Az Igét PRÉDIKÁLNI

Az emberek gyakran hibáznak vezetőik megválasztásakor, de Isten sohasem a rossz embert választja. A választása szinte mindig meglepi a világot.

1Kor 1:26, 27 „Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.”

Isten gyakran elhalad a legműveltebbek mellett. Nem arról van szó, hogy megvetné a tanultságukat, de egy iskolázott ember gyakran nem ismeri fel, milyen tudatlan is valójában.

1Kor 8:1, 2 „Az ismeret felfuvalkodottá tesz (…) Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell.” 

Isten gyakran a hétköznapi emberek közül választ vezetőt, mert ők általában taníthatóbbak. Amikor olyan egyszerű embereket lát, akiket fel tud használni, nehéz képzési programban részesíti őket, hogy kiválókká váljanak.

„Jézus az egyszerű emberek soraiból választotta ki első tanítványait. A galileai halászok alázatos, tanulatlan férfiak voltak, akik nem ismerték a rabbik tanításait és szokásait, ám megedzette őket a kemény munka és a nehéz körülmények fegyelmező ereje. Ez a néhány ember (…) tanítható lelkülettel rendelkezett.” – Nevelés, 85. old.

Ilyen vezetőképzésben részesítette az Úr William Millert is, az amerikai reformátort. Az édesapja nagyon hazafias volt. A hadsereg kapitányaként tevékenykedett George Washington idején, és majdnem életét vesztette a New York-ért vívott harcban. Miller családja szinte minden vagyonát a háború támogatására fordította, így a végére nagyon elszegényedtek. Ennek eredményeként Miller szegénységben nőtt fel, és nehézségekkel teli gyermekkora volt.
Fiatal felnőttkorában megfigyelte, hogy a közösség legbefolyásosabb emberei közül sokan nem vették komolyan a Bibliát. Miller mégis felnézett rájuk, mert látszólag nagylelkűek voltak és erkölcsös életet éltek.
Ezek a férfiak deisták voltak. Azt vallották, hogy Isten nagyon régen teremtette a világot. De, mint Krisztus korában a szadduceusok, ők is úgy gondolták, hogy magára hagyta a teremtményeit. A deisták szerint Isten megteremtette a világot, de az embert bízta meg azzal, hogy gondoskodjon róla.
A háború borzalmait, az ártatlanok szenvedését, a pestist, amely a keresztények nagy részét eltörölte a világ felszínéről és más tragédiákat annak bizonyítékaként látták, hogy a Bibliában leírt Isten csak mese, és valójában nem avatkozik bele az élet dolgaiba.
Úgy gondolták, hogy sok ellentmondás van a Bibliában, és a benne található történeteket mítoszokként utasították el. Nevetségesnek találták például a Jónásról szóló beszámolót, akit elnyelt egy hal, majd három nappal később élve kivetette a partra. Jézus csodáit sem fogadták el.
Miller nagybátyja és anyai nagyapja baptista lelkészek voltak, de ahogy Miller szkepticizmusa a Bibliával szemben egyre nagyobb méreteket öltött, kigúnyolta a lelkészeket deista barátai örömére és szórakoztatására. Senki sem gondolta, hogy Miller egy napon hatalmas prédikátor lesz, és a meggyőződése ugyanúgy gúny tárgyát fogja képezni.
Bár úgy tűnt, hogy eltávolodott Istentől, őszinte ember volt, aki kereste az igazságot. Felesége sohasem szűnt meg imádkozni érte, és az Úr válaszolt az imáira.

A Biblia lett legfontosabb tanulmányom, és őszintén el tudom mondani, hogy nagy örömmel kutattam.

(Lásd: Megbeszélendő kérdések)

