EZT HALLGASSÁTOK!

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 13:26-30; 2Krónika 36:15-16; Jeremiás 36:20-26:; Máté 23:30-35; 1Korinthus 10:6-12

Mostanában sokan szabadon beszélnek a „saját igazságukról”, a saját tapasztalataikról, gondolataikról, szükségleteikről, határaikról, meggyőződéseikről – bármilyenek legyenek is azok. E nézet szerint minden „igazságnak” helye van, nem szabad elhallgattatni semmit. Azonban mi van, ha az ember néhány ilyen „igazsága”, amelyekhez erősen ragaszkodik, ellentétben áll az Igazsággal, Jézus Krisztussal és írott Igéjével?
Az történik ilyenkor, hogy lesznek, akik elfogadják a bibliai igazságokat és elfordulnak saját téves nézeteiktől, mások azonban továbbra is ragaszkodnak a hazugságokhoz. Egyesek változtatnak a magatartásukon az igazság hatására, mások lázadnak ellene. Ezt bizonyítja az emberiség történelme.
Isten gyakran arra szólította a bibliai prófétákat, hogy olyan üzeneteket adjanak át, amelyeket az emberek nem akartak hallani. Ennek következtében sok prófétát bíráltak, kirekesztettek, sőt halállal fenyegettek vagy meg is öltek (Zsid 11:32-38). Isten prófétái mindennek ellenére hűségesen hirdették az üzenetüket, mert számukra nem csupán egy választható lehetőség volt az Istentől jövő prófétai útmutatás, hanem életmentő tanítás Isten népe számára. Tehát az üzeneteket át kellett adni, bármilyen árat is fizetett a próféta érte.

november 14. - Az AMiCUS napja

Jeremiás újra meg újra felhívta figyelmüket a Mózes öt könyvében adott tanácsokra. Minden prófétánál jobban hangsúlyozta a mózesi törvény tanításait, és eléjük tárta, hogy e tanítások miként jelentik a legnagyobb lelki áldást a népnek és az egyéneknek. „Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után – kérlelte őket –, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek!” (Jer 6:16)
Egy alkalommal az Úr parancsára a próféta odaállt a város egyik főkapujához, és hangoztatta a szombat megszentelésének fontosságát. Félő volt, hogy Jeruzsálem lakói szem elől tévesztik a szombat szentségét. Jeremiás komolyan intette őket, hogy ne folytassák hétköznapi tevékenységüket ezen a napon. Isten áldást ígért, és teljesíti is, ha engedelmeskednek. „De ha ti figyelmesen hallgattok rám – így szól az Úr –, és nem visztek be terhet a város kapuin szombaton, és úgy szentelitek meg a szombati napot, hogy semmiféle munkát nem végeztek azon, akkor olyan királyok és vezérek fognak bejönni a város kapuin, akik Dávid trónján ülnek, harci kocsin és lovon járnak mind maguk, mind vezéreik, Júda férfiai és Jeruzsálem lakói, és örökké ebben a városban fognak lakni.” (Jer 17:24–25)
Ezzel az ígérettel együtt, amely szerint Isten az engedelmességet jóléttel jutalmazza, Jeremiás megjövendölte, hogy rettenetes büntetés sújtja a várost, ha lakói hűtlenek Istenhez és törvényéhez. Ha atyáik Ura és Istene iránti engedelmességre és szombatja megszentelésére szólító intéseket nem fogadják meg, tűz pusztítja el a várost és palotáit.
A próféta szilárdan képviselte az igaz élet elveit, amelyeket a törvény könyve olyan világosan ismertetett. A Júda földjén uralkodó állapotok miatt csak a legerélyesebb intézkedések hozhattak javulást. Ezért Jeremiás nagyon buzgón fáradozott a megtérni nem akarókért. „Szántsatok fel új szántóföldet – kérlelte őket –, ne vessetek a tövisek közé!” „Tisztítsd meg szívedet a gonosztól, ó, Jeruzsálem, hogy megszabadulhass!” (Jer 4:3, 14)
A nép nagy többsége azonban nem vette komolyan a bűnbánatra és reformációra hívást. Jósiás, a kegyes király halála óta mindazok, akik a nemzeten uralkodtak, hűtlenek voltak megbízatásukhoz, és sokakat tévútra vittek. Joakház után, akit Egyiptom királya távolított el a trónról, Jósiás idősebb fia, Joákim lett a király. Joákim uralkodása kezdetétől fogva Jeremiásnak nem sok reménye volt arra, hogy megmentheti szeretett országát a megsemmisüléstől és a népet a fogságtól. Mégsem volt szabad hallgatnia, mialatt pusztulás fenyegette az országot. Akik hűségesek maradtak Istenhez, azokat bátorítania kellett a jó cselekvésére, a bűnösöket pedig serkentenie – ha lehetséges – a gonoszságtól való elfordulásra. – Próféták és királyok, 411–412. o.

Mózes, Isten választott vezetője jól ismerte, milyen örömökkel és fájdalmakkal járt, hogy a „gyülevész népet” a pusztaságon át az ígéret földje felé vezesse.

A verseket figyelmesen elolvasva azt látjuk, hogy Izrael népe azért haragudott Istenre, mert nem bízott benne. A nép haragjának Mózes és Áron, Isten legfőbb uralmának emberi képviselői lettek a céltáblái. A fizikai és mentális biztonság minden ember számára az egyik alapvető, legfontosabb motiváció. Amikor az egyik veszélybe kerül, vagy az ember úgy érzi, hogy valami fenyegeti fizikai vagy mentális jólétét, ingerült, sőt irracionális lehet.

Az izraelitáknak volt okuk félni az ígéret földje elfoglalásával járó, előttük álló nehézségektől, de amikor „az emberek hitetlenségre adják szívüket, akkor Sátán uralma alá helyezik magukat, és senki sem tudhatja, milyen messzire vezeti majd el őket” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 351–352. o.). Ebben a pillanatban Mózes szinte leküzdhetetlen vezetői válság előtt állt. A nép félelme hirtelen Mózes és Áron elleni haraggá duzzadt, nyíltan lázadtak Isten ellen. Amikor új vezetőket kerestek az Isten által választott próféta/vezető helyett (4Móz 14:4; 5Móz 34:10-12), Józsué és Káleb megszaggatták ruháikat és kérlelték a népet, hogy félelmeik dacára is bízzanak Istenben. „Ha az ÚRnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nekünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Csak ne lázongjatok az ÚR ellen, ne is féljetek annak a földnek népétől” (4Móz 14:8-9, ÚRK).

