KINYILATKOZTATÁS ÉS INSPIRÁCIÓ

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 17:14; Ezékiel 4:1-8; 2Timóteus 3:15-17; Zsidókhoz 1:1-2; 2Péter 1:18-21; Jelenések 1:19

János a tizenkét apostol belső köréhez tartozott (Mt 17:1; 26:36-37; Lk 8:51). Krisztus mennybemenetele után folytatta szolgálatát Jeruzsálemben, de a város eleste (Kr. u. 70) előtt Efézusba ment, hogy Kis-Ázsia római provinciájának gyülekezeteit felügyelje. Domitianus római császár keresztényüldözése idején az apostolt Pátmoszra, az Égei-tenger egy szigetére száműzték. Pátmoszon János különleges prófétai üzeneteket kapott, amelyek nem csupán Kis-Ázsia hét gyülekezetének szóltak, hanem a kereszténység egészének, minden korszakban (Jel 1:1-3, 9-11). A prófétai üzenet közvetítésének láncolata valahogy így nézett ki: az Atya Isten, Jézus Krisztus, az angyal, János apostol, akik olvassák és hallgatják. Ez klasszikus példája a kinyilatkoztatás-inspiráció folyamatának, amelyben Isten felhasználja a prófétákat, hogy hirdessék üzeneteit az embereknek. E heti tanulmányunkban megvizsgáljuk a kinyilatkoztatás és az ihletés különböző formáit, különös tekintettel azokra a szóbeli, írásbeli és dramatizált módokra, amelyek által Isten üzenete eljutott az emberekhez.

Isten Igéje, valamint szerzőjének jelleme oly titkokat tár elénk, melyeket halandó létünkre nem érthetünk meg tökéletesen. A bűn keletkezése, Krisztus testté válása, az újjászületés, a feltámadás és még sok más tárgykör, melyet a Biblia feltár, oly mély titkok, melyeket az emberi elme helyesen megérteni vagy felfogni nem képes. De mert Isten gondviselésének titkait nem tudjuk megérteni, nincs okunk szavában kételkedni. A természet világában naponként szintén titkok vesznek körül, melyeknek mélyére hatolni nem tudunk. A legkisebb életmegnyilvánulások olyan titkok, melyeket a bölcsek bölcse sem tud megfejteni. Mindenütt oly csodákat látunk, melyek értelmünket felülmúlják. Csodálkozzunk-e hát, ha a lelki világban is oly titkokra akadunk, melyeket fel nem foghatunk? A nehézség, az ok kizárólag az emberi elme gyengeségében és korlátoltságában rejlik. Isten elegendő bizonyítékát adta a Szentírás isteni eredetének, tehát ne kételkedjünk szavában, ha gondviselésének és bölcsességének összes titkait nem is érthetjük meg.
Péter apostol is megállapítja, hogy a Szentírás tartalmaz részeket, „amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnekcsavarnak… a magok vesztére” (2Pt 3:16). A kételkedők ezeket érvként hozzák fel a Biblia ellen, holott ellenkezőleg, erős bizonyítékai a Biblia isteni ihletettségének. Ha az Írás nem beszélne nekünk mást Istenről, nagyságáról és fenségéről, mint amit mi, szegény emberek könnyen felfoghatunk, akkor nélkülözné isteni eredetének félreismerhetetlen hitelességét. Éppen a benne feltárt témakörök fenséges és titokzatos volta ébressze bennünk azt a hitet, hogy a Biblia valóban Isten szava.
Az emberi szív szükségleteinek és vágyainak megfelelően, oly egyszerűen tárja elénk a Biblia az isteni igazságokat, hogy azok a legtanultabb embert is csodálattal és elragadtatással töltik el, másrészt pedig a legegyszerűbb ember is felismerheti belőlük a megváltás útját. Ezek az egyszerű igazságok mégis olyan emelkedett tárgykörökkel foglalkoznak, melyek az emberi értelmet felülmúlják; csak azért fogadhatjuk el őket, mert Isten jelentette ki azokat. Így tárja fel előttünk Isten üdv és világtervét, oly tisztán, hogy minden lélek könnyen megtudhatja, hogy a bűnbánat útján, hitben milyen lépéseket kell tennie az Úr Jézus Krisztus felé, hogy az Isten által előírt módon megmeneküljön. De ezen könnyen érthető igazságok mögött vannak olyan titkok, melyek kutatása az emberi elme képességeit felülmúlják, és amelyek az igazság őszinte keresőit félelemmel és hittel töltik el. Minél többet kutatnak a Bibliában, annál inkább meggyőződnek róla, hogy a Biblia: az élő Isten kinyilatkoztatott szava; és az emberi szellem mélyen meghajol az isteni kinyilatkoztatás fensége előtt. – Jézushoz vezető út, 106–107. o.

Milyen mondanivalója van a világmindenség Teremtőjének számunkra? Miért kommunikál velünk? Azért, mert bűnbe süllyedt emberek vagyunk, bűnös világban élünk, halál, szenvedés, megpróbáltatás vár ránk. Isten tehát szól hozzánk, mert szeretné, ha tudnánk, miért vagyunk itt, miért alakulnak annyira rosszul a dolgok, és mindennek ellenére miért reménykedhetünk mégis a szeretetében.
Az általános kinyilatkoztatás, ahogy a természet világában látjuk, ékesen szól Isten végtelen hatalmáról és gondoskodó szeretetéről. Dávid király kijelentette: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat” (Zsolt 19:2). Pál apostol hozzátette: „Mert ami benne láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva alkotásaiból megérthető és meglátható. Nincs tehát mentség számukra” (Róm 1:20, ÚRK).
Ámulva gondolkodhatunk Isten helyreállító hatalmáról, ami világunkban a gyógyulás titokzatos folyamatában nyilvánul meg. „Isten gyógyító ereje hatja át az egész természetet. Ha egy fát megvágnak, egy embert megsebesítenek vagy eltörik egy csontja, a szervezet azonnal megkezdi a sérülés helyreállítását. Sőt, mielőtt a szükség léteznék, a gyógyító tényezők már készenlétben állnak, és mihelyst megsérül egy testrészünk, minden erő hozzálát a helyreállítás munkájához” (Ellen G. White: Előtted az élet – Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó, 111. o.).

