Jób könyve 29
29
Jób azután így folytatta beszédét:
2
Ó, bárcsak olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, mint azokban a napokban, amikor Isten őrzött engem!
3
Amikor mécsese világított fejem fölött, és a sötétben is járni tudtam világánál;
4
mint amilyen javakoromban voltam, amikor Isten meghitt barátsága borult sátramra!
5
Amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim.
6
Amikor lábamat édes tejben mostam, és mellettem a szikla is olajpatakokat ontott.
7
Amikor a városkapuhoz mentem, és a köztéren elfoglaltam helyem.
8
Ha megláttak az ifjak, félrehúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak.
9
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyerüket szájukra tették.
10
A főemberek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt.
11
Mert amely fül hallott, boldognak mondott engem, és amely szem látott, bizonyságot tett felőlem.
12
Mert megmentettem a segítségért kiáltó szegényt és az árvát, akinek nem volt támasza.
13
A veszni induló áldása rám szállt, az özvegyek szívét megörvendeztettem.
14
Igazságot öltöttem magamra, és az is magára öltött engem. Jogosság volt palástom és süvegem.
15
Szeme voltam a vaknak és lába a sántának.
16
Atyja voltam a szűkölködőnek, és az ismeretlen ember ügyét is megfontoltam.
17
Kitördeltem az álnok fogait, és kiütöttem fogai közül a prédát.
18
Ezért azt gondoltam: fészkemben halok meg, és megsokasodnak napjaim, mint a homok.
19
Gyökerem a vízig nyúlik, és ágamon ül meg a harmat.
20
Dicsőségem velem együtt újul meg, és íjam is megifjodik kezemben.
21
Hallgattak és figyeltek rám, és elnémultak a tanácsomra.
22
Szavaim után nem szóltak többet, beszédem harmatként hullt rájuk.
23
Úgy vártak rám, mint az esőre, és szájukat tátották, mint mikor tavaszi záporra vágynak.
24
Rájuk mosolyogtam, ha elcsüggedtek, és arcom derűjére nem komorodtak el.
25
Szívesen jelöltem ki útjukat, a főhelyen ültem, és úgy laktam közöttük, mint király a hadseregben, mint aki bánkódókat vigasztal.