Megérteni az emberi természetet

Nem csupán az Éden kertjében volt feszültség Isten szava – „bizony meghalsz” (1Móz 2:16-17) – és Sátán hamis ígérete között, hogy „bizony nem haltok meg” (1Móz 3:4), ez az egész történelmen át visszhangzik. Sokan próbálják összeegyeztetni Sátán állítását Isten Igéjével. Szerintük a „bizony meghalsz” figyelmeztetés csak a mulandó fizikai testre vonatkozik, míg a „bizony nem haltok meg” ígéret utalás a halhatatlan lélekre. Ez a megközelítés azonban nem helytálló. Vajon lehetséges volna összhangba hozni Isten és Sátán ellentétes szavait? Létezik halhatatlan lélek, ami túléli a fizikai test halálát és tudatánál van? Számos filozófiai, sőt tudományos magyarázatot próbáltak már adni ezekre a kérdésekre, azonban a Biblia talaján álló keresztényekként világosan kell látnunk, hogy egyedül a Mindenható Isten ismer minket igazán, Ő, aki megteremtett bennünket (lásd Zsoltár 139), ezért csak az Igében, a Szentírásban találhatunk választ ezekre a döntően fontos kérdésekre. Ezen a héten megvizsgáljuk, milyen meghatározást ad az Ószövetség az emberi természetre és a holtak állapotára vonatkozóan.

Október 15. – Az Egyházterületekben folyó építkezések támogatása (adakozás), A keresztény sáfárság napja

EGW idézet:

Ha tekintetbe vesszük az emberi alkalmat a kutatásra, milyen  rövid akkor az élet, milyen korlátozott tevékenységi köre, különösen azokra az eseményekre vonatkozóan, amelyeket a Biblia története előtti időre kelteznek. Milyen gyakran helyesbítik vagy vetik el teljesen a tudomány feltételezett következtetéseit.  Nagy  készséggel  fogadják el  időről  időre a föld keletkezésének időszakát, amelyet millió évekkel növelnek vagy csökkentenek. Milyen ellentétben állnak egymással a különböző tudósok által hirdetett elméletek! Mindezt tekintetbe véve azért az elméletért, hogy az egysejtűektől, a puhatestűektől és farkatlan majmoktól származtassuk magunkat, elvessük-e a Szentírásnak azt az állítását, amely egyszerűségében is monumentális: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt…” (1Móz 1:27) Vajon elvessük-e azt a származási vonalat, amely kiválóbb mindannál, amelyet nagyra értékeltek a királyi udvarokban? A Biblia úgy emlékezik meg Séthről, mint aki Ádám fia volt, aki pedig Isten fia volt (1Móz 5:3; Lk 3:38). – Előtted az élet, 130. o.

A kéz, amely fenntartja az űrben a világokat, az a kéz, amely szabályos rendben és fáradhatatlanul működésben tart mindent mindenütt Isten világegyetemében, ugyanaz a kéz, amelyet értünk keresztre szegeztek. Isten nagysága felfoghatatlan számunkra. „… az Úr trónja az egekben…” (Zsolt 11:4), de Lelke által mindenütt jelen van. Alaposan ismeri minden alkotását, és személyesen érdeklődik keze munkája iránt. – Előtted az élet, 132. o.

Ha az emberek készek lennének elfogadni az ember természetéről és a holtak állapotáról kinyilatkoztatott világos szentírási igazságot, akkor a spiritizmus állításaiban és megnyilvánulásaiban felismernék Sátán munkáját, hatalmát, jeleit és hazug csodáit. Ahelyett azonban, hogy feladnák az érzéki szív számára oly tetszetős szabadságot, és elhagynák a bűnt, amit szeretnek, tömegek zárják be szemüket a világosság előtt, és az intések ellenére sem változtatnak életükön. Sátán pedig köréjük szövi hálóját, és zsákmányul ejti őket. „Mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre”, ezért „bocsátja rájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak” (2Thessz 2:10–11). Akik a spiritizmus tanításai ellen felemelik szavukat, nemcsak embereket támadnak, hanem Sátánt és angyalait is. A magasságban levő fejedelemségekkel, hatalmasságokkal és gonosz lelkekkel lépnek harcba. Sátán egy tapodtat sem fog engedni, hacsak a mennyei követek hatalmukkal vissza nem szorítják. Isten népe a Megváltó e szavaival állhat ki ellene: „Meg van írva.” Sátán most is éppúgy tudja idézni a Szentírást, miként Krisztus korában. Hogy alátámassza csalásait, kiforgatja a Szentírás tanításait. Azoknak, akik meg akarnak állni a veszélyes időben, jól kell ismerniük a Szentírás bizonyságtételét. – A nagy küzdelem, 559. o.

Mózes első könyvének beszámolójában az áll, hogy a teremtés hetének hatodik napján az Úr életre hívta a szárazföldi állatokat és az első emberpárt (1Móz 1:24-27). Megtudjuk, hogy „az ÚR Isten mindenféle mezei vadat és mindenféle égi madarat formált a földből” (1Móz 2:19, ÚRK), valamint „megformálta… az embert a föld porából” (1Móz 2:7, ÚRK). Az állatokat és az embert is egyaránt „a föld porából” teremtette Isten, az ember megformálása azonban két fő dologban is eltért az állatokétól. Először is Isten megformázta az embert, majd „az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény” (1Móz 2:7, RÚF). Fizikai test volt, mielőtt életre kelt. Másodszor pedig Isten az embert – a férfit és a nőt is – a maga képére és hasonlatosságára teremtette meg (1Móz 1:26-27).