Apjához hasonlóan William Miller is nagyon hazafias volt. Belépett az Egyesült Államok hadseregébe, és részt vett az 1812-es háborúban. Nagy tiszteletnek örvendett, hadnaggyá nevezték ki. Amikor részt vett a plattsburgi csatában, drámai és meggyőző bizonyítékokat látott arra vonatkozóan, hogy egy természetfeletti erő beleavatkozik az emberi eseményekbe. Ez megrendítette deista nézeteit.
A háborút követően rendszeresen járt a templomba feleségével, bár nem volt keresztény. Mivel jól olvasott, őt kérték meg arra, hogy olvasson fel a gyülekezetnek egy-egy prédikációt a Proudfoot’s Practical Sermons [Proudfoot gyakorlati prédikációi] című könyvből, valahányszor a lelkész nem tudott jelen lenni. Egyik vasárnap, amikor épp egy szülői felelősségről szóló prédikációt olvasott fel a szószékről, felismerte saját bűnös állapotát. Sírni kezdett, és nem tudta végigolvasni. Lenyűgözte a következő mélyen szántó gondolat: „Milyen csodálatos volna, ha lenne egy Isten, aki nemcsak létezne, hanem szerető és kedves volna, gondoskodna a teremtményeiről és ki tudná menteni az embert bűnös állapotából.” Később a következőképpen idézte fel ezt az élményt:
„Egyszer csak tisztán láttam a Megváltó jellemét. Talán van egy olyan lény, aki oly jó és oly könyörületes, hogy Ő maga szerez engesztelést vétkeinkért, s ezzel megment bennünket a büntetéstől. Azonnal éreztem, mennyire szeretetre méltó ez a lény, s azt képzeltem, hogy a karjaiba tudnám vetni magam, és tudnék bízni kegyelmében. De feltámadt bennem a kérdés: miként lehet bebizonyítani, hogy ez a lény létezik? Tudtam, hogy a Biblián kívül semmilyen bizonyítékot nem találok a Megváltó létezésére, és az eljövendő életre sem…
Felfedeztem, hogy a Biblia éppen olyan Megváltót mutat be, amilyenre szükségem van. Nem tudtam megérteni, hogyan tud egy nem ihletett könyv az elbukott világ szükségleteihez oly tökéletesen alkalmazkodó elveket feltárni. Kénytelen voltam belátni, hogy a Szentírás minden bizonnyal Isten kinyilatkoztatása. A Biblia gyönyörűségemmé vált, és Jézusban barátra találtam. A Megváltó számomra tízezer közül is a legfontosabb lett. A Szentírás, amely azelőtt sötét és ellentmondásos volt, most lábam szövétneke és ösvényem világossága lett. Megnyugodtam és elégedett voltam. Rájöttem arra, hogy Isten a szikla az élet óceánjának közepén. A Biblia lett legfontosabb tanulmányom, és őszintén el tudom mondani, hogy nagy örömmel kutattam. Felfedeztem, hogy még a felét sem ismerem. Azon tűnődtem, hogy vajon miért nem láttam meg szépségét és dicsőségét hamarabb, és csodálkoztam azon, hogy valaha el tudtam utasítani. Kinyilatkoztatásaiban megtaláltam mindent, amire a szívem vágyott, és ami meggyógyítja a lélek betegségét. Nem vonzott már semmilyen más olvasmány, és nagy gonddal igyekeztem, hogy Istentől bölcsességet szerezzek.” — A nagy küzdelem, 285. old.
A hivatalos teológiai képzettség hiánya nem akadályozta meg Millert abban, hogy megértse a Bibliát. Angyalok álltak mellette mindennapi imádságos lelkülettel végzett tanulmányozása során. Folyamatosan gyakorlatba ültette a Bibliából tanult igazságokat. Gyakran beszélt az otthonában és az ismerősei társaságában mindarról, amit megértett.
Ez elengedhetetlen szakasza volt Miller képzésének, amelynek során képessé vált az Úr munkájának elvégzésére.

(Lásd: Megbeszélendő kérdések)

William Miller idejében sok lelkész azt tanította, hogy Jézus második eljövetele előtt ezer évig tartó béke lesz a földön. De Miller semmi ilyesmit nem talált a próféciák módszeres tanulmányozása közben. Ehelyett azt látta, hogy a Biblia egyértelműen azt tanítja: Jézus a millennium előtt fog eljönni.
Mivel Miller egyre jobban megértette Krisztus eljövetelének közelségét, rájött, hogy a világnak is tudnia kell a Biblia végidei üzenetéről. Imádkozott, hogy Isten bízzon meg valakit annak hirdetésével. Sok prédikátorral beszélt, és arra buzdította őket, hogy mutassák be a próféciákat, de senki sem hallgatott rá.
Amikor látta, hogy nem talál olyan prédikátort, aki hajlandó lenne hirdetni Krisztus eljövetelének üzenetét, megértette, hogy neki kell átadnia azt.
Miller abszurdnak találta a gondolatot, hogy prédikáljon. Ötvenéves lévén öregembernek érezte magát. Gazdálkodó volt, így nem volt megszokott dolog számára, hogy rendszeresen beszédet tartson. Az eszközei is korlátozottak voltak. Az egyetlen dolog, amit felajánlhatott, egy olyan bibliai üzenet volt, amely megváltoztatta az életét. Bizonyos küzdelemmel eltöltött idő után megadta magát Istennek, és megígérte, hogy hirdetni fogja Krisztus eljövetelének üzenetét, valahányszor megkérik erre.
Isten Miller megadására várt. Mihelyt ezt megtette, egy órán belül felkérték, hogy tartson előadás-sorozatot egy közeli városban. Ettől kezdve özönlöttek a felkérések, és képtelen volt mindegyiket elfogadni.
Bár Miller üzenete megdöbbentő, az előadásmódja nyugodt és méltóságteljes volt. Az előadásairól tudósító újságírókat meglepte azok világos és rendezett volta.
A hallgatók használták a Bibliájukat, jelen volt a Szentlélek, és Miller prédikációja életre keltette Isten Igéjének erejét.

