PRÓFÉTAI ÍRÁSOK

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 17:14; Ézsaiás 13:1; Jeremiás 36:17-18; Lukács 1:1-4; Róma 16:22; 2Korinthus 4:7; Júdás 14-15

Szeretnéd, ha megtanítanának egy énekre, amit Isten komponált? Mózes Isten utasítására írta le 5Mózes 32. fejezetének énekszövegét (5Móz 31:19-22). A prófétai iratok kapcsán általában nem énekek jutnak eszünkbe, pedig sok zsoltár valójában ihletett ének, még ha nem is közvetlenül maga az Úr diktálta le a szövegüket.
A Biblia három fő módját mutatja be annak, ahogyan a próféták Isten üzeneteit közvetítették: 1) szóban, 2) írásban és 3) szimbolikus cselekményekkel, dramatizálással. Ezen a héten a Szentírásban található írásokra összpontosítunk. A Biblia Isten Igéjének feljegyzése, ahogyan a hírnökei a saját szavaikkal közvetítették. Ezek között vannak a próféták prédikációi és beszédei is.
Gondoljunk csak bele, hányféle stílusa és műfaja létezik a prófétai írásoknak: elbeszélés, történelem, költemény, panaszdal és levél – hogy csak hogy néhányat említsünk. Kiválasztott férfiak és nők emberi nyelven fejezték ki azt, aminek a közlésére a Szentlélek vezette őket. A héten megnézzük az írásaikat, és azt, hogy miként vették igénybe írnokok és más segítők (titkárok) munkáját, valamint mit kell észben tartanunk nehezebb szakaszok tanulmányozásakor.

november 7. - Az ösvénykeresők napja

A keleti bölcsek filozófusok voltak; annak a hatalmas és befolyásos nemesi osztálynak tagjai, amely a nemzet vagyonának és tudásának legnagyobb részével rendelkezett… Mialatt ezek a bölcsek az eget kutatták és a csillagok fényes pályájának rejtett titkait igyekeztek kideríteni, bepillanthattak a Teremtő dicsőségébe. Nagyobb világosság után vágyakoztak, és ezért a héber írásokhoz fordultak. Hazájukban őriztek olyan prófétai írásokat, amelyek isteni tanító eljövetelét jövendölték… Az Ószövetség azonban sokkal világosabban jelenti ki a Megváltó eljövetelét. A bölcsek örömmel ébredtek rá, hogy a Messiás eljövetele közel van, és az egész Földet betölti majd Isten dicsőségének ismerete.
A bölcsek rejtélyes égi fényt láttak azon az éjszakán, amikor Isten dicsősége beragyogta a betlehemi dombokat. Amint a fény halványodott, egy fényes csillag jelent meg, és ott maradt az égen… Ez a csillag lenne a Megígért előfutára? (…) Álomban utasítást kaptak, hogy induljanak az újszülött Fejedelem felkeresésére.
Ahogyan Ábrahám Isten felszólítására hit által útra kelt, „nem tudván, hová megy” (Zsid 11:8); ahogyan Izráel hit által követte a felhőoszlopot az Ígéret Földje felé, úgy indultak el ezek a pogány bölcsek is, hogy megkeressék a megígért Megváltót. A Kelet országai bővölködtek kincsekben. A bölcsek sem indultak el üres kézzel. Szokás volt a fejedelmeket, magas rangú személyeket hódolatképpen megajándékozni. A Föld legdrágább ajándékait hozták el annak, akiben megáldatnak a Föld minden nemzetségei. Éjszaka kellett utazniuk, hogy szemmel tarthassák a csillagot. Az utazók a keresett Fejedelemmel kapcsolatos hagyományok és prófétai kijelentések ismételgetésével tették kellemessé az időt. Minden pihenő alatt kutatták a próféciákat; és egyre mélyebben meg voltak győződve arról, hogy Isten vezeti őket. Ennek külső jeleként előttük haladt a csillag, de benső bizonyosságuk is volt a Szentlélek által, aki áthatotta szívüket, és reménnyel töltötte el őket. Hosszú, de örömteli utazás volt ez.
Eljutottak Izráel földjére, leereszkedtek az Olajfák hegyén, és szemük elé tárult Jeruzsálem. De lám a csillag, amely végigvezette őket fáradságos útjukon, megállt a templom felett, azután néhány pillanat múlva eltűnt a szemük elől. Meggyorsították lépteiket, hiszen bizonyosak voltak abban, hogy mindenki a Messiás születésének örömhíréről beszél. Kérdezősködésük azonban hiábavalónak bizonyult. Amint a szent városba értek, a templom felé vették útjukat. Csodálkoztak, amikor senkit sem találtak, aki valamit is tudott volna az újszülött királyról. Kérdéseik nem örömöt, hanem félelemmel vegyes meglepetést, sőt megvetést keltettek. […]
A bölcsek egyedül távoztak Jeruzsálemből. Leszállt az est, amikor elhagyták Jeruzsálem kapuit, de nagy örömükre ismét megpillantották a csillagot, amely Betlehembe vezette őket. – Jézus élete, 59–60, 63. o.