1Móz 2:7 elmagyarázza: Ádám úgy alakult át „élőlénnyé” (héberül nefes hajjah), vagy „élő lélekké”, hogy Isten „az élet leheletét lehelte” (RÚF) a testébe. Ez azt jelenti, hogy egyikünknek sincs a testünktől függetlenül létező lelke, hanem mindannyian „élő lelkek”, vagyis „élőlények” vagyunk. Nem bibliai gondolat, hanem pogány eredetű az az állítás, miszerint a „lélek” tudattal rendelkező entitás, ami az emberi testtől külön is létezhet. Az ember természetének ismerete megóv attól, hogy elfogadjuk a széles körben elterjedt képzetet (miszerint létezik anyagtól független lélek) és az erre a hiedelemre épült megannyi veszélyes tévedést.

Nincs az embernek tudattal rendelkező, a lénye egészétől külön is létező, izolált része. Isten „megrendítően csodálatos” (Zsolt 139:14, ÚRK) módon  teremtett  meg  bennünket,  és  nem  szabad  találgatásokba  bocsátkoznunk azon túl, amit a Szentírás ténylegesen mond erről a konkrét kérdésről. Valójában nemcsak az életnek a mibenléte rejtély (a tudósok még ma sem képesek egyetértésre jutni abban, hogy pontosan mit jelent az élet), hanem ennél is titokzatosabb az, hogy mi is a tudatosság. Hogyan képes a fejünk, az agyunk néhány fontnyi szövete (sejtek és kémiai anyagok) tárolni és létrehozni olyasmit, ami nem anyagi természetű, mint például a gondolatok és az érzelmek? Akik tanulmányozzák ezt a fogalmat, elismerik, hogy valójában nem tudjuk. Az élet fantasztikus csoda.

EGW idézet:

A testi életet mindenki úgy kapja. Nem örök és nem halhatatlan élet az, mert Isten, az Életadó visszaveszi. Az ember nem ura életének. Krisztus  azonban  nem  kölcsön  kapta  életét,  így  tőle  senki  sem  vehette  el. „Magamtól teszem le” – mondta. Benne élet volt, eredendő, nem kölcsönzött, nem mástól nyert élet. Ilyen élet nincs az emberben; ezt csak Krisztus által nyerheti el. Nem tudja kiérdemelni; ingyen ajándékul kapja, ha mint Üdvözítőjében hisz Krisztusban. „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Nyitott forrás ez a világ számára. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1130. o.

Az ember teremtésekor egy személyes Isten cselekvő ereje nyilatkozott meg. Amikor Isten saját képére megteremtette az embert, az emberi test formája és egész felépítése tökéletes volt. Éppen csak élet nem volt benne. S akkor a személyes Isten, akinek élete van önmagában, ebbe a testbe belelehelte az élet leheletét, és az ember élő, értelmes lénnyé lett. Az emberi szervezet minden része működésbe lépett. Szíve, érrendszere, nyelve, keze, lába, érzékszervei, értelmi képessége mind elkezdték munkájukat, és Isten mindennek törvényt szabott. Az ember élő lélekké lett. A személyes Isten Krisztus, az Ige által teremtette az embert, és felruházta őt értelemmel és erővel. – A nagy Orvos lábnyomán, 415. o.

Az Életadó révén az ember örök korszakokon át élhet, ezért kell nagyon vigyáznia magára, hiszen Krisztus váltotta meg őt a vére árán… Bár az ember végtelen értékét nem értékelték, és az Ő templomának udvarába behatoltak a világi kereskedők, és megfertőztették  azzal, hogy megengedték Sátánnak, uralja gondolataikat és érzelmeiket, én viszont forrón kérlek, hogy többé egy pillanatig se halogasd, hogy Isten elé járulj  őszinte  imában.  Egy  pillanatra  se  habozz,  hanem  mondd  el az Úrnak: „Ó, Uram, a szívem ajtaját kitártam a te legnagyobb ellenséged és a lelkem ellensége előtt. Úgy tettem, mintha meg tudnám menteni a saját lelkemet… Többé azonban nem akarom más erőnek alávetni a lelkemet, csak neked… A lábaid elé járulok. Isten Báránya, kérlek, tisztítsd meg véreddel a lelkemet, és öltöztess feddhetetlenséged ruhájába.” – Lift Him Up, 215. o.

Bűnös világunkban az emberi élet törékeny és múlandó (Ézs 40:1-8). Semmi nem lehet örök, amit megfertőzött a bűn. „Azért ahogyan egy ember által jött be a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett” (Róm 5:12, ÚRK). A bűn természetes következménye a halál, ami itt érint minden életet. A Biblia két fontos dolgot fogalmaz meg ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Az egyik, hogy emberek és állatok egyaránt meghalnak, erről Salamon király is írt: „Az emberek fiainak sorsa hasonló az oktalan állat sorsához: ugyanúgy végzik. Éppúgy meghal az egyik, mint a másik, és ugyanaz az éltető lehelet van mindegyikben, az embernek pedig nincs nagyobb méltósága az oktalan állatoknál… Mindegyik ugyanarra a helyre kerül: mindegyik porból való, és mindegyik porrá lesz” (Préd 3:19-20, ÚRK). A másik az, hogy az ember létezése megszűnik fizikai halálakor, attól fogva nem élő lélek (héberül nefes). 1Móz 2:16-17 versében Isten figyelmeztette Ádámot és Évát: ha vétkeznek azzal, hogy esznek a jó és a gonosz tudása fájáról, meg fognak halni. Ez a figyelmeztetés visszhangzik Ez 18:4, 20 verseiben is: „Amelyik lélek vétkezik, annak meg kell halnia” (ÚRK)! Ebből a kijelentésből két fő dolog következik. Az egyik, hogy mivel minden ember bűnös, mindannyian az öregedés és a halál elkerülhetetlen folyamata alá esünk (Róm 3:9-18, 23). A másik következtetés pedig az, hogy e bibliai elv miatt tarthatatlan az a népszerű felfogás, miszerint a lélek természetes módon halhatatlan lenne. Amennyiben a lélek halhatatlan volna és a halál után valamilyen más tartományban tovább élne, végeredményben nem is halnánk meg igazán, ugye?