Mialatt elmagyarázta a Dániel könyve és a Jelenések profetikus idővonalát, Isten ítélőszékéig vezette a hallgatókat.
Az emberekben felébredt a lelkiismeret, és megremegtek. Életek és közösségek változtak meg. A részegek kijózanodtak, a kicsapongó életet élők megtisztultak, bezártak a kocsmák, a hitetlenek keresztények lettek, az egyház és az imaalkalmak látogatottsága pedig sokat növekedett.
Ilyen prédikációkra van szükség napjainkban is.

2Tim 4:2 „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.”

Miller évekig szorgalmasan tanulmányozta a Szentírást, és most erővel hirdette az Igét. Gyakran csak egy bibliaszöveget vitt magával a szószékre jegyzet gyanánt, és engedelmeskedett egy másik, a prédikálásra vonatkozó bibliai tanításnak is.

1Kor 2:2 „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.”

Miller az eljövendő Krisztusra helyezte a hangsúlyt a prédikációiban. Egyszerűen a Megváltó második eljöveteléről beszélt, aki meghalt a bűneinkért és a mennybe ment, hogy helyet készítsen nekünk. Miller szerette az általa bemutatott Krisztust.
Bár kétszer is csalódott, mivel Jézus nem jött el sem 1844 tavaszán, sem őszén, a Biblia próféciáin alapuló üzenete megvalósította Isten szándékát. Figyelmeztette az embereket, és felkeltette a próféciák iránti érdeklődést. Isten áldásával William Miller elindított egy mozgalmat, amely végül el fogja juttatni Isten szeretetének végső üzenetet a teljes világhoz. És akkor jön el a vég.

Úgy hirdessék az igét [a lelkészek], hogy az a legkomolyabb benyomást keltse a hallgatókban. – Review and Herald, 1897. szeptember 28.

(Lásd: Megbeszélendő kérdések)

További tanulmányozásra a 40. és 41. leckéhez: A nagy küzdelem,

Egy amerikai reformátor

Az elutasított intés

A beteljesedett próféciák 

fejezetei. 

Késő este volt. Épp az ágyamban feküdtem egy hosszú és fárasztó nap után. Fájt a hátam, és Istenre gondoltam. „Ó, Uram”, tűnődtem magamban, „miért nem hallok Rólad a rádióban?”