Az Úr megparancsolta Mózesnek, hogy küldjön ki férfiakat Kánaán kikémlelésére, amelyet Izráel gyermekeinek fog adni… Miután beszámoltak az ország termékenységéről, két személy kivételével nagyon csüggedten beszéltek arról, hogy képesek lesznek-e birtokba venni Kánaánt… Amikor a nép meghallotta jelentésüket, keserű szemrehányással és jajgatással adott kifejezést csalódásának. Nem várták meg, és nem gondoltak arra, hogy Isten, aki ilyen messze elhozta őket, biztosan nekik adja azt a földet. […]
Végül Káleb a sokaság elé állt. Messze csengő hangja túlharsogta a tömeg zsibongását. Szembeszegült kémtársai gyáva nézetével, ami elolvasztotta Izráel hitét és bátorságát. Magához ragadta a nép figyelmét. Az emberek pillanatnyilag abbahagyták a panaszkodást, és figyeltek. Káleb a bejárt földről beszélt. Ezt mondta: „Késedelem nélkül vonuljunk oda, és szerezzük meg magunknak; egészen jól úrrá lehetünk rajta.” Csakhogy a hűtlen kémek félbeszakították: „Nem vagyunk képesek szembeszállni azzal a néppel; erősebbek, mint mi vagyunk.”
Ez a tíz, mivel helytelen ösvényen indult el, Isten ellen, Mózes és Áron ellen fordította szívét, de Káleb és Józsué ellen is. Minden ez irányban megtett lépéssel még inkább megszilárdították céljukat, hogy lebeszéljék a népet bármi tettről, mellyel birtokba vennék Kánaán földjét. Elferdítették az igazságot, hogy megvalósítsák kártékony céljukat. Egészségtelennek mondták az éghajlatot, s az egész lakosságát óriásoknak nevezték.
Ez nemcsak kedvezőtlen beszámoló volt, hanem hazug is. De ellentmondást is tartalmazott; mert ha az ország egészségtelen és „elemészti lakóit”, hogy lehet, hogy a lakosság mégis óriásira növekedett? Mikor a felelős állásokat betöltő emberek hitetlenségre adják magukat, akkor a rossz irányú fejleményeket nem lehet feltartóztatni… Ha csak ketten hoztak volna aggasztó hírt, és tízen buzdították volna őket, hogy az Úr nevében vegyék birtokba az országot, a hitetlen nép a kettőre hallgatott volna. – Conflict and Courage, 106. o.

Mielőtt megkezdték az ország felosztását, törzsének fejedelmei kíséretében Káleb sajátos igénnyel állt elő. Józsuét kivéve Káleb volt Izráelben a legidősebb. A kémek között Káleb és Józsué volt az, aki jó jelentést hozott az ígéret földjéről, bátorítva a népet, hogy menjen fel és foglalja el azt az Úr nevében. Káleb most emlékeztette Józsuét az akkor nyert ígéretre, amelyet hűsége jutalmául kapott: „A föld, amelyet megtapodott a te lábad, tiéd lesz örökségül, és a te fiaidé mindörökké, mivelhogy tökéletesen követted az Urat.” (Józs 14:9)
Kérte, hogy Hebront adják néki birtokul… Kérését azonnal teljesítették. Senkire sem lehetett volna ez óriási erődítmény bevételét rábízni… Káleb hite ugyanaz volt most is, mint amikor ellentmondott a kémek ártalmas jelentésének. Hitte Isten ígéretét, hogy Kánaánt birtokul adja népének, és ebben teljesen az Urat követte. A néppel együtt szenvedte végig a hosszú pusztai vándorlást, így osztozott a bűnösök csalódásában és terheiben, mégsem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, amely megőrizte őt a pusztában, miközben kortársai ott lelték halálukat… Az öreg harcos a népnek kívánt példát adni, amely dicsőíti Istent, és bátorítja a törzseket az atyáik által bevehetetlennek tartott ország elfoglalására. Káleb elnyerte örökségét, mely után szíve negyven éven át sóvárgott, és Istenben bízva „[…] kiűzé onnan […] Anáknak három fiát” (Józs 15:14).
A gyávák és a lázongók meghaltak a pusztában, de az igaz kémek ehettek Eskól gyümölcséből. Mindenkinek hite szerint adatott. A hitetlen meglátta félelmének beteljesedését. Isten ígérete ellenére állították azt, hogy Kánaánt lehetetlen bevenni, és nem is birtokolhatták azt. De akik bíztak Istenben, és inkább tekintettek az Ő hatalmára, mint az őket körülvevő veszedelmekre, beléphettek a megígért földre. – Conflict and Courage, 123. o.

Jeremiás szólaltatta meg Isten prófétai hangját Júda népe között, amikor közeledett a veszedelem. Isten hosszú éveken át figyelmeztette Júdát általa, elégedetlen volt velük, ezért később aztán Babilon legyőzi és fogságba viszi őket (Jer 6:8-19; 26. fejezet). Az Úr igyekezett megmenteni őket, de ehhez engedelmeskedniük kellett volna.
Júda számos bűnt követett el nyíltan, és kitartott bűneiben. Bálványimádás, gyermekáldozat, házasságtörés és zsarnokság – ez volt a norma Jeremiás korában. Nem hallgattak a próféta figyelmeztetéseire és kéréseire. Amikor Jeremiás prófétai szolgálata a végéhez közeledett, Isten egyre erősebben kérlelte tévútra tért népét, minden erejével a megváltására törekedve. Jeremiás 32. fejezetében például Isten azt mondta a prófétának, hogy vásároljon földet, és őrizze meg a hivatalos iratait, „mert azt mondja a Seregek URa… Fognak még házakat, mezőket és szőlőket venni e földön” (Jer 32:15, ÚRK)!
A szeretet késztette Istent arra, hogy Jeremiással még egy utolsó kérlelő üzenetet írasson, amivel megtérésre és reformációra szólítja a népet. Jójákimnak erre az üzenetre adott válasza kifejezte megvetését Isten, az üzenete és a hírnöke iránt.