Viszont a halál dilemmájára a bibliai megoldást nem a testtől függetlenül létező lélek jelenti, ami vagy a Paradicsomba, vagy a purgatóriumba, vagy a pokolba jut, hanem a Krisztusban meghaltak végső feltámadása. Amint Jézus mondta az élet kenyeréről szóló beszédében: „…aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6:40, ÚRK).

EGW idézet:

Amikor Isten hangjára a halottak feltámadnak, a gazdag az életében táplált vágyakkal és indulatokkal, vonzalmakkal és ellenérzésekkel lép elő a sírból. Isten nem művel csodát olyan ember újjáteremtéséért, aki nem akart megújulni, amikor erre minden lehetősége és adottsága megvolt. Élete során nem gyönyörködött Istenben, és nem talált örömet szolgálatában. Jelleme nincs összhangban Istennel, és nem lenne boldog a menynyei családban. – Krisztus példázatai, 270. o.

Sátán megparancsolta angyalainak, hogy különös gonddal és buzgalommal terjesszék azt a hazugságot, amellyel Évát a Paradicsomban félrevezette: „Bizony, nem haltok meg.” Amint az emberek ezt a csalást elfogadták, és már mindnyájan elhitték, hogy halhatatlanok, Sátán azt is elhiteti velük, hogy a bűnös az örök gyötrelemben él tovább. Ez a hiedelem kellő módon előkészítette Sátán számára az utat, és tette lehetővé, hogy helyettesei dolgozhassanak, és a nép előtt úgy tüntessék fel Istent, mint bosszúvágyó zsarnokot, aki a pokolba taszítja azokat, akik nem élnek tetszésére, és ott örök gyötrelmek által érezteti haragját; és mialatt kimondhatatlan kínokat szenvednek és gyötrődnek az örök tűzben, az Atya kielégülve tekint le rájuk. Sátán jól tudta, hogyha ezt a csalást elhiszik, igen sokan fogják gyűlölni Istent ahelyett, hogy szeretnék és imádnák; és arra a meggyőződésre jutnak, miszerint az  Isten  Igéjében foglalt fenyegetések nem fognak szó szerint beteljesedni, mert hiszen ellentmondana Isten jóságának és szeretetteljes jellemének, hogy az általa teremtett lényeket örökkévaló, sohasem végződő gyötrelembe taszítsa. – Tapasztalatok és látomások, 218. o.

Az élő Isten szava  legyen  az  útmutatónk.  Mindenkinek  tudatosítania kell, hogy Őtőle függ az élete, hiszen Isten teremtett és váltott meg. Olvassátok és tanulmányozzátok a János evangéliuma  6.  fejezetében leírt kijelentéseket. Imádkozzatok ezen igazságok megértéséért. Aggódom, amikor látom azok lelki gyengeségeit, akik ily nagy világossággal rendelkeznek. Ha ebben a világosságban jártak volna, akkor betöltekeztek volna Isten erejével. De nem ezt tették; ezért azok, akik általuk jönnek az igazsághoz, az embereknél fogják keresni a bölcsességet, és nem tekintenek  Jézus  Krisztusra,  „az  igazi  Világosságra”  (Jn  1:9).  Amikor a magukat Krisztus-hívőknek vallók elfogadják Őt hit által, akkor az Úr lesz számukra a megszentelődés, a megigazulás és a nagy jutalom. – The Upward Look, 181. o.

Amint már láttuk, a Biblia tanítása szerint az ember lélek (1Móz 2:7), és a test halálakor megszűnik a lélek létezése (Ez 18:4, 20).

Tehát mi a helyzet a „lélekkel”? Vajon nem marad tudatos a test halála után is? Sok keresztény így hiszi, és nézetüket Préd 12:9 versének idézésével próbálják igazolni: „A por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta” (ÚRK). Ez a kijelentés azonban nem utal arra, hogy a halottak lelke tudatos maradna Isten színe előtt.

Préd 12:1-9 szakasza drámai leírást ad az öregedés folyamatáról, ami a halállal tetőzik. A 9. vers úgy utal a halálra, mint az 1Móz 2:7 versében említett teremtési folyamat visszafordulására. Amint már megállapítottuk, a teremtés hetének hatodik napján „megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké” (ÚRK). Préd 12:9 verse pedig úgy szól, hogy „a por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta” (ÚRK). Tehát az élet lehelete visszatér Istenhez, amit Ő Ádám orrába lehelt és amit a többi embernek is biztosít, vagyis az egyszerűen nem áramlik többé belé és át rajta.

Azt is észben kell tartanunk, hogy Préd 12:9 verse minden ember halálának folyamatára vonatkozik, az igazak és a gonoszok közötti különbségtétel nélkül. Amennyiben az összes halott állítólagosan létező lelke öntudatos állapotban van Isten színe előtt, akkor a gonoszok lelke is Istennél volna? Ez a gondolat nem áll összhangban a Szentírás egészének tanításával. Az emberek és az állatok halálának menete megegyező (Préd 3:19-20), a halál tehát nem más, mint az, amikor megszűnik az élőlények létezése. A zsoltáros így fogalmaz: „Ha elfordítod arcodat, megrémülnek; ha elveszed lelküket, kimúlnak, és újra porrá lesznek” (Zsolt 104:29, ÚRK).