Bulgáriában nőttem fel a kommunizmus idején, és ateista nevelésben részesültem. Szomjaztam az Úr után, de nem volt lehetőségem enyhíteni ezt a szomjúságot. A kommunizmus bukása után újra kinyitották a templomokat, de az Úr utáni szomjúságom megmaradt. Egy kisvárosban éltem, ahol a keleti ortodox templomon kívül nem volt más templom, legalábbis ezt hittem akkoriban. Tehát feküdtem az ágyban, és azon tűnődtem, hogyan lehet, hogy senkinek sem jutott eszébe Istenről prédikálni a rádióban. Volt egy régi rádióm, amit kényelmes lett volna hallgatnom. Hirtelen egy hang ezt mondta a fejemben: „Kapcsold be a rádiót!” A hang annyira határozott volt, hogy felültem az ágyban. Azonnal bekapcsoltam. 6 óra 58 perc volt. Két perc hangolás után a következőket hallottam: „Itt az Adventista Világrádió – a Reménység Hangja”. Arra gondoltam, hogy ez nekem való lehet. Így kezdtem el hallgatni az adventista rádió műsorait. A következő három hónapban folyamatosan hallgattam – minden reggel és este ugyanazt az adást. Ezután úgy éreztem, hogy meg kell keresztelkednem. Így imádkoztam: „Uram, kérlek, mutasd meg, hol tudok megkeresztelkedni.” Isten még aznap válaszolt az imámra. Amikor a megszokott műsort hallgattam, a beszélő bejelentette a témát: „Melyik az igaz egyház?” Úgy döntöttem, hogy felkeresek egy adventista gyülekezetet. Szófiába utaztam, Bulgária fővárosába, ahol úgy gondoltam, hogy lennie kell egy adventista gyülekezetnek. Amikor megérkeztem, megtudtam, hogy a saját városomban is van egy adventista gyülekezet! Nagyon megörvendtem a hírnek. Hazatértem, és felkerestem a helyi lelkészt. Abban az időben a közösség még nem rendelkezett saját gyülekezeti épülettel, ezért az otthonaikban tartották az istentiszteleteket. A fiatal lelkész meghívott az otthonába, és azonnal elmondtam neki, hogy szeretnék megkeresztelkedni. Jóindulatúan elmosolyodott, majd elmagyarázta, hogy előbb tanulmányoznom kell a Bibliát. „De már tanulmányoztam! A rádión keresztül!” – mondtam. Meglepődött, és kérdéseket tett fel, hogy felmérje a tudásszintemet. A végén felkiáltott: „Barátom, te tényleg készen állsz a keresztségre!” Így hát megkeresztelkedtem, és az volt életem legboldogabb napja. Természetesen nem rejtettem „a véka alá” a fényt. Minden barátomnak és rokonomnak beszéltem a reményről, amit kaptam. Tudom, hogy Jézus minden embert meg akar áldani, és üdvösséget szeretne biztosítani mindenkinek, aki teljes szívvel keresi Őt. 

UTAZÁS ODA, AHOVA A MISSZIONÁRIUSOK NEM TUDNAK ELJUTNI
Az Adventista Világrádió (AVR) a Hetednapi Adventista Egyház hivatalos missziós eszköze.
Az AVR AM/FM, rövidhullámú, műholdas és webes adásokat használ, hogy eljuttassa az
evangéliumot azokhoz az emberekhez, akiket nehéz elérni a földrajzi és kulturális korlátok vagy a vallásra vonatkozó politikai korlátozások miatt. Az AVR küldetése az evangélium közvetítése a világ legnehezebben elérhető embercsoportjai számára, méghozzá a saját nyelvükön. Ha szeretnéd megtudni, hogyan segíthetsz a reményteli üzenet nehezen megközelíthető hallgatókhoz való eljuttatásában, és hogyan adhatsz örökkévaló ajándékot az embereknek, látogass el az awr.org oldalra.

Ha szeretnél többet megtudni az Adventista Világrádióról (AVR) vagy arról, hogyan segíthetsz Isten Igéjének rádióadásokon keresztül történő terjesztésében, látogass el az awr.org oldalra, vagy hívd a következő telefonszámot: 1-301-680-6304.

Már fiatalon éreztem, hogy szükségem van a Megváltóra, és 11 éves lehettem, amikor először örültem a szeretetének. Már azelőtt is meg voltam győződve a bűnről. Emlékszem, hogy már nagyon fiatalon éreztem a szükségét annak, hogy megbocsáttassanak és eltöröltessenek a bűneim, nehogy örökre elvesszek.