Néha az ember hajlamos azt hinni, hogy ha elveti vagy elpusztítja Isten üzeneteit, hírnökeit, az üzenet is eltűnik. Csakhogy ha ellenáll és nem hajlandó hallgatni Isten prófétai szavára, az nem törli el az isteni üzenetet. Megvető hozzáállása még tetézi a bajt, ami rá és családjára szakad az üzenet szándékos figyelmen kívül hagyása és a lázadás miatt. Minden ember súlyos figyelmeztetést talál Jeremiásnak Jójákim király végzetéről szóló próféciájában (Jer 36:30-31): saját magunkat sodorjuk veszélybe, ha nem hallgatunk Isten intéseire, mert bűnünk és gonoszságunk következményeit biztosan learatjuk majd.

A válság sokrétű közös erőfeszítést követelt. Az Úr megparancsolta Jeremiásnak, hogy álljon a templom udvarába, és szóljon Júda minden lakosához, azokhoz, akik ott ki és bejárnak. A kapott üzenetekből egy szót sem volt szabad elhallgatnia, hogy Sion bűnösei minden lehetőséget megkapjanak azok megszívlelésére, és a gonoszságból való megtérésre.
A próféta engedelmeskedett. Odaállt az Úr házának kapujába – intett és kérlelt. A Mindenható ezekre a szavakra ihlette:
„Halljátok az Úr igéjét, júdaiak mind, akik bementek ezeken a kapukon, hogy leboruljatok az Úr előtt! Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok! Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt! Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké.” (Jer 7:2–7)
Ebből világosan megmutatkozik, hogy az Úr nem akar fenyítést alkalmazni. Feltartóztatja az ítéletet, hogy meggyőzze a megátalkodottat. Aki „szeretetet, jogot és igazságot” gyakorol a földön, bánkódik gyermekei tévelygése miatt. Mindenképpen meg akarja őket az örökkévalóság útjára tanítani (Jer 9:23). Kihozta Izráelt a szolgaságból, hogy Őt, az egyedül igaz és élő Istent szolgálják. Bár hosszú ideig tévelyegtek a bálványimádás útján és semmibe vették intéseit; most mégis kijelentette: kész felfüggeszteni a büntetést, és újabb alkalmat adni a megtérésre. Világossá tette, hogy csak szívük őszinte megújulása tudja elhárítani a közelgő végzetet. Hiábavaló a templomban és szolgálataiban bízniuk. Ceremóniákkal és szertartásokkal nem tehetik jóvá a bűnt. Ha Isten népének vallják is magukat, csak szívük és szokásaik megújulása mentheti meg őket állandó vétkezésük elkerülhetetlen következményétől.

Ezért kiáltotta Jeremiás „Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin”:
„Halljátok meg és teljesítsétek ennek a szövetségnek az igéit!” – Jahve világos parancsait, ahogy a szent iratokban szerepel (Jer 11:6). Ezt hirdette, amikor a templom udvarán állt Joakim uralkodása kezdetén. – Próféták és királyok, 412–414. o.

Az emberek sokféleképpen viszonyulnak a prófétaság ajándékához. Mózes esetében Izrael népe nyíltan fellázadt Mózes és Áron ellen, mivel félt az ellenséggel való találkozástól, mielőtt belépett volna az ígéret földjére. Évekkel később Jójákim király elégette Isten üzenetét, azt remélve, hogy eltörölheti a prófétai kijelentést.
Ezek azonban egyáltalán nem elszigetelt esetek voltak. Kevés kivételtől eltekintve az ókori Izrael és Júda történelme a próféták elutasításáról tanúskodik.

Jeremiás próféta Jósiás, Jóáház, Jójákim, Jójákin és Sedékiás királyok uralkodásának idején végezte szolgálatát. Nabukodonozor, Babilon királya már Júda kapui felé közeledett. Jeremiás próféciái mind beteljesedtek a 21 éves Sedékiás trónra lépését követően (2Krón 36:11). „Gonoszul cselekedett az ÚR, az ő Istene szemében, és nem alázta meg magát Jeremiás próféta előtt, aki az ÚR nevében szólt hozzá” (2Krón 36:12, ÚRK).
Figyeljük meg Jeremiás prófétai ajándékának bemutatását! Mintha közvetlenül Isten szájából hangzana az üzenete, Sedékiás mégsem alázta meg magát előtte. Jeremiás hozzánk hasonló bűnös ember volt, mégis az Urat képviselte, az Ő nevében szólt.
Jeremiás egy volt a sok közül, aki ilyen szerepet töltött be. Évszázadokon át Isten próféták sorát küldte népéhez (2Móz 3:15; Zsolt 105:26; Ézs 6:8; Jer 25:4; Mal 3:1; Mt 11:13; Lk 11:49 stb.), „nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3:9). Az ókori Izrael és Júda történelme Isten lankadatlan fáradozásának története, hogy a megváltás ígéreteivel elérje folyton tévelygő népét, amenynyiben az hajlandó megtérni.
Júda történelmének végóráiban azonban nem alázattal, hittel és bűnbánattal fogadták Isten felkínált kegyelmét, ami Jeremiás prófétai szavának vezetése és vigasztalása által lett kinyilatkoztatva, hanem nevetéssel, gúnnyal és csúfolódva.