Valóban csodálatos a természet világa, sokat tanulhatunk általa, ugyanakkor nemcsak Isten hatalmát és szeretetét mutatja, hanem a gonoszság jelenlétét is (lásd 1Móz 3:14-19; Mt 13:24-30). Ez a vegyes üzenet csak Isten külön kinyilatkoztatása – Jézus Krisztus, Isten testté lett Igéje és a Biblia, Isten írott Igéje, amely bizonyságot tesz róla (Jn 5:39) – fényében érthető igazán. A Szentírás Isten üzeneteinek ihletett feljegyzése, amelyeket a korszakokon át minden embernek küld. Ezekből értesülünk a világ teremtéséről, a tragikus bukásról, Isten hatalmas megváltási tervéről, valamint a Föld bolygó végső helyreállításáról. A bibliai beszámolók talán rövidek és nem terjednek ki mindenre, de mindig megbízhatók, mivel Isten szól hozzánk rajtuk keresztül (lásd 2Tim 3:16; 2Pt 1:19-21).

Amikor beismerjük, hogy a Biblia nagy igazságait nem vagyunk képesek teljesen felfogni, egyúttal beismerjük, hogy véges elménk gyenge az örök, végtelen igazságok megértéséhez; beismerjük, hogy mi, emberek, korlátolt emberi ismereteinkkel a Mindenható terveit nem tudjuk megérteni.
A kételkedők és hitetlenek csak azért vetik el Isten Igéjét, mert nem tudják teljesen megfejteni; de még, akik vallják, hogy hiszik a Szentírást, azok sincsenek túl e tekintetben minden veszélyen. Az apostol mondja: „Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” (Zsid 3:12) Jól cselekszünk, ha a Szentírás minden egyes pontját tüzetesen tanulmányozzuk, és kutatjuk Isten mélységeit (1Kor 2:10), amennyiben a Bibliában nyilvánvalóak. Ugyanis a „titkok az Úréi, ami Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk és a mi fiainké mindörökké…” (5Móz 29:29). Sátánnak azonban érdeke, hogy kutató szellemi erőinket megrontsa, összezavarja. A bibliai igazságok vizsgálatához hozzávegyül egy kis büszkeség is, úgy, hogy az emberek türelmüket és kedvüket veszítik, ha a Szentírás minden egyes helyét megelégedésükre nem tudják kimagyarázni. Igen megalázónak tartják beismerni azt, hogy az ihletett Igét nem értik teljesen. Nem tudnak türelmesen várni, míg Isten jónak látja, hogy kinyilatkoztassa nekik igazságát. Azt hiszik, hogy tehetetlen, emberi bölcsességük elégséges a Szentírás megértéséhez, s mivel erre nem képesek, nyíltan tagadják tekintélyét, hatalmát. Isten mondja: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim… Mert… magasabbak az én útaim útaitoknál…” (Ésa 55:8–9) Igaz, hogy sok elméletről és tanról általában azt hiszik, hogy a Bibliából származik, pedig nem alapul a Szentírás tanításain; a valóság az, hogy szöges ellentétben állnak az ihletett kijelentésekkel. Ezek a dolgok okozták számos ember kétkedését és tévelygését. De ezekért a hamis tanokért nem vádolhatjuk a Bibliát, hanem csakis az emberi ferdítéseket.
Ha a teremtett lényeknek lehetséges volna tökéletes ismeretet szerezni Istenről és műveiről, akkor ezen pontot elérve, többé nem volna számukra újabb terület a kutatásra, többé nem növekedhetnének az igazságban, nem fejlődhetne értelmük és szívük. Isten többé nem lenne a legtökéletesebb lény, és az ember, ha a tudás és megismerés legmagasabb fokát elérte, többé nem juthatna feljebb. Adjunk hálát Istennek, hogy ez nem így van! Isten végtelen; benne van a „bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve” (Kol 2:3). Még ha az örökkévalóságon át kutatnak is az emberek, akkor sem lesznek képesek kimeríteni hatalmának, bölcsességének és jóságának gazdagságát. Isten szándéka, hogy Igéjének igazsága már ebben az életben is mindjobban feltáruljon népe előtt. Ezt a tudást csak egyetlen útonmódon szerezhetjük meg: ha a Szentlélek érteti meg velünk, aki ihlette az Írásokat. „Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke”,
„mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.” (1Kor 2:11, 10) Az Üdvözítő megígérte tanítványainak és követőinek: „De mikor eljő… az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra…, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek.” (Jn 16:13–14) – Jézushoz vezető út, 108–109. o.

A Biblián kívül sok könyvet írtak a korszakok folyamán, amelyek még ma is megvannak, a Bibliát azonban Isten Igéjének tartjuk. Mi különíti el minden egyéb írástól?

2Tim 3:16 versének legjobb fordítását illetően van némi vita a bibliafordítók között, de a legtöbben hasonlóan értelmezik ezt a szakaszt, hangsúlyozva, hogy az egész Biblia Istentől ered (2Pt 1:20-21).
Egy bibliakommentátor magyarázata szerint „valószínűbbnek tűnik, hogy Pál itt a Szentírás egészére gondol, és azt mondja: az egész Szentírás »hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre«, és nem arra utal, hogy minden egyes szentírási szakasz ilyen módon használ” (G. W. Knight III: The Pastoral Epistles: A Commentary on the Greek Text. Grand Rapids, MI, 1992, Eerdmans, 445. o.).
Mégis hogyan értsük az inspiráció folyamatát, ami által létrejött a Biblia? Az ihletéssel a Szentlélek segít az igaz prófétáknak, hogy megbízható módon tudják közölni az isteni üzeneteket. Ezt a segítséget nemcsak az üzenetek fogadásakor adja, hanem akkor is, amikor a próféták világosan közvetítik az üzeneteket az embereknek.
Isten üzenetei álmokban és látomásokban érkeznek (4Móz 12:6; Ézs 6:1, 8). Isten felhasznál még szemtanúkat (1Jn 1:1-3), Lélektől indított történelmi kutatókat (Lk 1:1-3) és tőle jövő gondolatokat (2Pt 1:21). Bármilyen eszközt is alkalmaz éppen a Szentlélek, a próféták és a bibliai írók a közlendő igazság objektív, nem pedig szubjektív üzeneteit kapják. Ezért van az, hogy az Úr hírnökeinek nem szabad változtatni Isten üzenetein vagy bármilyen módon elferdíteni azokat, még ha a saját szavaikkal szólnak is.
A prófétai üzeneteket az eredeti közönségnek szóban (2Pt 1:19-21), írásban (Jn 20:30-31) vagy dramatizált formában lehetett átadni (Ez 4:1-8).

Minden értelmes lény első és legfontosabb kötelessége, hogy megtudja a Szentírásból, mi az igazság. Az igazságot ismerve pedig a világosságban kell járnia, és mindenkit példája követésére kell buzdítania. Nap mint nap szorgalmasan kell kutatnunk a Bibliát, minden gondolatot mérlegelve, és igét igével összevetve. Isten segítségével nekünk kell kialakítanunk nézeteinket, mint ahogy életünkért is saját magunk vagyunk felelősek Isten előtt.