Rendszeres imaéletet élő szüleim voltak, akik nagyon aggódtak gyermekeik jólétéért. Emlékszem, próbáltam tökéletesen közömbösnek tűnni előttük, mert attól tartottam, hogy azt hinnék, meggyőződés alatt állok, miközben fájt a szívem, éjjel-nappal nyugtalan voltam, és attól féltem, hogy a halál bűnben talál. Amikor vihar támadt, rettenetes szenvedésben volt részem. Éjszakánként gyakran megébredtem, sírtam, és nem mertem lehunyni a szememet attól való félelmemben, hogy eljön az ítélet, vagy megöl a villám, és örökre elveszek. Gyermekek, ha nincs reményetek Krisztusban és féltek, amikor vihar támad, tegyétek fel magatoknak a kérdést: ha most félek, hogy fogok megállni a Isten haragjának nagy és rettenetes napján? Senki sem menekülhet majd meg a gonoszok közül. Akkor nem fog a rendelkezésedre állni sem egy óra, sem egy pillanat, hogy felkészülj arra a rettenetes napra. Akkor nem csupán az esőnek, a villámlásnak és a mennydörgésnek leszel tanúja, de minden sziget és hegy el fog tűnni. „És nagy jégeső, mint egy-egy tálentom, szálla az égből az emberekre.” Isten haragjának vihara hamarosan eléri a bűnös világot. El tudod-e viselni a gondolatot, hogy Istenbe vetett remény nélkül érd meg ezt a jelenetet, és magadon érezd Isten rosszalló tekintetét? Ha menedékre vágysz, még ma meg kell keresned, és biztonságban leszel az Úr haragjának napján. Emlékszem, hogy gyakran hallottam édesanyámat imádkozni értünk, különösen egyik este, miután visszavonultam. Sohasem felejtem el megtéretlen gyermekeiért mondott buzgó imáját. Kétségbeesetten küzdött Istennel értünk. Mindig emlékezni fogok a szavakra, amelyek éjjel-nappal eszembe jutottak: „Ó, vajon át fognak-e gázolni a sok értük mondott imán a pusztulás és a nyomorúság irányába?” Miután tanulmányozni kezdtem, a következő gondolatok kavarogtak bennem: a szentek, különösen a szüleim, meg akarnak menteni a pusztulástól, én mégis olyan meggondolatlan és kegyetlen vagyok, hogy átgázolok az imáikon, vagy nem követem tovább a meggyőződésem útját, és a figyelmetlenségem világossá teszi, hogy a halált választom az élet helyett. Drága gyermekek, ha a ti szüleitek is imádkoznak, becsüljétek meg az imáikat, figyeljetek az utasításaikra, és ne feledjétek, hogy számot kell adnotok a kiváltságról, amelyet most élveztek! Az egész menny érdekelt az üdvösségetekben. Isten halálra adta az Ő egyszülött, szeretett Fiát a vétkeitekért, angyalok vigyáznak rátok, igyekeznek az Úrra fordítani a figyelmeteket, és a lelki üdvösségeteket keresik. A keresztények is érdeklődnek irántatok, dolgoznak és imádkoznak értetek. A szüleitek, akik egész életükben vigyáztak rátok, amennyiben keresztények, mélyen érdeklődnek a sorsotok iránt. A trón elé viszik az ügyeiteket, és őszintén könyörögnek Istenhez, hogy kíméljen meg, és ne vegye el az életeteket, amíg még bűnösök vagytok, hogy ne vesszetek el örökre. Fájó szívük nem talál nyugalmat, amíg nem látják, hogy a szelíd és alázatos Megváltót követitek. Megkeményítitek a szíveteket minden értetek mondott imájuk ellenére? Vajon nem foglalkoztat a saját üdvösségetek? Bátraknak tartjátok magatokat (ahogyan egykor én tettem), ha közömbösnek és meggondolatlannak tűntök, mintha semmibe vennétek egy anya könnyeit és imáit? „Ó, vajon át fogtok-e gázolni a sok értetek mondott imán a pusztulás és a nyomorúság irányába?” Amikor mindenki hajlandó segíteni rajtatok, ti nem fogtok segíteni magatokon? Ma már rendelkezem egy édesanya gyermekei iránti erős ragaszkodásával és szeretetével, és gyakran kívánom, hogy bárcsak újraélhetnem fiatalságom napjait. Ó, mennyire vigyáznék a szüleim érzéseire! Szívesen engedelmeskednék nekik. Megnyitnám a szívemet aggódó szüleim előtt, és nem cselekednék úgy, mint egykor. Ha épp olvastam a Bibliát, és a szüleim bejöttek a szobámba, rögtön elrejtettem szégyenemben. Gyermekek, ha valakinek jár a bizalmatok, azok drága szüleitek, akik olyan sok aggodalommal teljes órát töltöttek mellettetek csecsemőkorotokban és egész életetekben. Vigyáztak rátok, és úgy szerettek titeket, ahogyan csak egy szülő tud szeretni. 1839-ben az Úr hűséges szolgája, William Miller ellátogatott Portlandbe és előadásokat tartott Krisztus második eljöveteléről, amelyek nagy hatással voltak rám. Tudtam, hogy ha Krisztus akkor jön vissza, és olyannak talál, amilyen akkor voltam, el kellene vesznem. Időnként nagyon elcsüggedtem a helyzetem miatt, de nehezemre esett teljesen átadnom magam az Úrnak. Tudtam, hogy amennyiben vallásosnak tartom magam, akkor teljes mértékben kereszténynek kell lennem, és olyan nagy dolognak tartottam azt, ha valaki keresztény, hogy attól tartottam, sohasem leszek azzá, hiába vallom vallásosnak magam. Így hát a lelki gyötrelmem, a szorongásom és a szenvedésem kitartott még néhány hónapig. – The Youth’s Instructor, 1852. december 1.