A papokhoz és a néphez intézett jeremiási kinyilatkoztatás sok emberben ellenséges indulatot keltett. Hangoskodva kárhoztatták: „Miért prófétáltál az Úr nevében, hogy úgy jár ez a templom, mint Siló, ez a város pedig rommá és lakhatatlanná lesz? És összesereglett az egész nép Jeremiás körül az Úr házánál.” (Jer 26:9) A papok, a hamis próféták és a nép haraggal fordultak az ellen, aki nem volt hajlandó nekik hízelgő dolgokat mondani, vagy csalárdságot prófétálni. Így vetették meg Isten üzenetét, szolgáját pedig halállal fenyegették.
Jeremiás beszédének híre eljutott Júda fejedelmeihez, akik erre a király palotájából a templomba siettek, hogy maguk győződjenek meg, mi az igazság. „A papok és a próféták ezt mondták a vezetőknek és az egész népnek: Halálra kell ítélni ezt az embert, mert ez ellen a város ellen prófétált, ahogyan magatok is hallottátok.” (Jer 26:11) Jeremiás azonban bátran állt a fejedelmek és a nép előtt. Kijelentette: „Az Úr küldött engem, hogy a templom és a város ellen elmondjam mindazokat a prófétai igéket, amelyeket hallottatok. Most azért jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, és hallgassatok Isteneteknek, az Úrnak a szavára! Akkor majd megbánja az Úr, hogy veszedelemmel fenyegetett benneteket. Ami pedig engem illet: a kezetekben vagyok. Bánjatok velem, ahogyan jónak és helyesnek látjátok! De tudjátok meg, hogy ha megöltök, ártatlan vér terhel benneteket, ezt a várost és lakóit, mert valóban az Úr küldött hozzátok, hogy hirdessem nektek mindezt.” (Jer 26:12–15)
Ha a prófétát megfélemlítették volna a tekintélyesek fenyegetései, üzenete hatástalan marad, életét pedig elveszti. De az a bátorság, amellyel elmondta ünnepélyes figyelmeztetését, tiszteletet keltett a népben, Izráel fejedelmeit pedig maga mellé állította. Vitatkoztak a papokkal és a hamis prófétákkal. Azt bizonygatták nekik, hogy milyen esztelen dolog volna szélsőséges javaslatuk szerint eljárni. A fejedelmek szavai jobb belátásra bírták a népet. Isten így állított védőket szolgája mellé. […]

E befolyásos emberek közbenjárására Jeremiás megmenekült a haláltól, jóllehet a papok és hamis próféták közül sokan – akik nem tudták elviselni az általa kimondott elmarasztaló igazságokat – örültek volna, ha lázadás ürügyén megölik.
Elhívása napjától kezdve szolgálata végéig „megvizsgáló”ként és
„kutató”ként állt Júda előtt. Ember haragja nem diadalmaskodhatott rajta. „Bevehetetlen ércfallá teszlek ezzel a néppel szemben – figyelmeztette előre az Úr –, de nem bírnak veled, mert én veled leszek, megsegítlek és megmentelek…” (Jer 6:27; 15:20).
Jeremiás a félénk és tartózkodó természetéből adódóan vágyott a visszavonult élet békéjére és nyugalmára, ahol nem tapasztalja szeretett népe megátalkodottságát. Összeszorult szívvel gyötrődött a bűn okozta rontás miatt. „Bárcsak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjelnappal siratnám népem megöltjeit. Bárcsak lenne a pusztában egy kunyhóm az út mentén! Elhagynám népemet, elmennék tőle…” (Jer 8:23; 9:1). – Próféták és királyok, 417–419. o.

Előfordult már veled, hogy másoknak a múltban elkövetett dolgairól azt gondoltad: A helyükben én sosem tettem volna ezt! Ám ha őszinték vagyunk magunkkal, talán nem pontosan ugyanazt tesszük, mint ők, de gyakran mi is úgy viselkedünk, hasonló hibákat követünk el, miközben a saját tetteink felett talán tudatosan szemet hunyunk. Jézus éppen erre az elvre mutatott rá: „Képmutató, vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és azután gondolj arra, hogy kivedd a szálkát a felebarátod szeméből” (Mt 7:5, ÚRK)!

Érzékelhető ezekben a versekben, hogy Jézus ki nem állhatta a farizeusok viselkedését, mert képmutatásukat még azzal is súlyosbították, hogy eltökélték: nem akarnak megváltozni. Jézusnak elege lett a vallásukból, a hosszú, lebegő köntösökben járó lelki elitből, akik alig különböztek a holtak csontjai fölé emelt, meszelt síroktól (Mt 23:27-28). Nem voltak hajlandók bevallani és elhagyni bűneiket, még akkor sem, amikor azok nyilvánvalóvá váltak, pedig Jézus újabb és újabb lehetőséget adott nekik a bűnbánatra és az üdvösségre.
Nem is csoda, hogy Jézus képmutatóknak nevezte őket. Gyakran hangzott el ilyen kijelentés: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok” (Mt 23:14-15,23,25,27).
Az életüket valóban az jellemezte, hogy egy dolgot mondtak, de mást csináltak. Így viszonyultak a prófétákhoz is. Arra gondoltak például, hogy a próféták sírjainak szépítésével a hitükről tesznek bizonyságot. Csakhogy a fontos dolgokat nem voltak hajlandók megtenni, például, hogy a próféták szavára bűnbánatot tartsanak. Valójában csak azt akarták, hogy a próféták erejével és pátoszával együtt említsék őket, de az üzenetük tartalmát nem fogadták el. Úgy érveltek magukban, hogy ők, akik csinosítgatják Isten szolgáinak síremlékeit, soha nem ontanák a vérüket. Közben éppen a Messiás megölését tervezték, aki prófétánál sokkal több volt!