EGW idézet:

A jó Isten az emberek elé tárja az életet és a halált, s rájuk bízza a választást. Sokan választanák az életet, csakhogy mégis a széles úton haladnak. Lázonganak Isten uralma ellen,  ámbár  az  Úr  végtelen  kegyelmében egyszülött Fiát áldozta fel érettük. Akik nem hajlandók a drága áron kieszközölt megváltást elfogadni, azokat büntetés éri. Ámde  láttam, hogy Isten nem taszítja őket sem a pokolba, hogy ott vég nélküli kínokat szenvedjenek, sem a mennyben nem fogadja magához; mert ők lennének a legszerencsétlenebbek, ha a szentek tiszta, mennyei seregéhez kellene csatlakozniuk. Isten a bűnösöket megsemmisíti, és olyanná teszi őket, mintha sohasem léteztek volna; ily módon teljesül Isten igazságossága. Isten a föld porából alkotta az embert, a szentségteleneket és engedetleneket tűz emészti meg, és újra porrá lesznek. Láttam, hogy Isten jósága és részvéte ezáltal is arra indíthatja az embert, hogy jellemét csodálja, és szent nevét imádja. Ha majd a gonoszok mind kiirtatnak a föld színéről, a mennyei seregek „Áment”-t mondanak. – Tapasztalatok és látomások, 221. o.

E világ nemesei  is csupán emberek.  Ők is meghalnak, visszatérnek a porba, ahol nyoma vész minden gyönyörnek, dicséretnek és tisztességnek. Viszont az Istentől nyert tisztesség tartós. Isten örökösének és Krisztus örököstársának lenni azt jelenti, hogy jogot nyersz a felfoghatatlan és értékes gazdagságokhoz, amelyek mellett eltörpül a világ összes aranya, ezüstje és drágaköve. Krisztus által felfoghatatlan örömök és örök dicsőség van felkínálva számunkra. „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” Belőlünk hiányzik az egyszerű hit. Meg kell tanulnunk úgy bízni, mint a legjobb barátunkban bízunk. Noha nem látjuk, Jézus gyöngéd törődéssel őrködik fölöttünk, és érzékenyen érinti Őt minden hiányosságunk és fogyatékosságunk. Senki sem csalódott, aki legnagyobb szükségében hittel jött hozzá… A keresztény a világ legboldogabb embere. Azért érez biztonságot, mert bízik Jézusban, és az Ő jelenlétének örülhet. Védelme az Isten, „aki megszabadítja az igaz szívűeket”. Ne habozzatok, hanem szegezzétek tekinteteket Jézusra és a mennyei dolgokra, s ne feledjétek, hogy szemlélve változunk el. Legyetek bátrak az Úrban! – Lift Him Up, 367. o.

Mivel a halál, az utolsó ellenség a feltámadáskor megsemmisül, a hívőknek  őszintén  kell  vágyakozniuk  Krisztus  második  eljövetelére, a teljes és végső  győzelem idejére,  és buzgón  kell imádkozniuk érte… E nap után kell minden hívőnek sóvárognia, és ebben kell reménykednie, tudva, hogy ekkor zárul le a megváltásukért végzett munka. Ekkor valósul meg lelkük minden vágya, törekvése… „Ó, Uram, siettesd ezt a boldog napot!” Ez volt az apostoli egyház, „a pusztai egyház” és „a reformátorok reménysége”. – Maranatha, 14. o.

Néhány bibliakommentár írójának az érvelése szerint költői a nyelvezete ezeknek a szakaszoknak (Jób 3:11-13; Zsolt 115:17; 146:4; Préd 9:7, 12), ezért nem alkalmasak a holtak állapotának meghatározására. Igaz, hogy a versek lehetnek homályosak, könnyen félreérthetők, ez azonban nem vonatkozik az utalt szakaszokra, amelyek egészen világosak, a bennük közölt elvek tökéletes összhangban állnak az Ószövetség tanításaival ebben a témában.
Jób könyve 3. fejezetében a sokat szenvedett pátriárka azon bánkódik, hogy megszületett. (Sötétebb pillanatokban ugyan ki ne kívánta volna, hogy bárcsak meg se született volna?) Jób úgy fogalmaz, hogy ha születésekor meghalt volna, akkor aludna és nyugalma lenne (Jób 3:11, 13). A 115. zsoltár rámutat, hogy a halottak a csendesség helyén vannak:
„Nem a meghaltak dicsérik az Urat” (17. vers). Ez aligha hangzik úgy, mintha a hűséges (és hálás) halottak a mennyben imádnák Istent. A 146. zsoltár szerint a halállal megszűnik az ember agyi tevékenysége: „Eltávozik a lelke, visszatér a földbe, és még aznap semmivé lesznek tervei” (4. vers, ÚRK). A halál pillanatának tökéletes bemutatását látjuk ebben a bibliai versben.
A Prédikátor könyve 9. fejezete még hozzáteszi, hogy „a halottak semmit nem tudnak” (7. vers), a sírban „nem lesz cselekvés, megfontolás, tudás és bölcsesség” (12. vers, ÚRK). Ezek a kijelentések megerősítik a Biblia tanítását, miszerint a halottak nincsenek öntudatuknál. Ne rémítse meg a keresztényeket az a bibliai tanítás, hogy a halál öntudatlan állapot! Először is, akik üdvösség nélkül halnak meg, nem örökké égő pokolba kerülnek és nem is a purgatóriumba egy bizonyos időre. Másodszor pedig hatalmas jutalom vár azokra, akik Krisztusban haltak meg. Nem csoda, hogy „A hívő emberek számára a halál csak egy röpke pillanat és nincs nagy jelentősége… A keresztények számára a halál csak elalvás, egy pillanatnyi csendesség és sötétség. A Krisztussal való élet Istenben elrejtett élet. »Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelen, akkor majd ti is Ővele együtt megjelentek dicsőségben« (Kol 3:4)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 694. o.).