Vajon nem foglalkoztat a saját lelki üdvösségetek?

A kolibri a legkisebb madár, egyes fajok hossza alig haladja meg az öt cm-t. Egyedül ezek a madarak rendelkeznek a visszafelé repülés képességével. Színjátszó szárnyaikkal 8 vagy akár 70 alkalommal csapkodnak másodpercenként a faj méretétől függően, a legkisebb madarak mozognak a legtöbbet.

Mivel a szárnyaik ilyen hatékonyan mozognak, rendkívül gyors anyagcseréjük hatalmas mennyiségű energiát igényel. A kolibri ételadagja nagyon kicsi, de olyan sokat fogyaszt belőle, hogy a nap végére testsúlya többszörösét falja fel nektár formájában. Nem véletlen tervezése szorosan illeszkedő csőrét is magában foglalja, melyet csupán résnyire képes nyitni, amikor akarja – épp annyira, hogy a nyelve „közlekedni” tudjon az általa beporzott virág belsejében, mialatt éltető táplálékot nyer. A kolibri egy másik nem véletlen képessége, hogy meg tudja mérni az általa megkóstolt nektárban található cukor mennyiségét. A kismadár nem lakmározik azokból a virágokból, amelyek kevesebb, mint 12%-os cukortartalmú nektárt termelnek – mindig a 25%-os cukoroldatot részesíti előnyben. Ezt egészen pontosan megmérték a tudósok, de a Teremtőjükön kívül senki sem tudja, hogyan képes erre a kolibri. Bár a cukor energiát biztosít, nem tápláló, de egy felnőtt kolibri ezzel is képes megbirkózni. A szülők úgy elégítik ki a saját és a fiókáik szükségleteit, hogy rovarokat és pókokat fogyaszt a fehérje, a vitaminok és az ásványi anyagok megszerzése érdekében, melyekkel a fiókáit is eteti. Néhány kolibri pulzusa eléri az 1260-at percenként. Magas anyagcseréje következtében bármely pillanatban néhány órányi távolságra kerülhetne az éhezéstől, már ha a szíve éjjel-nappal ebben az ütemben verne. De a Teremtő egy másik csodálatos és nem véletlen megoldást talált az apró madár számára. A kolibri éjszakánként vagy olyankor, amikor nem áll rendelkezésére megfelelő táplálék, képes lelassítani saját pulzusát percenként 50-re vagy 180-ra. Ez körülbelül tíz százaléka annak, amelyet akkor használnak, amikor a nektárt biztosító virágok fölött lebegnek. Amikor így pihennek, egyfajta hibernált állapotba kerülnek. Ennek eredményeként a kolibri élettartama nem olyan rövid, mint sok más, gyors anyagcseréjű teremtménynek. Arról ismert, hogy akár 17 évet is képes túlélni fogságban. Egy másik elképesztő jelenség akkor következik be, amikor ezek az apró madarak átlépnek a „hibernálásba”. Egy olyan fiziológiai túlélési mechanizmusról van szó, amely egyedülállóvá teszi a kolibrit. Ennek a veséje működéséhez van köze. A tudósok rájöttek, hogy ilyenkor nemcsak a pulzusszáma csökken, hanem a vesékben végbemenő szűrés minősége is – és ez minden bizonnyal egy szintén nem véletlen, Istentől kapott adottságuk. A normál veseműködés leáll a hibernálás beálltát követően, és ez megakadályozza a kiszáradását, mivel a glükóz, a víz és a sók újra felszívódnak ahelyett, hogy távoznának a szervezetéből. Ugyanilyen figyelemre méltó, hogy amikor újra eljön a repülés ideje, és táplálékot lehet találni a közelben, a kolibri szervezetének minden funkciója visszatér „normál” működésére. A kolibri szépsége arra késztet minket, hogy imádjuk a Teremtőjét. Tervezésének bonyolultságától és bölcsességétől eláll a lélegzetünk!