Sok olyan dolgot tanítottak [a farizeusok], ami ellenkezett az Írásokkal. Jézus így szólt: „Ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni.” (Mt 23:4) A farizeusok rengeteg szabályt adtak utasításba. Ezek a hagyományokon alapultak, és észszerűtlenül leszűkítették a személyes szabadságot. A törvény egyes szakaszait úgy magyarázták, mint a népre kényszeríthető előírásokat, melyeket ők maguk titkon semmibe vettek, és ha céljaikat szolgálták, akkor valójában mentességet igényeltek.
Céljuk állandóan az volt, hogy kegyességüket mutogassák. Semmit sem tartottak túl szentnek, hogy ezt a célt szolgálja. Mózesnek Isten megmondotta parancsolatairól: „Kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között.” (5Móz 6:8) E szavaknak mély jelentésük van. Amikor valaki Isten Igéjéről elmélkedik és gyakorolja azt, az egész ember nemesedik. Igazságos és irgalmas cselekedetek által a kezek jegyként mutatják meg Isten törvényének elveit. Mentesek maradnak a megvesztegetéstől, minden romlott, csaló dologtól. Szorgalmasan cselekszik a szeretet és könyörületesség tetteit. A nemes célra figyelő szemek tiszták és igazak lesznek. A kifejező arc, a beszélő szemek tanúsítják annak szeplőtlen jellemét, aki szereti és tiszteli Isten Igéjét. Krisztus idejében a zsidók ebből semmit sem érzékeltek. A Mózesnek adott parancsot úgy értelmezték, hogy a Szentírás előírásait az embernek viselnie kell magán. Ennek megfelelően pergamen csíkokra írták azokat, és feltűnően fejükre és csuklójukra csavarták. Ettől azonban Isten törvénye még nem kapcsolódott szorosabban értelmükhöz és szívükhöz. Ezeket a pergameneket csak jelként, figyelemfelhívásra használták. Úgy gondolták, hogy azok viselőjüknek az odaszentelődés légkörét kölcsönzik, ami tiszteletet parancsol a nép részéről. […]
„Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert építitek a próféták sírjait és ékesítgetitek az igazak síremlékeit. És ezt mondjátok: Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében. Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat.” (Mt 23:29–31) Az elhunyt próféták iránti tiszteletük kifejezéseképpen a zsidók igen buzgón díszítgették sírjaikat, de tanításaikat nem hasznosították, dorgálásaikat nem szívlelték meg.
Krisztus idejében babonás figyelmet tanúsítottak a halottak nyughelyei iránt, a díszítésre hatalmas összegeket fordítottak. Isten szemében ez bálványimádás volt. A halottak iránt tanúsított aránytalan figyelem elárulta, hogy nem szeretik Istent mindenekfelett, sem embertársaikat, mint önmagukat. Ugyanez a bálványimádás hódít tért napjainkban is. Sokan vétkesek az özvegyek és árvák, a betegek és a szegények elhanyagolásában, de ugyanakkor költséges emlékműveket építenek a halottaknak. E célra bőkezűen szentelnek időt, pénzt és munkát, miközben az élők iránti kötelesség – amit Krisztus világosan megparancsolt – elvégezetlen marad.
A farizeusok építgették a próféták sírját, ékesítgették síremléküket, és ezt mondták egymásnak: „Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében.” (Mt 23:30) Ugyanakkor készek voltak Isten Fiát megölni. Szolgáljon ez tanulságul számunkra. Nyissa meg szemünket, lássuk Sátán hatalmát, miként vezeti félre az igazság fényétől elforduló elmét. Sokan haladnak a farizeusok nyomdokain. Tisztelettel övezik azokat, akik hitükért haltak meg. Csodálkoznak a zsidók vakságán, hogy elvetették Krisztust. Ha mi az Ő korában éltünk volna – jelentik ki –, boldogan magunkévá tettük volna tanítását; sosem részesedtünk volna azok bűnében, akik elvetették a Megváltót. Mikor azonban az Isten iránti engedelmesség önmegtagadást és alázatot követel, ugyanezek az emberek elfojtják meggyőződésüket, és megtagadják az engedelmességet. Ezáltal ugyanazt a lelkületet nyilvánítják ki, mint a Krisztus által elítélt farizeusok. – Jézus élete, 612–618. o.

Ezek a mégoly szégyenletes, sajnálatos ószövetségi feljegyzések azonban jó okkal kerültek a Bibliába: azért, hogy ideális esetben megtanuljuk, mi lesz, ha az ember lázad Isten ellen.

Ezekben a versekben Pál egyenes vonallal köti össze a múltat és a jelent, Izraelt és az egyházat, amelynek részei vagyunk mi, akik Urunknak és Megváltónknak fogadtuk el Jézust (Gal 6:14-16).
Pál világossá teszi, hogy nem szabad átsiklani az emberiség Istennel kapcsolatos tapasztalatainak múltbeli feljegyzései felett, akár jók, akár rosszak, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat. Isten ezt igen fontosnak gondolta, például állította elénk, „hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők [az elődeink] kívántak” (1Kor 10:6, ÚRK). Más szóval: a múlt gyakran a jövő bevezetője. Általában a múlt határozza meg, ami a jelenben történik, illetve fog történni a jövőben.
Lényegében Isten elmondja: nem vagyunk arra kárhoztatva, hogy megismételjük a korábbi nemzedékek hibáit, amennyiben hallgatunk a Szentírás és a prófétai üzenetek intéseire, amelyeket hírnökein keresztül küldött. Ha hallgatunk rá, tanulunk és engedelmeskedünk, megerősödünk, jól megy a sorunk (2Krón 20:20). Vannak, akik még a lelki jólétet is anyagi javakkal, szép házzal, autóval, ruhával azonosítják. Isten ígéri, hogy gondoskodik szükségleteinkről, de azt akarja, hogy lelkileg is jól legyünk, ahogy minden másban (3Jn 2). A keresztény életben való igazi, tartós teljességhez viszont az szükséges, hogy engedelmeskedjünk Isten prófétáinak.
Az Úr nem szól hiába. Amikor megszólal, szavai örökérvényűek, azok hatalma és hatása végtelen (Ézs 40:8), „a mi tanulságunkra írattak meg, akikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10:11, ÚRK). Igaz volt ez akkor, de mennyivel inkább vonatkozik ez ma ránk!?