Számos művelt ember a Biblia legvilágosabb igazságait valószínűtlennek és homályosnak tünteti fel. Nagy bölcsességet színlelve azt tanítják, hogy a Szentírásnak van egy misztikus, titokzatos, lelki jelentése, amelyet nem lehet megfejteni. Ezek az emberek hamis tanítók. Nekik mondja Jézus: „Nem ismeritek az írásokat, sem az Istennek hatalmát.” (Mk 12:24) A Bibliát szó szerint kell érteni, amikor nem szimbólumokban vagy képekben, hanem világosan beszél. Krisztus ezt ígérte: „Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról.” (Jn 7:17) Ha az emberek szó szerint vennék a Bibliát, ha nem volnának hamis tanítók, akik félrevezetik és elbizonytalanítják őket, akkor olyan munkát lehetne végezni, ami megörvendezteti az angyalokat, és Krisztus nyájába tévelygők ezrei jönnének.
Amikor a Szentírást kutatjuk, összpontosítsuk rá minden figyelmünket, és igyekezzünk megérteni, amennyire Isten mélységes dolgait halandó ember felfoghatja! De ne felejtsük el, hogy az igazi tanulót a gyermek formálhatósága és alázatossága jellemzi! A szentírási problémákat nem lehet a filozofikus problémák leküzdéséhez alkalmazott módszerekkel megoldani. A Biblia kutatásához nem szabad azzal a magabiztossággal fogni, ahogy sokan a tudományos kérdéseket vizsgálják; hanem imádkozva, Istenre támaszkodva, akaratának megismerésére igazán vágyakozva. Alázatos és tanulékony lelkülettel kell a nagy VAGYOK-tól tanulnunk, nehogy a gonosz angyalok elhomályosítsák értelmünket, és szívünket keménnyé, érzéketlenné tegyék az igazság iránt. – A nagy küzdelem, 598–599. o.

A természet és a kinyilatkoztatás egyaránt bizonyságot tesz Isten szeretetéről. Mennyei Atyánk kútforrása az életnek, a bölcsességnek és az örömnek. Tekintsünk csak a természet csodálatos és fenséges műveire; gondoljunk arra, mily nagyszerűen alkalmazkodnak nemcsak az ember, hanem minden élőlény szükségleteihez! A napfény és az eső, mely felüdíti és megtermékenyíti a földet; a hegyek, a völgyek és a tengerek, mind az Alkotó szeretetéről beszélnek. Isten az, aki teremtményeinek kielégíti mindennapi szükségleteit! […]
„Isten a szeretet” – ezt hirdeti minden virág és minden egyes fűszál! A madarak zengő éneküket hallatják, a gyengéd virágok tökéletes szépségükben kellemes illatukkal töltik be a léget, az erdő magas fái üde zöld, dús lombozatukkal – mindmind hangos bizonyítékai Isten szeretetteljes atyai gondoskodásának és vágyának, hogy gyermekeit boldoggá tegye.
Isten lénye Igéjében nyilatkozik meg. Amikor Mózes kérte: „…mutasd meg nékem a te dicsőségedet” (2Móz 33:18), az Úr így válaszolt:
„Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el…” (2Móz 33:19) Ez az Ő dicsősége. „És az Úr elvonula ő előtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt.” (2Móz 34:6–7) Jónás hasonló szavakkal juttatta kifejezésre érzelmeit, mondván: „Tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú.” (Jón 4:2) – Jézushoz vezető út, 9–10. o.

Isten beszélt Ádámmal és Évával a bűneset előtt (1Móz 2:16-17), majd utána is (1Móz 3:9-19). Mindkét helyzetben tökéletesen értették a szavait. Világosan hallható volt Isten hangja a Sínai-hegynél is (2Móz 20:1-20), valamint Jézus keresztségekor és megdicsőülésekor (Mt 3:17;17:5). Félreérthetünk dolgokat, amikor emberek szólnak hozzánk, de az biztos, hogy ha Isten beszél valakivel, nem történhet félreértés vagy megtévesztés.
A Biblia kijelenti: „Isten azt mondta Mózesnek: Én vagyok az ÚR” (2Móz 6:2, ÚRK)! A Biblia sok írója kifejezte, hogy hallotta Isten hangját, amikor szólt hozzá. Ez volt a helyzet például Ézsaiással (Ézs 8:1,11), Jeremiással (Jer 1:4,9,11) és Ezékiellel (Ez 3:16;6:1). Amikor valaki tagadni próbálja ezeket vagy a hasonló állításokat, végül megkérdőjelezi a próféták őszinteségét és a Biblia megbízhatóságát.
Isten értelmes emberi nyelven szólt a prófétákhoz, akik szintén így tettek a közönségük előtt. Noé például Isten igaz prófétája és az igazság hűséges hirdetője volt (2Pt 2:5). Nem írt egyetlen részt sem a Bibliába, de a kortársainak szóban hirdette Isten üzenetét, ami nem volt kevésbé ihletett, mint a kanonikus prófétáké.
Más prófétáknak, köztük Nátánnak, Illésnek, Elizeusnak és Keresztelő Jánosnak sincs írásuk a Bibliában, de szóban hirdették az üzeneteiket.
Mit mondhatunk Jézus Krisztusról? Az evangéliumi feljegyzés említi, hogy földi szolgálata során „az ujjával írt a földre” (Jn 8:6, ÚRK). Enynyi. Nincs feljegyzés arról, hogy bármi mást írt volna. Viszont úgy tanított és prédikált, „mint akinek hatalma van” (Mt 7:29). Hallgatói közül többen meg is jegyezték: „Soha ember még így nem beszélt, mint ő” (Jn 7:40,46, ÚRK)! Jézus elsősorban szóban közölte Isten üzeneteit, amelyek nem voltak kevésbé hitelesek és kötelező érvényűek csak azért, mert nem írt egyetlen bibliai könyvet sem.