Isten legkorábbi módszere az emberiségnek való üzenetküldésben a közvetlen szóbeli kommunikáció volt, amely hallható hangok, álmok vagy angyalok által valósult meg. A Szentírás feljegyzése szerint Mózes korában hangzott el az első isteni parancs, hogy írja le egy „könyvbe”, amit Isten neki mondott.

Az Ótestamentumban több példát is találunk arra, miként utasította hírnökeit Isten a népnek szóló szavai megőrzésére. Jeremiáshoz is hasonlóan szólt, mint Mózeshez: „Végy elő egy irattekercset, és írd föl rá mindazokat a szavakat, amelyeket én mondtam neked Izráelről, Júdáról és minden nemzetről attól a naptól fogva, amelyen szólni kezdtem hozzád, Jósiás ideje óta mind e mai napig” (Jer 36:2, ÚRK).
Meg is indokolta, hogy miért kell a próféciákat leírni: „Hátha meghallja Júda háza, hogy milyen veszedelmet szándékozom neki szerezni, és megtér mindenki a gonosz útjáról, én pedig megbocsátom bűnüket és vétküket” (Jer 36:3, ÚRK). Isten azért adta a jövendöléseket, hogy üdvösségre vezessék népét, nem a jövőt illető kíváncsiságuk kielégítésére.
Isten hírnökei különféle körülmények között írtak. Mózes a pusztában jegyezte le a Biblia első öt könyvét. Dávid több zsoltárát is akkor szerezte, miközben Saul üldözése elől menekült (lásd 52., 54., 57. és 59. zsoltár). Dániel a látomásai leírásakor Babilon és Médo-Perzsia udvarában teljesített szolgálatot. Pál börtönből írta leveleit Efézusba, Filippibe, Kolosséba és Filemonnak, János pedig Pátmosz szigetén, száműzetésben jegyezte le A jelenések könyvét. Amikor Isten hírnökei úgy érezték, írniuk kell, nyilván a Szentlélek adott nekik erőt hozzá, akármilyen körülmények között voltak is.
Jézus minden fennmaradt tanítását olyan emberek írták le, akiket Isten kiválasztott, és rájuk bízta drága igazságait. Ez mutatja, mennyire megbízott abban, hogy hírnökei hűségesen lejegyzik és megőrzik üzeneteit.