Isten azokkal fog munkálkodni, akik készek hallgatni az Ő szavára. Isten Igéje legyen a tanácsadónk, és az Ige vezesse az életünket. Az ószövetségi történelem tanításai, ha hűségesen tanulmányozzuk őket, megmutatják nekünk, hogyan tudjuk ezt megvalósítani. Krisztus – nappal felhőoszlopba, éjjel pedig tűzoszlopba burkolózva – volt Izráel fiainak vezetője és világossága a pusztai vándorlás során. Íme Ő mutatja az utat, aki sosem téved.
Isten a tapasztalataikon keresztül meg akarta tanítani nekik a mennyei vezető iránti engedelmességet és a szabadító hatalmába vetett hitet. Azzal, hogy megszabadította őket az egyiptomi nyomorúságukból, és ahogy átvitte őket a Vöröstengeren, valójában kinyilatkoztatta előttük megtartó hatalmát. Amikor fellázadtak ellene, és szembehelyezkedtek akaratával, megfenyítette őket. Amikor kitartottak lázadásukban, és elszánták magukat, hogy a saját útjukat járják, Isten megadta nekik, amit kértek, és ezáltal megmutatta, hogy az ő javukra tartotta vissza azt, amit korábban nem adott meg. Minden egyes büntetés, amely a zúgolódásuk következményeként jött, lecke volt a hatalmas sokaság számára: Isten törvényének az áthágása minden esetben szomorúságot és szenvedést hoz.
Az ószövetségi történelem a következő generációkban élők javára lett feljegyezve. De az Újszövetség leckéi éppoly szükségesek. Itt is Krisztus az a tanító, aki arra vezeti népét, hogy keresse a felülről jövő bölcsességet, és tegyen szert arra az igazságban való bölcsességre, amely a jellemet az isteni képmásra formálja. Mind az Ó, mind az Újszövetség írásai arra tanítanak bennünket, hogy az Isten parancsolatai iránti engedelmesség az alapfeltétele annak, hogy elnyerjük azt az életet, amely Isten életével mérhető, hiszen az engedelmesség által válunk az isteni természet részeseivé, és tanulunk megmenekülni a romlottságtól, amely a kívánság miatt van a világban. Ezért a Szentírás szabályait tanulmányozni kell, parancsolatait be kell tartani, és az aranynál is drágább elveit át kell ültetni a mindennapi életbe. – This Day with God, 254. o.

A Szentlélek eljő reátok, „Jeremiás” című fejezet (267. o.)

A bibliai prófétákhoz hasonlóan Ellen G. White is tapasztalt természetfeletti jelenségeket látomás közben. 1868-ban James White részletesen leírta Ellen White állapotát, amikor látomásban volt. „Egyáltalán nem volt öntudatánál, nem vett tudomást a körülötte történtekről.” Nem lélegzett, az izmai és az ízületei „megmerevedtek”, nyitott szemmel, „szabadon, kecsesen” mozgott, gesztikulált. Miután a látomás véget ért, egy ideig nem látott, de tartósan nem sérült a szeme világa. Senki nem befolyásolhatta, hogy mikor és milyen hosszan kap látomást. A látomások általában őt is váratlanul érték (lásd James White: Life Incidents. 271–274. o.).
Az emberek reakciója az ő üzeneteivel kapcsolatban is változó volt, mint a bibliai időkben. Voltak, akik elfogadták Isten tanácsait, mások elutasították. „Isten engem a népe dorgálójául állított; és… mivel ezt a nehéz terhet helyezte rám, felelőssé teszi az üzenetek fogadásának módjáért azokat, akiket megszólított… Nem én választottam ezt az egyáltalán nem kellemes feladatot magamnak. Ez nem olyan munka, ami az emberek tetszését vagy dicséretét hozná nekem… Megváltóm nevében és erejével meg fogom tenni, amire képes vagyok. Figyelmeztetni, tanácsolni, feddeni és bátorítani fogok, amint Isten Lelke parancsolja, akár meghallgatják az emberek, akár elfordulnak tőle. Kötelességem, hogy ne a magam kedvére tegyek, hanem mennyei Atyám akaratát cselekedjem, aki rám bízta ezt a munkát” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 231–232. o.).
Érdekes, hogy akik elutasították Ellen G. White prófétai üzeneteit, azok közül sokan a saját hitetlenségük miatt döntöttek így, vagy mert személyesen nem értettek egyet vele, nem pedig teológiai okokból. Ellen G. White roppant nagyvonalú volt azokkal, akik kételkedtek prófétai ajándékában. Világossá tette, hogy az ilyen emberekkel „nagy türelemmel és testvéri szeretettel [kell bánni]… amíg ki nem alakítják az álláspontjukat mellette vagy ellene” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 1. köt. 328. o.). Ellen G. White-nak meggyőződése volt, hogy prófétai ajándékának igazi bizonyítékai az Istentől kapott üzenetek; és ha az emberek őszintén keresik az igazságot, végül meglátják, hogy ajándéka valódi, hiteles. Bízott benne, hogy Isten vezeti majd őket a jobb megértés felé. Ugyanakkor azt is írta, hogy Isten elegendő bizonyítékot adott nekünk „a hitünket az igazság oldalán egyensúlyban tartani” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 231. o.).

További – angol nyelvű – információ: https://whiteestate.org/absg/7

A pénteki tanulmányhoz kapcsolódó kiegészítő kérdések a Biblia mindennapi tanulmányozására ösztönöznek. Javasoljuk, hogy a szombatiskola elején vagy végén beszéljétek meg ezeket, lehetőleg röviden. Ebben a negyedévben a kérdések a Biblia és a Nevelés című könyv Viață și Sănătate Kiadó által 2021-ben és 2026-ban publikált, átdolgozott, nyomtatott kiadása alapján készültek.

Zsoltár 86

Zsoltár 87

Zsoltár 88

Zsoltár 89

Zsoltár 90

Zsoltár 91

Zsoltár 92;

Ellen G. White, Nevelés,

10. fejezet Isten a természetben

11. fejezet Az élet leckéi

Általános áttekintés

A negyedév eddigi tanulmányai arra összpontosítottak, hogy a próféta miként fogadta és adta tovább Isten üzeneteit. Az előttünk álló héten arra összpontosítunk, hogy a bibliai üzenet hallgatói vagy olvasói hogyan reagáltak a próféták üzenetére. Sajnos a hírnök üzenetét többször utasították el, mint ahányszor elfogadták. Ezeket a beszámolókat figyelmeztetésül és bátorításul jegyezték le számunkra, hogy tanulhassunk belőlük, és elkerülhessük a múltban elkövetett hibákat. Tanulmányunk hozzájárulhat ahhoz, hogy megértsük, milyen elfogadásban és elutasításban részesült Ellen White prófétai munkája.