Nátán, szemeit a királyra szegezve, jobb kezét az égre emelve ünnepélyesen kijelentette: „Te vagy az az ember! […] Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, mely utálatos ő előtte?” (2Sám 12:7, 9) A bűnös megkísérelheti, amint Dávid is tette, hogy elrejti elkövetett bűnét az emberek elől. A bűnösök arra törekedhetnek, hogy bűnös tetteiket örökre elrejtsék az emberek elől, de „[…] mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk” (Zsid 4:13). „[…] Mert nincs oly rejtett dolog, ami napfényre ne jőne: és oly titok, ami ki ne tudódnék.” (Mt 10:26)
Nátán kijelentette: „Én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett, és megszabadítottalak téged a Saul kezéből […] Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, mely utálatos ő előtte. A Hitteus Uriást fegyverrel ölted meg, és az ő feleségét magadnak vetted feleségül; […] Ímé én éppen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak […] Mert te titkon cselekedtél; de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cselekeszem azt.” (2Sám 12:7–12)
A próféta dorgáló szavai érintették Dávid szívét. Lelkiismerete felébredt. Bűne a maga teljes szörnyűségében jelent meg lelki szemei előtt. Remegő ajakkal mondta: „Vétkeztem az Úr ellen!” Mindaz a rossz, amit mások ellen cselekszünk, a megsértettről mindig Istenre hat vissza. Dávid súlyos bűnt követett el úgy Uriás, mint Bethsabé ellen, és ezt mélyen át is érezte. Végtelenül nagyobb volt azonban az, amit Isten ellen követett el. […]
Nagyon sokan megkérdezték, akik már elolvasták Dávid bukásának történetét: Miért kellett ezt a feljegyzést nyilvánosságra hozni és az emberek elé tárni? Isten miért látta helyesnek a világnak nyíltan megmutatni olyan valaki életének sötét szakaszát, akit a menny igen magasra becsült? A próféta Dávidhoz intézett feddésében ezt jelentette ki bűnéről: „[…] mivel alkalmat adtál a gyalázásra az Úr ellenségeinek e dologban” (2Sám 12:14). Az Istenhez hűtlenekké vált emberek az egymást követő nemzedékek élete folyamán gyakran mutattak Dávid jellemének erre a sötét foltjára és diadallal, csúfolással így kiáltottak fel: „Íme, az Isten szíve szerint való ember!” Így hoztak szégyent a vallásra, káromolták Istent és az ő szavát, lelküket megkeményítették a hitetlenségben, és sokan a kegyeskedés álruhájában merészek lettek a bűnben.
Dávid története azonban nem nyújt támogatást a bűnnek. Dávidot akkor mondták Isten szíve szerint való embernek, amikor még Isten tanácsa szerint járt el minden dolgában. Mikor azonban a bűn útjára lépett, megszűnt igaznak lenni, mindaddig, amíg bűnbánattal vissza nem tért az Úrhoz. Isten szava világosan kijelenti: „De ez a dolog, amelyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak.” (2Sám 11:27) Az Úr azt mondta neki a próféta útján: „Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, mely utálatos ő előtte? […] Most azért ne távozzék el a fegyver soha házadból, mivel megutáltál engem.” (2Sám 12:9–10) Bár Dávid megbánta bűnét, és Isten megbocsátott neki és elfogadta őt, de az általa elvetett mag kikelt kártékony gyümölcsét neki kellett learatnia. A személyén és házán végrehajtott ítélet bizonyítja Isten bűntől való irtózását. […]
Dávid bűnbánata őszinte és mély volt. Nem tett semmi kísérletet arra, hogy elfedezze bűnét. Nem igyekezett megszökni a fenyegető ítélet elől, ez inkább imára késztette. Látta Isten ellen elkövetett bűne szörnyűségét; beszennyezett lelkét; undorodott a bűntől. Nemcsak bocsánatért, hanem szíve tisztaságáért is könyörgött. Dávid kétségbeesésében nem adta fel a küzdelmet. A bűneiket megbánó bűnösöknek adott isteni ígéretben meglátta Isten bocsánatát, és ez biztosíték volt, hogy neki is megbocsát. – Pátriárkák és próféták, 721–723, 725. o.

Léteznek olyan, írásban is fennmaradt beszédek, amelyek óriási hatást tettek emberek életére, sőt a történelmet is megváltoztatták. Ha ezeket nem jegyezték volna le, a szavak idővel feledésbe merültek volna, vagy eredeti értelmüket veszthették volna. Az írás tehát maradandóvá teszi a kimondott szót, lehetővé téve, hogy az üzenet az idő múlásával is hangozhasson. Röviddel azután, hogy az izraeliták elhagyták Egyiptomot és vereséget mértek az amálekitákra, Isten utasította Mózest: „Írd meg ezt emlékezetül könyvbe” (2Móz 17:14). Mózessel kezdődően, aki megírta a Biblia első öt könyvét, a 90. zsoltárt és Jób könyvét, a Szentlélek vezette a kanonikus prófétákat, hogy elkészítsék azokat az írásokat, amelyeket most a Biblia hatvanhat kanonikus könyveként tartunk számon.

A Biblia különböző könyvei íróik irodalmi stílusát és képességét tükrözik. Amint majd a következő heti részben beszélünk róla, a személyekre jellemző árnyalati különbségek és eltérő stílusjegyek nem vonnak le az üzenetek értékéből, mivel az inspirációnak nincsenek „fokozatai”. A Biblia bizonyos részei nyilván ma időszerűbbek és jobban alkalmazhatók a mi életünk és hitünk viszonylatában, mint mások, de ettől még egy rész sem lesz jobban ihletett a többinél.
Időnként a bibliai írók vagy megbízható segítőik az először szóban elhangzott ihletett üzenetet írták le. Mózes ötödik könyvében Mózes lejegyezte az utolsó beszédeit, amelyeket halála előtt intézett az izraelitákhoz. A négy evangéliumban szerepel Jézus számos prédikációja és tanítása, amit földi szolgálata idején mondott el. Vannak olyan esetek is, amikor a próféták nem ihletett forrásokból idéztek (ApCsel 17:28; 1Kor 15:33; Tit 1:12), sőt még Sátán szavait is leírták (1Móz 3:1-5; Mt 4:1-11).
Ne feledjük, a próféták mások érzéseiről, vágyairól írtak, miközben a saját emberi reakcióikat is kifejezték (Dán 8:27; Jel 22:8-9). Továbbá a Biblia elénk tár sok jó, követendő példát, de rosszat is, amit kerülni kell (1Kor 10:1-11).
Az Írást olvasva fontos észben tartani, hogy bár nem tökéletes a nyelvezete, az üzenete tévedhetetlen, kiállja az idő próbáját.

