet távol tartani kíváncsi elméje és keze elől. (A fogkrémtubusok, a szekrényajtók kinyitása és a mögöttük tárolt tartalom kipakolása, a befőttesüvegek, szerszámosládák és liszteszsákok kinyitása ilyen dolgok.) Úgy tűnik, hogy a szemetesek csak szórakozásból vonzzák. Kutatások bizonyítják, hogy képes – szintén nem véletlenül – kitalálni csupán néhány próbálkozást követően a bonyolult mechanikus zárak működését. Tehát Isten olyan agyat adott ennek a lénynek, amely képes rejtvényeket megoldani – és három év múltán is emlékezik arra, hogyan kell bizonyos dolgokat csinálni. Egy intelligens, de néha ártalmas lényről van szó. Alig várjuk az új földet, ahol egyetlen állat sem fog megsérülni vagy kárt okozni másoknak! Akkor tudjuk majd igazán szeretni ezeket a kis „banditamedvéket”, amelyek már most nagyon kedvesek számunkra. Isten, aki minden teremtményét szereti, bizonyára még jobban várja azt a napot. Egyetértesz?