Magyarázat
1.    Népszerűtlen üzenetük miatt ellenszenvvel viszonyultak a bibliai prófétákhoz.
A történelem során Isten prófétáinak ellenségeskedéssel, elutasítással, sőt erőszakkal kellett szembenézniük. Mózes például folyamatos ellenállásba ütközött, az izraeliták őt okolták a pusztában elszenvedett szenvedéseikért (4Móz 14:4-11). Hasonlóképpen Jeremiás figyelmeztetéseit is többször figyelmen kívül hagyták és kigúnyolták; Jójákim király odáig ment, hogy Isten üzenetének elhallgattatása végett elégette a próféta tekercsét (Jer 36:20-26). „A próféták nem elvont témákkal foglalkozó filozófusok voltak, akik a mindennapi élet valóságától független, ezoterikus kérdéseket tárgyaltak. Arra szólították fel az embereket, hogy utasítsák el a népi vallást, cselekedjenek helyesen, bízzanak Istenben, és ne társadalmi kapcsolataikra és erőforrásaikra alapozzanak. Sajnos a népszerűtlen üzenet miatt sokszor maga a próféta is népszerűtlenné vált” (Eric J. Tully: Reading the Prophets as Christian Scripture: A Literary, Canonical and Theological Introduction, 111. o.).
Az elutasítás mintája végig fennmaradt Izrael történelme során (2Krón
36:15–16; Mt 23:34-37). Még Jézust, a legnagyobb prófétát is megvetették és keresztre feszítették. Isten hírnökeinek elutasítása arra az ösztönszerű emberi hajlamra világít rá, amelynek eredményeként elvetették a kényelmetlen igazságokat, Isten azonban végtelen irgalmában továbbra is prófétákat küldött, hogy népét bűnbánatra hívja. Az, hogy ellenszenvvel fogadták őket, nem csökkentette üzenetük igazságtartalmát, csupán rávilágított arra, hogy milyen nehezen fogadják el az emberek Isten akaratát.
 
2.    A Biblia azért jegyzi fel a próféták elutasításának tényét, hogy tanuljunk az akkori emberek hibáiból.
Pál figyelmezteti a korinthusi hívőket, hogy ne kövessék el Izrael hibáit (1Kor 10:6-12). Isten népe – bár gazdagon részesült az Ő áldásaiból – beleesett a bálványimádás, a szexuális erkölcstelenség és az elégedetlenség bűnébe. Isten próbára tette őket, de cselekedeteikkel magukra vonták mennyei ítéletét. Ezek az események figyelmeztetésként szolgálnak a hívők számára, arra buzdítván őket, hogy legyenek istenfélők, és ne feltételezzék, hogy immunisak a bukásra. Pál figyelmeztetéssel zárja szavait: akik azt hiszik, hogy tántoríthatatlanok a hitben, vigyázzanak, nehogy elbukjanak! Legyenek alázatosak, éberek, és érezzék az Istenre támaszkodás szükségét, hogy hűségesek maradjanak.
Amikor azt mondja, hogy mindezek a dolgok „a mi tanulságunkra írattak meg, akikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10:11), Pál arra utal, hogy saját korszaka és minden idők hívőtársai az üdvösség történetének egy döntő szakaszában élnek, amelyben Isten népe iránti múltbéli megnyilvánulásai fontos tanulságként szolgálnak. Krisztus eljövetele Isten tervének kimagasló mozzanata volt, mely megnyitotta az üdvtörténetnek a végső beteljesedést megelőző szakaszát, ami még fontosabbá teszi ezeket a figyelmeztetéseket. Pál éberségre, hűségre és Istenbe vetett bizalomra szólít fel, emlékeztetve bennünket arra, hogy felelősek vagyunk azért, hogy miként reagálunk a múltból levont tanulságokra, tekintettel Isten országának közelgő eljövetelére.

3.    Ellen White-nak a bibliai prófétákhoz hasonlóan szembe kellett néznie az elutasítottság tényével, de akárcsak elődei, kitartóan végezte szolgálatát.
A Hetednapi Adventista Egyházban végzett prófétai szolgálata során Ellen White-nak gyakran kellett szembenéznie a hitetlenség és a kétely hangadóival. Az egyházon belül is sokan elutasították üzeneteit, kiforgatták bizonyságtételeinek egyértelmű jelentését, és „megkérdőjelezték szolgálatát; hibákat kerestek bizonyságtételeiben, és megpróbáltak másokban is kételyt ébreszteni üzeneteivel kapcsolatban” (Ellen G. White: Szemelvények, 1. köt., 45. o.).
Már prófétai szolgálatának kezdetén sokan elhagyták az egyházat, és szervezett ellenállást építettek ki munkásságával szemben. 1868-ban, miután kedvezően értékelte Ellen White prófétai szolgálatát, Uriah Smith ekképpen jellemezte a látomásai és bizonyságtételei elleni támadásokat: „Noha a látomások és bizonyságtételek jó »gyümölcsöt« teremnek, és egyetlen ellenük felhozott vádban sem marasztalhatók el, mindenütt a leghevesebb ellenállásba ütköznek. A legelvakultabb előítélet, a leghevesebb gyűlölet és a legrosszindulatúbb ellenszenv célpontjaivá válnak. Egyszerű emberek és képzett tanítók minden felekezetből összefognak ellenük, és gúnnyal, sértő hangon, rágalmakkal támadják őket. Sokan jelentős erőfeszítésekre is készek csupán azért, hogy alaptalan és rosszindulatú támadásokat indítsanak ellenük” (Uriah Smith: The Visions of Mrs. E. G. White: Manifestation of Spiritual Gifts According to the Scriptures, Seventh-day Adventist Publishing, Battle Creek, MI, 1868, 8. o.).
1883-ban Ellen White saját bizonyságtételével erősítette meg Smith szavait: „Munkám kezdete óta gyűlölet, rágalmazás és igazságtalanság vesz körül. Az ellenszegülők, a fanatikusok és a csak külsőségekre adók alantas gyanúsításokat, hazug szóbeszédeket koholtak ki és terjesztettek buzgón ellenem. […] Ez a harc mintegy negyven éve tart” (Szemelvények, 1. köt., 69. o.).
Dudley M. Canright – aki hosszú ideig hetednapi adventista lelkészként szolgált, de 1887-ben kilépett az egyházból, és élete utolsó 30 évében heves támadást indított az egyház tanításai ellen – a „Life of Mrs.
E. G. White, Seventh-day Adventist Prophet: Her False Claims Refuted” című könyvében (Sterling Press, Salt Lake City, 1998; Standard Publishing, Cincinnati, 1919) Ellen G. White-ot tette támadásai fő célpontjává. Canright meghatározó hatást gyakorolt az adventizmus és Ellen White kritikusaira, a XXI. századi ellenzéket is beleértve. Könyvei halála után is forgalomban maradtak, s az evangélikus kritikusok a XX. század első felében ezekre hivatkozva minősítették a hetednapi adventizmust szektának. Az 1970-es években Canright befolyása újfent éreztette hatását az akadémiai kritikai körökben, amelyek felelevenítették korábbi plágiumvádjait. Az 1990-es évek vége felé – az internetnek köszönhetően, mely Canright „Life of Mrs. E. G. White” című könyvét a széles közönség számára is hozzáférhetővé tette – az Ellen White-ot ért bírálatok világszerte elterjedtek. Canright írásai napjainkban is nagy hatással bírnak, mivel újranyomtatott kiadásokban és online is elérhetők (Canrighttal kapcsolatos további részletekért ld. Jud Lake „Ellen White trece proba focului” című könyvét [Viață și Sănătate, Pantelimon, 2018]).
1906-ban Ellen White elgondolkodott azon, hogy mi lesz a vele szemben megfogalmazott kritikák sorsa: „Gondolom, hogy most hamis kijelentések sora kerül a világ elé, és lesznek, akik igazságként fogadják majd azokat a hazugságokat és ferdítéseket, amelyeket Sátán helyezett némelyek elméjébe. Én azonban az Úr kezébe helyezem ügyemet. Akik ismerik életemet, nem fogják elhinni a rólam terjesztett hazugságokat” (Szemelvények, 3. köt., 352. o.).
 