A bibliai életrajzok valóságos egyének hiteles történetei. Ádámtól kezdve az egymást váltó nemzedékeken át az apostolok idejéig valóban megtörtént eseményekről találunk kiszínezetlen beszámolókat, amelyek valóságos emberek tényleges élményei voltak. Sokak számára csodálatos, hogy az ihletett történetírás miért említ az igaz emberek életében olyan eseteket, melyek foltot ejtenek erkölcsi jellemükön… Az ihletett írók nem folyamodtak hazugsághoz azért, hogy megakadályozzák azt, hogy a szent történelem lapjait emberi gyöngeségek és hibák feljegyzései rútítsák el. […]
A Szentírás szavahihetőségének egyik legkiemelkedőbb bizonyítéka, hogy nem kendőzi az igazságot, és szereplőinek bűneit sem rejtegeti… Hány életrajzot vetettek már papírra kifogástalan keresztényekről, akik mindennapi életükben és a gyülekezetben a szeplőtlen istenfélelem példaképeiként tündököltek… De ha az ihletett toll jegyezte volna fel a történetüket, akkor mennyire másnak is látszanának. Előtűnnének az emberi gyengeségek, az önzéssel, elvakultsággal és büszkeséggel vívott tusák, talán titkos bűnök is, s a test és a lélek közt dúló, szűnni nem akaró harc. […]
Ha ihletés nélküli emberek írták volna a Bibliát, egészen másként festene. Felettébb lehangoló olvasmány lenne a tévelygő halandóknak, akik velük született gyöngeségekkel és a szívós ellenfél kísértéseivel küszködnek. Így azonban a Biblia történetírásában a kiválasztott jellemek vallásos életének szavahihető feljegyzéseivel rendelkezünk. Akiket Isten kitüntetett, és kikre súlyos felelősségeket bízott, olykor vereséget szenvedtek a kísértésektől, olykor bűnbe estek, csakúgy, mint ma mi is. Hol törekszünk, hol ingadozunk, hol gyakran tévedésbe esünk. Mégis bátorító tudat csüggedő szívünk számára az, hogy Isten kegyelméből ők is új erőt nyerhettek a bűnös természetük feletti győzelemhez; és mikor erre gondolunk, mi is készek leszünk megújult erővel harcolni. – Conflict and Courage, 7. o.

Az ősi Izráel zúgolódásai, lázongó elégedetlenségük, valamint az értük tett hihetetlen csodák, bálványimádásuk büntetése és hálátlanságuk is a mi okulásunkra íratott meg. Példájuk figyelmeztetés Isten ma élő népe számára, hogy ki tudják kerülni elődeik hitetlenségét, s megmeneküljenek az Úr haragjától. Ha a szent történelemből kihagyták volna a zsidók vétkeit, ha csak erényeiket sorolták volna fel, akkor a történetírás nem lenne számunkra ilyen tanulságos. […]
Isten ma is olyan hatalmas, hogy megmentsen a bűntől, mint az ősatyák, Dávid, a próféták vagy az apostolok korában volt. A szent történetírásban feljegyzett esetek sokasága, ahol Isten megszabadította népét álnokságaiktól, készségessé kellene tennie a mai keresztényt, hogy elfogadja az isteni utasításokat, hogy törekedve tökéletesítsen olyan jellemet, mely képes lesz megállni az isteni ítélet előtt. – Conflict and Courage, 8. o.

A Bibliában a szóképek és metaforák gazdag változatosságát találjuk. A pátriárkák oltárainak egész ószövetségi áldozati rendszere, a mózesi szent sátor és a jeruzsálemi templom piktográfszerűen mutatta be Krisztus engesztelő kereszthalálát és mennyei papságát (Zsid 8:1-6).
Dániel próféciáiban a világ országait és hatalmait egy nagy szobor különböző részei (Dán 2:31-45), különféle állatok és szarvak (Dániel 7-8) és két király (Dániel 11) jelképezték. A jelenések könyvében hasonló ábrázolásokat találunk, mint ahogy a 13. fejezetben szereplő két fenevad esetében.
Tanításaiban Jézus például azt mondta önmagáról, hogy Ő az élet kenyere (Jn 6:35,41-58), a világ világossága (Jn 8:12;9:5), az igazi szőlőtő (Jn 15:1-8). A magvető történetével (Mt 13:1-9,18-23) és más példázatokkal (Mt 13:24-52) bemutatta országát és annak növekedését.

Ez 4:1-8 részében látványos dramatizálást találunk. Isten azt kérte a prófétától, hogy készítse el Jeruzsálem miniatűr modelljét, majd feküdjön először a bal oldalára háromszázkilencven napig, Izrael házát jelképezve, azután a jobb oldalára negyven napig, Júda házát szimbolizálva. Szintén látványos tapasztalat volt, amikor Isten utasítására Hóseás feleségül vette a prostituált Gómert, ami Izrael Isten iránti hűtlenségét jelképezte (Hós 1:2-9).
Ma egészen megdöbbentőnek tűnik Ezékiel és Hóseás drámai tapasztalata, de éppen ez volt a lényeg. Megdöbbentőnek kellett lennie, nemcsak számunkra, hanem az akkori emberek számára is. Abban a korban, amikor a próféták figyelmeztetéseit nyíltan elutasították (lásd 2Krón 36:15-21), az isteni kegyelem utolsó cselekményének drámai módon kellett felráznia az embereket, hogy rádöbbenjenek, milyen állapotban is vannak valójában, ezzel őszinte bűnbánatra vezetve őket. A drámai jelenetekből bizonyára láthatták, mennyire komolyan kellett volna venniük Isten figyelmeztetéseit.

A nagy tanítómester az igazságot hirdette az embereknek, akik közül sokan nem tanulhattak a rabbik iskoláiban, és nem tanulmányozhatták a görög filozófiát. Jézus világosan és közvetlenül beszélt az igazságról, minden kijelentését életerő és meggyőző erő kísérte. […]
A főemberek és az írástudók gyakorlatilag bezárták a menny országát a szegények és a nyomorultak előtt, így hagyták őket elveszni. Krisztus azonban nem tár eléjük egyszerre sok dolgot, nehogy összezavarja az elméjüket. Minden egyes tanítást igyekezett megvilágítani és érthetővé tenni. […]
Krisztus volt a szerzője az igazság minden ősi drágakincsének. Az ellenség azonban ezeket az igazságokat másokkal helyettesítette. Kimozdította őket helyükből, és rossz fényben tüntette fel azokat. Krisztus küldetése pedig az volt, hogy állítsa helyre és helyezze vissza ezeket a drágaköveket az igazság foglalatába. Az igazság elveit, amelyeket Ő maga adott áldásként a világnak, a sátáni eszközök elásták, így látszólag teljesen elvesztek. Krisztus azonban megmentette ezeket a tévelygés szemétjéből, új életerővel látta el, és azt tette, hogy értékes briliánsokként ragyogva érvényben maradjanak egy örökkévalóságon át. Krisztus maga használhatta fel ezen ősi igazságok bármelyikét anélkül, hogy bármit is hozzáadott volna, hiszen Ő volt mindeneknek a szerzője.
Miközben az emberek elé tárta ezen igazságokat, Krisztus arra törekedett, hogy a lehető legkevésbé zavarja meg a gondolkodásmódjukat… Úgy hatott az elméjükre, hogy az igazságot számukra ismerős képek segítségével szemléltette. Tanításaiban olyan illusztrációkat használt, amelyek a számukra legkedvesebb dolgokra vonatkoztak, hogy így megszólíthassa lelkük templomát. Azonosulva azzal, ami iránt érdeklődtek, szemléltetéseit a természet nagy könyvéből merítette, és olyan képeket használt, amilyenekkel meg voltak szokva. A mező liliomai, a földműves által elvetett mag, a csírázás és az aratás, valamint az ég madarai – ezeket a képeket használta fel az isteni igazság szemléltetésére, mivel ezek által később is emlékezni fognak az Ő tanításaira, amikor meglátják azokat. […]
Noha Sátán hamis fényben tüntette fel Isten szándékait és jellemét, és az embereket arra késztette, hogy hamis fényben lássák Istent, az Úr mégsem szűnt meg korszakokon át szeretni Földön élő gyermekeit. Krisztusra hárult a feladat, hogy kinyilatkoztassa az embereknek az irgalmas, könyörületes, jóságos és igazsággal teljes Atyát… Isten egyszülött Fia elűzte a pokoli sötétséget, amellyel Sátán eltakarta az Atyát, és kijelentette: „Én és az Atya egy vagyunk”, és „aki engem látott, látta az Atyát.” – Christ Triumphant, 225. o.