Amikor Isten Igéjének eledeléből és az abban talált világosságból merítetek örömöt, tárjátok azt mások elé is, hogy ők is együtt örülhessenek veletek. Beszédeteknek őszinte szívből kell fakadnia. Akkor tudtok a legjobban szólni az emberekhez, ha ott szólítjátok meg őket, ahol éppen vannak, ahelyett, hogy a harmadik égig érő, fellengzős szavakat keresnétek. Az emberek nincsenek odafent; ők itt lent élnek ebben a bűnös, romlott és fájdalommal teli világban, és az élet zord valóságával küzdenek.
Krisztus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. Ő a mi példaképünk, és Isten nekünk is feladatot adott: azt a munkát, hogy a tőle kapott képességeink szerint szolgáljuk mások szükségleteit. Ezek a képességek gyarapodni fognak, ha a tőlünk telhető legjobban használjuk őket. Azok, akik a legjobbat hozzák ki az Istentől rájuk bízott ajándékokból, minden terhet Őrá hagynak, erőt kapnak tőle pontosan akkor, amikor szükségük van rá. Ha így teszünk, engedjük Őt munkálkodni az életünkben, hogy tanítson, vezessen és formáljon bennünket, és ezáltal világosságának közvetítőivé tegyen minket sokak számára, akik sötétségben élnek. – Counsels to Writers and Editors, 87. o.

Mind a beszédnek, mind az írásnak a Szentlélek vezetése alatt kell állnia. Ha ez nem történik meg azok esetében, akik írnak…, akkor jobb lenne, ha félretennék a tollat, és más munka után néznének. Isten felhív bennünket a hegyre, hogy beszéljünk vele, és ekkor, hit által a Láthatatlanra tekintve, a szavaink már nem lesznek alantasak és közönségesek… Össze kell gyűjteni azokat az írásokat, amelyek az örökkévaló értékekről szólnak. De ne használjatok olyan szavakat, amelyek túl magasak az átlagember elméje számára. Cikkeinket egyszerű módon kell megírni, olyan egyszerű nyelvezetet használva, mint amilyet Krisztus Urunk használt; egyáltalán nem szabad szalmát és pelyvát tartalmazniuk, mert akkor teljesen haszontalanul fogják olvasni őket. Isten odaszentelt tollakat hív a munkára. A folyóiratainkban megjelentetett cikkeknek bővölködniük kell a gyakorlatias, magasztos és nemes gondolatokban, amelyek segítik, tanítják és erősítik az olvasók elméjét. Isten segítse szerkesztőinket, hogy bölcsen válasszanak! […]
Amennyire csak lehetséges, magasztaljátok Krisztust, Üdvözítőnket. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre [jellemben], úgy, mint az Úrnak Lelkétől.” Azoknak, akik szeretik és szolgálják Istent, a világ világosságának kell lenniük, ragyogva az erkölcsi sötétség közepette. – Counsels to Writers and Editors, 19–20. o.

A Bibliában Isten ihletett hírnökei különféle írói stílusokat alkalmaztak. Van, ami inkább naplóbejegyzésre emlékeztet (lásd 4Móz 33:1-49), Dániel, Zakariás és János írásaiban viszont apokaliptikus elemeket találunk, amelyekre többek közt nagyívű szimbólumok, kozmikus témák jellemzőek, valamint mennyei lények ábrázolása.

A próféták látomásait néha jövendölésnek nevezik, mivel Istentől jövő üzenetek vagy kinyilatkoztatások (a szót egyes fordítások úgy adják vissza, hogy „teher”). A Biblia újabb fordításai bemutatják, hogy sok látomást versformában írtak le, gyakran párhuzamos szerkezettel. Ez azt jelenti, hogy az egymást követő sorok megismétlik az előző sorok tartalmát, vagy éppen ellentétesek azokkal. Például: „Azon a napon / Alkotójára tekint az ember, / és szeme Izráel Szentjére néz” (Ézs 17:7, ÚRK). Az „Alkotó” és a „Szent” párhuzamos egymással, mindegyik kép újabb információt közöl a másikról.
A próféták általános irodalmi eszközöket alkalmaztak, például metaforákat (szimbólumokat) és túlzó kifejezéseket. Üzenetük jobb megértéséhez és alkalmazásához fontos tudni, hogy milyen az írás fajtája.
A Szentírásban szintén gyakran előforduló irodalmi stílus a „szövetségi per”. Jeremiás például Jer 2:4-9 szakaszában Istennek a népével szembeni törvényes panaszát közli, amiért az nem teljesítette szövetségi kötelezettségeit. A törvénykezés képeivel az író ügyészként ábrázolja Istent, mint aki beterjesztése indokait sorolja.
A Szentírásban találunk prófétai és történelmi íratokat, énekeket és példázatokat. Isten meghagyta Jeremiásnak, hogy minden üzenetét foglalja könyvbe (Jer 36:2), az Újszövetség jelentős részét pedig egyes embereknek vagy közösségeknek címzett levelek teszik ki. Nincs szintkülönbség, fontossági sorrend a különböző kommunikációs stílusok között. Pál leveleit egyforma súlyúnak kellett tekinteni a régi próféták írásaival, mivel az apostol világos bizonyítékát adta annak, hogy levelei a Szentlélek által ihletettek (lásd 1Kor 7:10,12,40).