Fent említett könyvében („The Visions of Mrs. E. G. White”) Uriah Smith válaszol a prófétanőnk ellen irányuló kritikákra. Négy dolgot említ, amit Ellen White prófétai munkásságának „gyümölcseként” határoz meg. Először is: írásai a legmagasabb erkölcsi normákat hirdetik, leleplezik a bűnt, figyelmeztetnek Sátán csalásaira, és megelőzik a fanatizmust. Rejtett hibákról rántják le a leplet, védelmezik az igazság ügyét, és Isten iránt mélyebb elköteleződésre, a szív szentségére ösztönöznek. Másodszor, művei Krisztushoz vezetik az embereket, egyetlen Megváltóként mutatják be Őt, és arra buzdítják a hívőket, hogy kövessék szent példáját. Harmadszor, munkái a Bibliához, Isten ihletett Igéjéhez irányítják az olvasókat, és a hit és hitgyakorlat szabályaként a Szentírás lelkiismeretes tanulmányozását szorgalmazzák. Végül pedig írásai vigaszt és erőt nyújtanak, bátorítják a gyengéket, felemelik a csüggedteket, és világosságot árasztanak a lelki sötétség közepette. Következetesen az igazságosságot hirdetik, anélkül hogy valaha is jóváhagynák a gonoszt, vagy leengednék az erkölcsi normák szintjét. Aki követi prófétanőnk tanácsait, nem téved a bűn útjára; írásai mindig hűséget és Isten iránti odaadást ébresztenek az őszinte hívőben (ld. Uriah Smith: The Visions of Mrs. E. G. White, 6–8. o.). Ez a négy „gyümölcs” Ellen White teljes prófétai munkássága során megnyilvánult egészen 1915-ben bekövetkezett haláláig.
Akárcsak a bibliai próféták, Ellen White is személyes támadásoknak
volt kitéve, hírnöki szolgálatát sokan elutasították. Öröksége azonban ma is tovább él.

Alkalmazás
1.    Miért állnak ellen az emberek Isten üzeneteinek, amikor azok szembehelyezkednek meggyőződéseikkel, viselkedésükkel? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy mi nem követjük el ezt a hibát?
2.    Mózes, Jeremiás és más próféták elutasítással és ellenségességgel szembesültek. Hogyan kellene reagálnunk, amikor ellenállásba ütközünk, miközben Isten igazságát hirdetjük?
3.    Jézust, a legnagyobb prófétát megvetették és keresztre feszítették. Hogyan bátorít minket az Ő tapasztalata abban, hogy a nehézségek ellenére is hűségesek maradjunk?
4.    Pál 1Korinthus 10:6–12 szakaszában arra figyelmeztet minket, hogy tanulnunk kell Izrael népének kudarcaiból. Milyen konkrét tanulságokat vonhatunk le ezekből a bukásokból, és hogyan alkalmazhatjuk azokat ma az életünkben?
5.    Hogyan legyünk alázatosak és éberek annak érdekében, hogy ne ismételjük meg a múlt nemzedékeinek hibáit?
6.    Hogyan segít a történelem tanulmányozása abban, hogy hitéletünk során felismerjük és leküzdjük a kompromisszumok kísértését?
7.    A bibliai prófétákhoz hasonlóan Ellen White is sokszor szembesült elutasítással. Hogyan kellene reagálnunk, amikor bírálják vagy félreértik Isten vezetését?
8.    Hogyan kellene reagálniuk az Ellen White prófétai szolgálatát nagyra értékelőknek azokra az agresszív támadásokra, amelyek a YouTube-on és más internetes platformokon terjednek ellene?
9.    Milyen forrásokhoz fordulhatunk annak érdekében, hogy tájékozott, hitet erősítő válaszokat kapjunk az Ellen White kritikusai által megfogalmazott vádakra?
10.    Milyen tanulságokat vonhatunk le Ellen White ellenzékkel szembeni ellenálló képességéből?
11.    Uriah Smith megnevezte Ellen White munkásságának négy fő „gyümölcsét”: magas erkölcsi normák, az emberek Krisztushoz vezetése, a Biblia felmagasztalása és a bátorítás. Ezek közül melyik befolyásolja leginkább a hitedet?
12.    Hogyan jellemeznéd azokat a „gyümölcsöket”, amelyeket Ellen White írásainak olvasása nyomán tapasztaltál az életedben?