A hetednapi adventisták hite szerint Isten ihlette Ellen G. White-ot. Az írásai, az élete és a szolgálata egyaránt hordozzák az igaz próféta ismertető jegyeit. Ihletettségének a minősége megegyezett a bibliai prófétákéval, még ha ő sosem tekintette az írásait a Szentírással egyenlőnek. Ellenkezőleg. Ellen G. White mindig kiemelte a Bibliát. Hogyan tekintett tehát Isten prófétai kijelentéseire, amelyeket neki adott, valamint az inspiráció folyamatára?
Először is, Ellen G. White mindig is Isten mérvadó és csalatkozhatatlan kinyilatkoztatásának tartotta a Bibliát. A Biblia jelenti ki Isten igazságát és a bűnbe süllyedt emberiség megmentését célzó tervét. Ebben a folyamatban Isten próféták által közli üzeneteit. Másodszor, Ellen
G. White beszélt az inspiráció folyamatában az isteni-emberi kölcsönhatásról. Isten közli az üzenetét, amit utána a próféta a saját szavaival mond el. „Nem a Biblia szavai, hanem az írók voltak ihletettek. Az ihletettség nem a szavakra vagy a kifejezésekre hat, hanem magára az emberre, akit a Szentlélek befolyása bizonyos gondolatokkal tölt el… Az isteni elme és szándék összefonódik az emberivel, és így lesz az emberi kijelentés Isten Igéje” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó, 20. o.).

A látomásokkal és prófétai álmokkal kapcsolatban: Ellen G. White szerint a „gondolati inspirációban” egyesül az Istentől jövő kinyilatkoztatás és az ember tapasztalata. „A Biblia emberi nyelven kifejezett, de Istentől származó igazságai az isteni és az emberi egybefonódását tükrözik” (i. m. 24. o.). Isten számos módon érte el, hogy hírnöke megértse üzenetét, pl. képi ábrázolással, szavakkal, gondolatokkal, amelyek a próféta minden érzékszervére hatottak. Ellen G. White tapasztalata hasonló volt a bibliai írókéhoz. Harmadszor, Ellen G. White kitért rá, hogy nem volt ihletett minden emberi tapasztalata és kommunikációja. „Vannak azonban alkalmak, amikor köznapi dolgokról is beszélnem kell, vagy olyan felvilágosítást kell megírnom, ami az egyik munkástól a másikig terjed. Az ilyen szavak és felvilágosítások nem viselik magukon Isten Lelke ihletésének jegyét” (i. m. 36. o.). Olvasás közben és amikor gondolkodunk írásain és tapasztalatain, fontos tisztában lenni azzal, hogy léteznek ilyen különbségek, különösen a levelei és naplói esetében. Ha ismerjük Ellen G. White-nak a kinyilatkoztatással és inspirációval kapcsolatos nézetét, segít, hogy ne essünk szélsőségekbe, az írásait értelmesen, körültekintően olvassuk.

További – angol nyelvű – információ: https://whiteestate.org/absg/5

A pénteki tanulmányhoz kapcsolódó kiegészítő kérdések a Biblia mindennapi tanulmányozására ösztönöznek. Javasoljuk, hogy a szombatiskola elején vagy végén beszéljétek meg ezeket, lehetőleg röviden. Ebben a negyedévben a kérdések a Biblia és a Nevelés című könyv Viață și Sănătate Kiadó által 2021-ben és 2026-ban publikált, átdolgozott, nyomtatott kiadása alapján készültek.

Zsoltár 72

Zsoltár 73

Zsoltár 74

Zsoltár 75

Zsoltár 76

Zsoltár 77

Zsoltár 78;

Ellen G. White, Nevelés, 8. fejezet Az Istentől küldött tanító

Általános áttekintés

E heti tanulmányunkban megvizsgáljuk, miként kommunikált Isten a prófétákkal, és hogyan vezetett ez a kapcsolat a Biblia írásainak sokszínűségéhez. A bűnbeesés következtében az ember elveszítette közvetlen kapcsolatát Istennel. A kinyilatkoztatás és az ihletés által azonban Isten ismét kapcsolatba lépett a bukott emberiséggel, és a prófétákon, valamint a Szentírás más szerzőin keresztül közölte akaratát.
A Biblia tanúságot tesz erről az isteni-emberi folyamatról, következésképpen ennek megértésében a Szentírás szolgál elsődleges kiindulópontként. Prófétanőnk ezt a folyamatot személyes tapasztalatai és a Biblia tanulmányozása révén értette meg, ezért, miután áttekintjük a Szentírás ezzel kapcsolatos tanítását, megvizsgáljuk Ellen White kinyilatkoztatással és ihletéssel kapcsolatos tapasztalatait is.