EGW idézet:

„De anyám – mondtam én: – tényleg azt hiszed, hogy a lélek a feltámadásig a sírban alszik? Azt gondolod, hogy a keresztény halála után nem jut azonnal a mennybe és a bűnös a pokolba?” Ő válaszolt: – „A Biblia nem bizonyítja, hogy egy örökké égő pokol létezne. Ha volna egy ilyen hely, úgy ez a szent könyv beszélne róla.” […] Több hónap múlt el a beszélgetés után, mielőtt valami továbbit hallottam volna erről, ezalatt azonban sokat elmélkedtem e tárgyról. Mikor erről prédikáltak, azt hittem, hogy ez az igazság. Attól az időtől, hogy a halottak alvásáról világosságot nyertem, megszűnt az a titok, melyet a feltámadás eddig eltakart előlem, és ez a nagy esemény új és fennkölt fontosságot nyert. Gyakran megzavart az a próbálkozás, hogy a halottak azonnali jutalmazását és büntetését a jövendő feltámadás és ítélet kétségbevonhatatlan tényével összeegyeztessem. Ha a lélek már halálakor az örök boldogságba vagy az örök kárhozatba kerül, miért kell akkor e szegény, romlandó testnek még egyszer feltámadni? Azonban ez az új és szép hit felvilágosított, hogy az ihletett írók miért írtak annyit a test feltámadásáról, azért, mert egész lényünk a sírban szunnyad. Most már felismertem, hogy e kérdésben vallott régebbi nézeteim tarthatatlanok voltak. – Életünk és munkánk, 49–50. o.

Jézus Krisztus eggyé vált az emberiséggel, hogy az emberiség is eggyé váljon vele lélekben és igazságban. Ennek a kapcsolatnak az ereje által, az Isten Igéjének való engedelmességben az emberek élete azonos lesz Krisztus életével. Jézus így szól a bűnbánóhoz: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11:25) Krisztus számára a halál nem más, mint alvás – csönd, sötétség és alvás. Úgy beszél róla, mint valami pillanatnyi dologról. „És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Jn 11:26) „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem kóstol  halált soha.” (Jn 8:51) A halál a hívő számára is kicsiny dolog – alvás csupán. „… Azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ővele  együtt.”  (1Thessz  4:14)  –  Szemelvények  Ellen  G.  White  írásaiból, 1. köt., 302. o.

Az ember teremtésekor nemes testi-lelki tulajdonságokat és képességeket kapott. Tökéletes, Istennel összhangban élő lény volt. Gondolatai tiszták, céljai szentek voltak. De az engedetlenség megrontotta ezeket az erőket és tulajdonságokat, s a szeretet helyét az önzés foglalta el. A bűn következtében az ember természete annyira legyengült, hogy saját erejéből képtelen volt a gonosz hatalmának ellenállni. Sátán foglya lett, és az is maradt volna örökké, ha Isten szeretetétől ösztönözve közbe nem lép. A kísértőnek az volt a szándéka, hogy Istennek az emberrel való, már a teremtésnél meglévő tervét keresztezze, s ezáltal fájdalmat és romlást hozzon a világra. – Jézushoz vezető út, 17. o.

Az Ószövetség többféleképpen is érzékelteti a halál és a temetés fogalmát. Az egyik, amikor az elhunytat az övéi mellé temetik („takaríttaték az ő népéhez”), mint Ábrahám, aki „meghalt jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és elődei mellé temették el” (1Móz 25:8, ÚRK). Mózes és Áron is a „népéhez takaríttatott” (5Móz 32:50, ÚRK).

A halálra vonatkozó másik megfogalmazás az, hogy az ember „elalszik az atyáival”. Dávid király haláláról azt írja a Biblia, hogy „elaludt… az ő atyáival, és eltemetteték a Dávid városában” (1Kir 2:10). Ugyanezt a szófordulatot találjuk számos más izraelita király esetében, akár hűséges, akár rossz uralkodók voltak.
Az atyákkal való elalvás fogalmával kapcsolatban legalább három jelentős elemre rámutathatunk. Az első az a gondolat, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor nekünk is meg kell pihennünk fáradságos munkáinktól és szenvedéseinktől. Továbbá nem mi vagyunk az elsők és egyetlenek, akik végighaladnak ezen a nem kívánt úton, hiszen előttünk jártak az atyáink. A harmadik gondolat az, hogy mivel az övéi mellé temetik el az embert, nincs egyedül, még a halál öntudatlan állapotában is együtt marad velük. A modern, individualista kultúrákban ezt talán nem tartják fontosnak, de az ókori világban igen nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek. A Krisztusban meghaltakat el lehet temetni a szeretteik közelében, viszont semmiféle kommunikáció nem lesz közöttük. Öntudatlan állapotban maradnak egészen addig a dicsőséges napig, amikor mély álmukból feltámadnak, hogy újból találkozzanak Krisztusban meghalt szeretteikkel.
 

EGW idézet:

„Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten  és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet.” (1Jn 5:11–12) Jézus ezt mondta: „Én feltámasztom azt az utolsó napon.” (Jn 6:54) Krisztus egy testté lett velünk, hogy mi egy lélek lehessünk Ővele. Ezen egység ereje által kell majd előjönnünk a sírból – ez nem csak Krisztus erejének megnyilatkozása által történik, hanem hit által az Ő élete a miénk lesz. Aki meglátja Krisztus igaz jellemét, és szívébe fogadja Őt, annak örök élete van. Krisztus a Lélek által lakozik bennünk, és Isten Lelke, ha hittel befogadjuk a szívünkbe, az örök élet kezdete. – Jézus élete, 388. o.