Hogy meggátolja a gonoszság áradatát, Isten más eszközöket rendelt, hogy segítsen a szülőknek a nevelés munkájában. A prófétákat egészen a kezdetektől fogva Istentől küldött tanítóknak tartották. A szó legszorosabb értelmében a próféta olyan személy volt, aki közvetlen isteni ihletés nyomán beszélt, és közölte a néppel az Úrtól kapott üzeneteket. A nevet azonban azok is megkapták, akik bár nem nyertek közvetlen ihletést, feladatukat mégis Istentől fogadták el, hogy másoknak tanítsák az Ő tetteit és útjait. Ezeknek a tanítóknak a képzésére alapította Sámuel – az Úr utasításai alapján – a prófétaiskolákat.
Ezek az iskolák arra szolgáltak, hogy gátat vessenek a mindenütt jelenlévő romlottságnak, mentális és lelki jólétet biztosítsanak a fiataloknak, és előmozdítsák a nemzet felemelkedését azáltal, hogy jól képzett személyeket állítanak munkába, akik képesek arra, hogy Isten félelmében dolgozzanak, mint vezetők és tanácsadók. Sámuel ebből a célból gyűjtött össze olyan fiatalembereket, akik istenfélőek, eszesek és taníthatóak voltak. Őket nevezték a próféták fiainak vagy próféta tanítványoknak. Miközben tanulmányozták Isten szavát és műveit, a tőle áradó erő felélénkítette értelmi és lelki képességeiket, és felülről való bölcsességet kaptak. A tanítók nem csak az Isten igazságaiban szereztek jártasságot, de ők maguk is személyes kapcsolatot ápoltak az Úrral, és elnyerték a Szentlélek különleges kenetét. Az emberek tisztelték őket, és bíztak bennük tájékozottságuk s kegyes életük miatt. Sámuel idejében két ilyen iskola működött, az egyik Rámában, a próféta otthonában, a másik pedig Kirjath-Jeárimban. Később még többet is alapítottak. […]
Az iskolában és otthon is nagyrészt szóban hangzottak el a tanítások, de az ifjak megtanulták olvasni a héber írásokat, és az ószövetségi irattekercseket szabadon tanulmányozhatták. Ezekben az iskolákban a főbb tantárgyak a következők voltak: Isten törvénye a Mózesnek adott utasításokkal együtt, szent történelem, zene és költészet. A szent történelem végig követte Jahve nyomait, nagy tetteit. A szentélyszolgálat előképei által bemutatott nagy igazságok is feltárultak előttük, és hitben megragadhatták az egész rendszer központi tárgyát – az Isten Bárányáról szóló tanítást, Aki elveszi a világ bűneit. Az áhítat és imádat lelkületét ápolták magukban. A tanulóknak nem csak azt tanították meg, hogy fontos imádkozni, de azt is, miként imádkozzanak, hogyan közelítsék meg a Teremtőt, és gyakorolják a belé vetett hitüket. Hogyan értsék meg Lelke tanításait és engedelmeskedjenek azoknak. Megszentelt értelmük Isten tárházából hozott elő ót és újat, Isten Lelke pedig prófétálásban és zenében nyilvánult meg. – Nevelés, 46–47. o.