Magyarázat

1.    Az általános és a különleges kinyilatkoztatás A teológusok kétféle kinyilatkoztatást különböztetnek meg: az általános és a különleges kinyilatkoztatást. Előbbi arra utal, hogy Isten a természeten, a történelmen és az emberi tapasztalatokon keresztül nyilatkoztatja ki önmagát, s így minden ember számára ismertté válik (Dán 2:21; Róm 2:11-16; ApCsel 14:16-17). Zsoltárok 19:2-3 szakasza szerint a teremtett világ Isten dicsőségét hirdeti; ez a kinyilatkoztatás azonban általános és nem tökéletes. Ezzel szemben a különleges reveláció Isten közvetlen kommunikációja bizonyos személyekkel, meghatározott időpontban és helyen, amely során feltárja azokat az igazságokat, amelyek a vele való üdvözítő kapcsolat érdekében elengedhetetlenek (5Móz 29:29; Zsid 1:1-2). Az emberiség bukása miatt az általános kinyilatkoztatás önmagában nem volt elegendő, az embereknek világosabb isteni útmutatásra volt szükségük ahhoz, hogy átlépjék lelki korlátaikat (1Kor 2:14).
A különleges kinyilatkoztatás olyan igazságokat közöl Istenről, amelyek birtokába az ember saját ereje folytán képtelen eljutni. A „felfedezés” fogalmának jelölésérre használt kifejezések a Bibliában a héber galah (Ám 3:7) és a görög apokaluptō (Róm 1:17), mindkét szó a rejtett ismeretek feltárásának gondolatát hordozza. A kinyilatkoztatás leírható úgy is, mint Isten önmagáról és önnön akaratáról való megnyilatkozása egy bizonyos kiválasztott eszköznek, amely során olyan ismeretet tár fel, amely pusztán emberi erőfeszítéssel nem érhető el. Maga a Biblia e különleges kinyilatkoztatás feljegyzése, amely Jézus Krisztus személyében csúcsosodik ki, aki a Teremtés könyve 3:15 versétől kezdve az isteni közlés legfőbb központi elemét képviseli.

2.    Az ihletés

A kinyilatkoztatás vertikális folyamat, melynek során Isten az igazságot emberi címzetteknek közölte, míg az ihletés az igazság megőrzésének és továbbadásának horizontális folyamata, amely mind szóbeli kijelentés, mind a Szentírás írásbeli rögzítése révén zajlott. Sok prófétai üzenetet először szóban közöltek, és csak azután foglaltak írásba (Ézs 7:3-4; Jer 7:2), ugyanúgy, mint Jézus tanításait (Mt 5-7). A Szentírás a kinyilatkoztatás csúcspontja, az isteni igazság hiteles tárháza a tantételi és lelki útmutatáshoz. A különleges kinyilatkoztatás végső formájaként a Biblia saját ihletettségét tanúsítja. Pál kijelentette, hogy „a teljes Írás Istentől ihletett” (2Tim 3:16); a theopneustos kifejezést használja, aminek jelentése „Isten által lehelt”. Ez a jelentés tanúsítja, hogy az egész Biblia isteni ihletésű (nemcsak bizonyos részei!), ami teljes mértékben megbízhatóvá teszi a tanítás és a nevelés szempontjából.
Az ihletés folyamatában Szentlélek által vezérelt emberi eszközök vet
tek részt, Péter is ezt hangsúlyozta levelében: „A Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (2Pt 1:21). A görög pheromenoi („vezérelt”) szó arra utal, hogy a Szentlélek irányította őket, garantálva, hogy a Szentírás nem csupán emberi kitaláció. Az ihletés olyan isteni cselekedetként írható le, amelynek során a próféták képessé válnak arra, hogy hitelesen és őszintén fogadják és közöljék a kinyilatkoztatást. Ez az isteni kezdeményezés biztosította Isten igazságának hű megőrzését az írott Szentíráson keresztül (például amikor Mózes parancsot kapott, hogy írja le Isten szavait [2Móz 17:14; 5Móz 31:9]). Később Józsué megerősítette a Törvénykönyvben leírtak betartásának fontosságát (Józs 23:6), kiemelve az ihletett Szentírás állandó szerepét Isten népének vezetésében.

3.    Isten különleges kinyilatkoztatása a Szentírásban

A kinyilatkoztatás és az ihletés együttműködött annak érdekében, hogy az emberiség megismerje Isten akaratát. A kinyilatkoztatás az a vertikális cselekvés volt, amelynek során Isten álmok, látomások vagy közvetlen utasítások révén feltárta az igazságot. Ez a cselekvés Istentől az emberek felé irányult. Az ihletés az a vízszintes folyamat volt, amelynek során a próféták, Isten vezetésével, hűen továbbadták a kinyilatkoztatott igazságot. Ez szóbeli hirdetés és „lejegyzés” – azaz a Szentírásba bekerülő szövegek megírása – révén valósult meg.
 
A próféták e folyamat során a kinyilatkoztatás és az ihletés közti emberi összekötő kapcsot jelentették. Ihletés által részesültek az isteni igazságban, melyet hűségesen továbbadtak azoknak, akikhez Isten elküldte őket. Az ihletés iránya az ihletett embertől a többi ember felé mutatott, biztosítva, hogy Isten Szava nemzedékről nemzedékre bizalomra méltó és tekintéllyel bíró üzenet maradjon. Ily módon jutott el az emberiséghez a Biblia, Isten Igéje.