Isten nem adta meg Elizeusnak, hogy kövesse mesterét a tüzes szekéren. Az Úr megengedte, hogy hosszan tartó betegségben szenvedjen. Az emberi gyengeség és szenvedés hosszú órái alatt hite erősen kapaszkodott Isten ígéreteibe, és mindig maga körül látta a vigasztaló és békét hozó mennyei követeket. Mint ahogy Dótán magaslatain látta az őt körülvevő mennyei seregeket, Izráel tüzes szekereit és lovasait, most is tudatában volt az együtt érző angyalok jelenlétének, és ez erőt adott neki. Egész életén át erős volt hite. Amint jobban megismerte az Úr gondviselését és irgalmas jóságát, az Istenébe vetett hite megingathatatlan bizalommá érett. Amikor pedig a halál szólította, kész volt munkáját letenni és megpihenni. […] A zsoltáríróval együtt Elizeus bizalommal mondhatta: „Én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember, öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek.” (Zsolt 17:15) – Próféták és királyok, 263–264. o.

A Biblia világosan tanítja, hogy a halottak nem mennek azonnal a mennybe. Azt olvassuk róluk, hogy alszanak a  feltámadásig  (1Thessz 4:14; Jób 14:10–12). Azon a napon, amikor elszakad az ezüstkötél és összetörik az aranypalack (Préd 12:8), az ember nem tervez többé. Akik alászállnak a sírba, csendességben vannak. Többé nem tudnak semmit arról, ami a nap alatt történik (Jób 14:21). Áldott pihenés ez a megfáradt igazaknak! Az idő, akár hosszú, akár rövid, számukra egy pillanat csupán. Alszanak, és a mennyei harsonák hangjára dicső halhatatlanságra ébrednek. „Mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban… Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál diadalra.” (1Kor 15:52–54) Amikor Isten előhívja e halottakat mély álmukból, a gondolatuk fonalát ott veszik fel, ahol elejtették. Utoljára a halállal tusakodtak; utoljára arra gondoltak, hogy a sír fogságába esnek. Amikor előjönnek a sírból, első boldog gondolatuk e győzelmes kiáltásban fejeződik ki: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55) – A nagy küzdelem, 549. o.

Ellen G. White: A nagy küzdelem, „Az első nagy csalás” c. fejezet.

Akit elaltattak már műtét előtt, kaphatott némi fogalmat arról, hogy milyen lehet a halottaknak, viszont az ember agya még altatásban is működik. Képzeljük el a halált, amikor teljesen leáll az agytevékenység, minden! Abban a pillanatban lecsukódik a szemük, és vagy Jézus második adventje, vagy pedig a millennium utáni visszatérése lesz a következő, amiről majd tudomásuk lesz (lásd Jel 20:7-15). Egészen addig nyugszik minden halott, igazak és gonoszok egyaránt, és ez az idő, amit az élők nagyon hosszúnak tartanak, a halottaknak egy szempillantásnyinak tűnik. Az élők számára hosszú, a halottaknak viszont csak egy pillanat.
„Ha igaz volna az, hogy amikor az ember meghal, lelke azonnal a mennybe jut, akkor joggal kívánhatnánk inkább a halált, mint az életet. E hiedelem nyomán sokan vetnek véget életüknek. Amikor bajok, kétségek, csalódások vesznek erőt az emberen, könnyűnek tűnhet elvágni az élet könynyen szakadó fonalát és elszökni a boldogság honába” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 463. o.).
„A Szentírásban nem találunk olyan kijelentést, hogy az igazak jutalmukat, a gonoszok pedig büntetésüket a halálukkor kapják meg. A pátriárkáktól és a prófétáktól nem maradt fenn ilyen kijelentés. Krisztus és az apostolai még csak nem is céloztak erre. A Biblia világosan tanítja, hogy a halottak nem mennek azonnal a mennybe. Azt olvassuk, hogy alszanak a feltámadásig (1Thessz 4:14; Jób 14:10-12)” (i. m. 471. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 1Sám 26 – 2Sám 1; Ellen G. White: Az imádság, 6. fejezet (a „Kérjetek hittel, és kapni fogtok” bekezdéstől a fejezet végéig)
 

Tanítói melléklet

 
Isten a maga képére alkotta az embert, a fizikai világot megteremtő munkájának megkoronázásaként. Ezt a tényt közvetíti a Bibliában először használt költői nyelvezet is: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket” (1Móz 1:27). A teremtésről szóló bibliai leírás világosan megmagyarázza, hogy a férfi – ahogy a nő is – Isten képére lett megteremtve. Egyenlőek voltak, különböző biológiai funkciókkal, és teljesen Istentől függtek. Habár nem voltak halhatatlanok, hiszen egyedül Isten az (1Tim 6:16), mégis örökké élhettek volna, amennyiben megmaradtak volna a Teremtőjükkel való bizalomés szeretetteljes kapcsolatban.
A bibliai monizmus (felfogás, amely egyetlen alapelvre épít: vagy csak anyagira, vagy csak szellemire) állítása szerint minden emberi egységként lett megteremtve, és az emberi lény egyetlen része sem él tovább, miután az illető személy meghalt. A „halhatatlan lélek” kifejezés, valamint a doktrína, miszerint az emberek halhatatlanoknak, esetleg halhatatlan lélekkel születnek, nem található meg a Bibliában. Az emberekben vagy a lelkekben nincs benne rejlő halhatatlanság. Nincs semmilyen a testüktől különálló tudatos létezésük. Miután valaki meghal, a benne létező tudatos rész megszűnik működni. Az ember halhatatlansága mindig és kizárólag Istentől származik.