4.    A kinyilatkoztatás és az ihletés különböző megnyilvánulásai a Szentírásban

Isten különböző módokon tárta fel akaratát, biztosítva az emberiség számára mind a kinyilatkoztatás (az isteni igazság közzététele), mind az ihlet (annak hű átadása és megőrzése) lehetőségét:
1)    teofániák – Isten emberi szemmel látható megjelenései (1Móz 17:1; 2Móz 33:11), melyek kinyilatkoztatták jelenlétét és ihlették a prófétákat;
2)    álmok és látomások – átadott majd leírt isteni üzenetek (4Móz 12:6; Dán 2:19);
3)    angyali hírnökök – kinyilatkoztatásokat közvetítő angyalok (Dán 10:11; Lk 2:8-14);
4)    sorshúzás – isteni útmutatás a döntéshozatalban (4Móz 26:55; ApCsel 1:21-26);
5)    Urim és Tumim – isteni ítélet a főpap közvetítésével (2Móz 28:30);
6)    isteni beszéd – Isten közvetlen szavai, amiket később lejegyeztek, s amelyek a Szentírás részét képezik (2Móz 20:3-17);
7)    csodák és jelek – Isten hatalmát kinyilatkoztató történések/cselekedetek, amelyeket lejegyeztek az eljövendő nemzedékek számára (2Mózes 7-14);
8)    Jézus Krisztus – a legfőbb kinyilatkoztatás, akinek tanításai fennmaradtak a Szentírásban.
A kinyilatkoztatás feltárta Isten igazságát, az ihletés pedig biztosította annak tartalomhű közvetítését.
5.    Ellen White átélte a kinyilatkoztatás és ihletés tapasztalatát, de a Bibliának egyedülálló szerepet tulajdonított.
Miután meghatároztuk Isten kommunikációjának függőleges és vízszintes dimenzióit, elemezzük Ellen White kinyilatkoztatással és ihletéssel kapcsolatos tapasztalatait. Ha a prófétaság ajándéka hiteles volt az ő esetében, annak összhangban kellett lennie a bibliai szerzők tapasztalataival, és pontosan ezt a harmóniát találjuk meg Ellen White tanúságtételében: „Ugyanolyan mértékben függök az Úr Lelkétől, amikor egy látomást mondok el vagy írok le, mint amikor magában a látomásban részesülök” (Spiritual Gifts, 2. köt., 293. o.).
Ellen White prófétai tapasztalata a bibliai mintát tükrözte, amelyben kinyilatkoztatás és ihletés egymással összhangban működött. A vertikális dimenzió – „amikor látomásom van” – munkásságának alapvető eleme volt. 70 év alatt körülbelül 1000 álmot és látomást kapott különböző kérdésekben, beleértve a személyes tanácsadás, az egyház vezetése, az oktatás, az egészség, a teológia és a Krisztus és Sátán közti nagy küzdelem témakörét. Tapasztalatait olyan alkalmakként írta le, amikor Isten jelenlétébe kerülve, betekintést nyerhetett a múlt és a jövő eseményeibe, és mennyei útmutatásban részesült.
A horizontális dimenzió – „amikor egy látomásról beszámolok vagy írok” – ugyanilyen fontos volt. Röviddel 1844-ben kapott első látomása után Isten arra kérte, hogy másokkal is ossza meg, amit látott, elindítva ezzel egész életén át tartó prófétai munkásságát. A néhány perctől akár órákig is eltartó látomásairól készült beszámolókat gyakran hetekig, hónapokig írta. Nem mindig emlékezett azonnal a látomásra, de amint megfelelő kontextusba ágyazottan beszélni vagy írni kezdett róla, eszébe jutottak a részletek.
Fontos megjegyeznünk, hogy nem minden írása származott közvetlenül látomásokból. Ellen White saját emlékezetére, különböző forrásokra és történeti kutatásokra is támaszkodott, különösen olyan művek megírásakor, mint A nagy küzdelem; emellett más szerzők gondolatait és megfogalmazásait is felhasználta, illetve saját céljainak megfelelően átdolgozta, ha azok hatékonyan közvetítették mondanivalóját. Pál apostolhoz hasonlóan olykor úgy alkalmazta az Isten által kinyilatkoztatott elveket konkrét helyzetekre, hogy ehhez nem kapott újabb látomást.
A hetednapi adventisták vallják, hogy Ellen White ihlettel kapcsolatos tapasztalata megegyezett a bibliai szerzők ez irányú tapasztalatával. Ő maga ekképpen nyilatkozott erről 1876-ban: „A régi időkben Isten a próféták és az apostolok száján keresztül szólott az emberekhez, napjainkban pedig a Szentlélek bizonyságtételein keresztül teszi mindezt” (Bizonyságtételek, 4. köt., 147–148. o.).
Ezen a ponton felmerülhetnek kérdések a prófétanőnk írásai és a Biblia közti kapcsolatot illetően. Ha Ellen White ihletettsége megegyezett a bibliai szerzők ihletettségével, akkor látomásai és írásai nem egyenrangúak-e a Biblia kijelentéseivel, és ha igen, ebből nem következik-e, hogy művei a bibliai kánon kiegészítései? Ezt a kérdést a prófétai tekintélyről szóló 10. tanulmányban fogjuk megvizsgálni. Egyelőre annyit állapíthatunk meg, hogy bár logikus párhuzamot vonni az Ó- és Újszövetség prófétáinak kinyilatkoztatással és ihletéssel kapcsolatos tapasztalata, valamint a prófétaság ajándékának a kánon lezárulása után való megnyilvánulása között, a Szentírás tekintélyének és a bibliai kánonnak a kérdése ettől különböző témakör. Bár az ihletésnek nincsenek fokozatai, a tekintélynek vannak, ezért kijelenthetjük, hogy a kánon utáni próféták és írásaik nem rendelkeznek ugyanazzal a tekintéllyel, mint a Szentírás kanonikus szerzői és írásai (ld. Jud Lake Ellen White trece proba focului, Viață și Sănătate, Pantelimon, 2018, 5. fejezet).

Alkalmazás

1.    Hogyan befolyásolja az általános – természeten, történelmen és emberi tapasztalatokon keresztül megnyilvánuló – kinyilatkoztatás a hitedet és az Istenről alkotott felfogásodat? Emlékszel-e olyan konkrét pillanatokra, amikor felismerted Isten jelenlétét a természetben vagy életed bizonyos eseményeiben?
2.    Mivel a különleges kinyilatkoztatás világosabb képet fest Isten megváltási tervéről, hogyan ápolhatunk mélyebb kapcsolatot Isten legfőbb különleges kinyilatkoztatásával, a Szentírással? Milyen gyakorlati lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy a Biblia tanulmányozása még inkább átalakító tényezőjévé váljon mindennapi életünknek?
3.    „A teljes Írás Istentől ihletett” (2Tim 3:16), szerzői a Szentlélek vezetése alatt írták meg. Az isteni és az emberi tényező együttes megnyilvánulása miként erősíti a Szentírás megbízhatóságába és alkalmazhatóságába vetett bizalmadat?
4.    A kinyilatkoztatás és az ihlet különböző formákat öltött a Szentírásban (álmok, látomások, csodák, Isten közvetlen beszéde). Tapasztaltad-e életed során, hogy Isten határozott útmutatást adott neked? Miből tudtad, hogy ez az útmutatás valóban Istentől származott?
5.    Ellen White kinyilatkoztatással és ihletéssel kapcsolatos tapasztalatai hasonlítanak a bibliai próféták tapasztalataihoz, írásai azonban nem rendelkeznek ugyanazzal a tekintéllyel, mint a Szentírás. Hogyan segíthetik Ellen White művei a lelki növekedést úgy, hogy közben a Bibliát tartjuk a legfőbb tekintélynek?
6.    A megvilágosodás különbözik a kinyilatkoztatástól és az ihletéstől, és akkor következik be, amikor a Szentlélek segít a hívőnek megérteni mindazt, amit a Szentírás kinyilatkoztatott (Jn 14:26;16:7-11). Ez minden hívő számára adott ajándék, míg a kinyilatkoztatás és az ihlet csak a prófétáknak szól. Hogyan tapasztalod meg a megvilágosodást, amikor a Szentírást vagy Ellen White írásait olvasod?