Élő lélekként teremtve
A teremtésről szóló leírás világosan megmagyarázza, hogy az embereket az Úr teremtette. 1Móz 2:7 verse a Teremtő két cselekedetét említi meg. E cselekedetek eredménye az első ember, Ádám megteremtése volt (az első cselekedet): „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehelett vala [a második cselekedet] az orrába életnek leheletét. Így lőn [az eredmény] az ember élő lélekké” (1Móz 2:7). Ontológiai szempontból mi egy egységet alkotunk (test + lélek = élő lélek). Isten Ádámot élő személyként, emberi lényként alkotta meg – a héber nyelvben szó szerint: „élő lélekként”. Ebben a kontextusban a „lélek” szó jelentése „személy”, „lény”, „(saját) maga”. A bibliai antropológia alapja, hogy mi lelkek vagyunk, nem pedig lelkünk van. Hans Wolff felteszi a kérdést: „Mit jelent a nefes (lélek) szó itt [1Móz 2:7]? Minden bizonnyal nem »lelket«, a szó hagyományos dualista értelmében. A nefes fogalmát együtt kell vennünk az ember teljes felépítésével és főleg a lélegzetével, sőt, az ember nem rendelkezik a nefessel, ő maga a nefes, nefesként él (Antropology of the Old Testament, Fortress, 1974, 10. o.).
Isten lelkes, élettel teli testként teremtette meg az embert, nem pedig testet öltött lélekként. Az emberek tehát nem halhatatlan lélekkel
– egy bennük különálló entitással – lettek megteremtve, hanem emberi lényekként, akik lelkek. Ez a doktrína igazolást nyer a későbbiekben, hiszen a kifejezést további bibliai szerzők is használják. Például, (1) a Teremtés könyvében meg vannak számlálva, hogy hányan mentek el Jákobbal Egyiptomba (hány „lélek” – 1Móz 46:26–27); (2) Lukács megemlíti, hogy hány embert kereszteltek meg Péter pünkösdnapi prédikációja után: „mintegy háromezer lélek” (ApCsel 2:41).
A test, a lélek és a szellem szoros kapcsolatban működik együtt, amiből kitetszik, hogy erős kölcsönös, egymástól függő kapcsolat van egy személy lelki, szellemi és neveltetésből eredő képességei között. Ehhez hozzá kell még adnunk a társadalmi dimenziót is, hiszen Isten társasági lényeknek alkotott bennünket. Pál apostol mélyebben foglalkozik az emberi viselkedés e többdimenziós képletével, és leszögezi, hogy emberi lényként szükségünk van arra, hogy megengedjük Istennek: kegyelme és Szentlelke által átalakítson minket. „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1Thess 5:23).
Istennek meg kell szentelnie életünket és cselekedeteinket. Emberként az életet testi, érzelmi, szellemi/értelmi, lelki és társadalmi szinten éljük meg. Ezek a szempontok elválaszthatatlanok egymástól. Például, amikor elhatározzuk, hogy testgyakorlást végzünk (futunk, kertészkedünk), az érzéseinket, gondolatainkat is munkába állítjuk, szellemi, lelki képességeinket is mozgósítjuk (ha például imádkozunk, vagy a Bibliából olvasunk fel), ahogy a társadalmi adottságainkat is (amennyiben nem vagyunk egyedül).
A halál – az élet visszája
A halál Isten alkotói cselekedetének, élő lelkekként való létezésünknek a visszája. A legfontosabb, amit tudnunk kell az, hogy életünk és azonosságunk Isten kezében van. A Prédikátor ezt költői módon fogalmazza meg: „És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idején…
 
Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél és megromolna az arany palackocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba, és a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt” (Préd 12:3, 8–9). A „lélek” itt az emberi „természetet”,
„jellemet” – azonosságunkat – jelöli (Zsolt 32:2), Isten nem feledkezett meg rólunk, hiszen a nevünk fel van jegyezve az élet könyvében (Fil 4:3; Jel 3:5; 13:8; 20:15; 21:27).
A halhatatlanságra vonatkozó hagyományos értelmezéssel ellentétben az ember lelke nem él tovább a halál után, nem folytatja a végtelenségig a létezését. A lélek – mint az emberi lény – halandó, és ezt Ezékiel próféta is világosan kijelenti: „Amely lélek [a héberben nefes, azaz személy] vétkezik, annak meg kell halni” (Ez 18:4). A lélek, azaz személy, aki nem Isten akarata szerint él, meghal. Ez azt jelenti, hogy a lélek (az ember) vétkezhet és meghalhat. Jézus is alátámasztja ezt: „Attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában” (Mt 10:28). Figyeljük meg, hogy Jézus a teljes emberre, „mind a lélekre, mind a testre” (létezésünk belső és külső dimenziójára) utalva állítja azt, hogy megsemmisül a gyehenna tüzében. A lélek nem létezik test nélkül, és nem él tovább a test halála után. Egyedül Isten ölheti meg a lelket, ami azt jelenti, hogy a lélek nem halhatatlan. Itt a „lélek” jelentése egy személy élete, teljes egzisztenciája, sorsa (nem halhatatlan lélekre vagy szellemre utal); ugyanakkor a test csak időleges fizikai létezést képvisel. Claude Tresmontant helyesen írja: „Amikor a héber nefes [lélek] szóra a plátói psziché [lélek] szóban rejlő jellegzetességeket vonatkoztatjuk, szem elől tévesztjük a nefes igazi jelentését, s ezenfelül további pszeudoproblémával is számolnunk kell” (A Study of Hebrew Thought, Desclee Company, 1960, 94. o.).
A halál álom vagy pihenés, meghalni annyit jelent, mint Isten népéhez gyűjtetni, azaz eltemettetni a sírba mások mellé (1Móz 25:8; 2Sám 7:12; 1Kir 2:10; 22:40; Zsolt 13:3; Jn 11:11–15; ApCsel 13:36; Jel 14:13).
A halottak nem tudnak semmit, nem dicsérik az Urat, nem dolgoznak, nincsenek terveik vagy egyéb tevékenységeik a sírban (Jób 3:11–13; Zsolt 115:17; 146:4; Préd 9: 7, 12).

A lélek halhatatlansága doktrínájának pogány eredete
A lélek halhatatlanságába vetett hit eredete a görög filozófiában keresendő. Pitagorasz (Dániel próféta fiatalabb kortársa) a metempszichózis (lélekvándorlás) elvére építi vallásos tanításait. A metempszichózis állítása szerint a lélek nem hal meg soha, hanem újjászületési ciklusokon megy keresztül, amíg megtisztultsága folytán kiléphet az újjászületések ciklusából. Pitagorasz hitt a transzmigrációban (a lélek átmenete egy másik testbe a halál után), a lélek ismételt, emberi, állati testbe, növényekbe történő reinkarnációjában, míg el nem éri a halhatatlanság szintjét. Pitagorasz reinkarnációra vonatkozó gondolatait az ókori görög filozófia befolyásolta.
Platón (nagyjából Malakiásnak, az Ótestamentum utolsó prófétájának kortársa) tovább „tökéletesítette” ezt a hellén tanítást, neki köszönhetően vált népszerű felfogássá a lélek halhatatlanságának doktrínája. A testamentumközi időszakban az örökké tartó kínszenvedésről szóló tanítás (Judit könyve 16:17) és a halottakért mondott imádság gyakorlata (Makkabeusok második könyve 12:39–45) a judaizmusban is éreztette hatását (az irányzattal ellentétes kivételekről az alábbi apokrif könyvekből olvashatunk: Tóbiás könyve 14:6–8; Sirák fiának könyve 7:17; 19:2– 3; 21:9; 36:7–10; Báruk könyve 4:32–35; Makkabeusok első könyve
2:62–64; Makkabeusok második könyve 7:9, 14). Josephus Flavius megjegyzi, hogy a farizeusok hittek a lélek halhatatlanságában (ld. Josephus Flavius: A zsidó háború, 2. 8. 14; A zsidók története, 18. 1. 2, 3).
Tertullianus hitvédő keresztényként az elsők közt állította, hogy az ember lelke halhatatlan: „Felhasználhatom Platón véleményét, mely szerint »minden lélek halhatatlan«” (Tertullian: On the Resurrection of the Flesh, Ante-Nicene Fathers, 3. köt., Hendrickson Publishers Inc., 2004, 547. o.).
Oscar Cullman vitatja Tertullianus álláspontját, nem ért vele egyet. Nagy hatású könyvében kijelenti, hogy a lélek halhatatlanságának gondolata ógörög eredetű, és a teológusok nem ölelhetik fel mindkét nézetet: a halhatatlan lélek és a feltámadás pillanatában ajándékba kapott hallhatatlanság doktrínáját (Immortality of the Soul or Resurrection of the Dead? The Witness of the New Testament, 1958).
Brevard Childs a következő magyarázatot fűzi a kérdéshez: „Már régóta tudjuk az Ószövetség alapján, hogy az embernek nem lelke van, hanem ő maga lélek (1Móz 2:7). Más szavakkal, az ember egy teljes entitás, nem bizonyos részek – test, lélek és szellem – összetétele” (Old Testament Theology in a Canonical Context, Fortress, 1985, 199. o.).
Egyes teológusok megpróbálnak a jóérzésre hivatkozva érvelni a lélek halhatatlansága mellett, mivel a Szentírásban egyetlen kijelentés sincs, amely ezt a doktrínát alátámasztaná. Stewart Goetz például azt írja, hogy
 
„a Szentírás sehol sem tanítja, hogy a lélek létezik. A Bibliából mindöszsze feltételezni lehet a lélek létezését, és ez a feltételezés abból ered, hogy azt az átlagemberek ítélete támasztja alá” („A Substance Dualist Response”, Search of the Soul: Perspectives on the Mind-body Problem – Four Views of the Mind-Body, Wipf and Stock, 2010, 139. o.). Az emberi ítélet és jóérzés azonban félrevezethet.
Az örök élet ajándéka
Az örök élet Isten ajándéka azok számára, akik személyes Megváltójukként hisznek Jézus Krisztusban (Jn 3:16; 5:24–25; 10:27–28; 17:3; Róm 2:7; 6:22–23; Gal 6:8). A halhatatlanság feltételhez kötött, Isten jóságára adott pozitív válaszunktól és az evangélium elfogadásától függ. A halhatatlanság eme ajándéka Jézus második eljövetelekor lesz felajánlva Isten hűséges követőinek (1Kor 15:51–55; 1Thess 4:13–18).

Alkalmazás
1  Kapcsolati és lételméleti szempontból mit jelent az, hogy Isten képére lettünk teremtve?
2. Egyedül Krisztus képes – kegyelme és a Szentlélek által – helyreállítani az emberekben Isten képmását. Teremtett személyként hogyan élhetsz úgy, mint aki Isten képmását viseli?
3. Halandók lévén halhatatlan lélek nélkül hogyan lehet mégis részünk az örök életben?
4. Isten minden ember szívébe beleültette az örök élet utáni vágyat (Préd 3:13, Károlinál „e világot is adta az emberek elméjébe”). Mit tehetünk azért, hogy cselekedeteink által felébresszük munkatársainkban, agnosztikus vagy ateista szomszédainkban ezt a vágyat?