Jeremiás feltehetőleg le tudta volna írni az üzeneteit, mégis megbízható írnokra hagyatkozott, aki hűségesen lejegyezte próféciáit, majd ismertette a nép vezetőivel. Nem Jeremiás az egyetlen próféta a Bibliában, aki írnok segítségét vette igénybe az Istentől jövő üzenetek közlésére.
Az Újszövetségben Terciusz így fogalmaz: „aki ezt a levelet írtam” (Róm 16:22, ÚRK), miközben a Római levél elejéből egyértelműen kiderül, hogy csak azt írta le ő, amit Pál akart mondani. Terciusz az írnoka, a titkára volt, aki leírta Pál szavait.
Ez nem volt szokatlan Pálnál. A Kolosséba és Thesszalonikába küldött levelei végén külön kiemeli, hogy a köszöntést ő írta („a saját kezemmel”, Kol 4:18; 2Thessz 3:17), ezzel hitelesítve az egész levelet. Ebből arra következtethetünk, hogy a megbízásából valaki más jegyezte le a levél tartalmát. Mivel ez kételyt ébreszthetett azzal kapcsolatban, hogy a levél helyesen közli-e az ő gondolatait – vagy pedig ami még rosszabb, hogy egyáltalán tőle származik-e –, Pál a saját kézírásával jegyezte a levél végét, nehogy bárki is kétségbe vonja annak eredetiségét.
Több kommentár is az írnokok, titkárok munkájának tulajdonítja Pál leveleinek eltérő irodalmi stílusait. Ugyanezt sejtik Péter két levelével kapcsolatban: „Tény, hogy 2 Péter nyelvezetének stílusa eltér az első levelétől, ezt azonban annak lehet tulajdonítani, hogy amikor Péter görögül fogalmazta meg levelét… titkár segítségét vette igénybe. Pál folyékonyan beszélt görögül, és ha ő is alkalmazott titkárokat, ami nyilvánvaló, még logikusabb arra gondolni, hogy az arám anyanyelvű Péter is így tett, és a titkárok, írnokok hatása komoly nyomot hagyott levelének görög szövegén” (The SDA Bible Commentary. 5. köt. 186. o.).
Ez arra utal tehát, hogy a próféták által alkalmazott titkárok hűen visszaadták Isten hírnökeinek gondolatait, üzenetük tartalmát, miközben szókészletük és mondatszerkesztésük az ő eltérő irodalmi képességüket tükrözte. A gondolatok ihletettek, miközben az ihletett gondolatokat kifejező konkrét szavak nem feltétlenül azok.

Ebben az időben parancsolta meg az Úr Jeremiásnak, hogy foglalja írásba az üzeneteket, amelyeket szeretne tolmácsolni azoknak, akiknek megváltására szánakozó szíve szünet nélkül vágyott. „Végy elő egy irattekercset – parancsolta szolgájának az Úr –, és írd rá mindazokat az igéket, amelyeket kijelentettem neked Izráelről, Júdáról és a többi népről, attól fogva, hogy beszélni kezdtem hozzád: Jósiás idejétől egészen a mai napig. Talán meghallja Júda háza, hogy mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani, és ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom bűnüket és vétküket.” (Jer 36:2–3)
E parancsnak engedelmeskedve Jeremiás segítségül hívta megbízható barátját, Bárukot, az íródeákot, és lediktálta „…az Úrnak minden igéjét, amit kijelentett neki” (Jer 36:4). Báruk ezeket gondosan a pergamentekercsre írta. Komoly feddést tartalmazott a bűn ellen, figyelmeztetést a megrögzött hitehagyás következményeire, és nyomatékos kérést a bűn elhagyására.
Amikor az írás elkészült, Jeremiás próféta – aki még mindig rab volt – elküldte Bárukot, hogy olvassa fel a tekercset a sokaságnak, amely a nemzeti böjtnap alkalmából „Jójákimnak, a Jósiás fiának, Júda királyának ötödik esztendejében, a kilencedik hónapban” a templomba gyűlt.
„Talán az Úr elé száll könyörgésük – mondta a próféta –, és megtérnek a rossz útról. Mert nagy és lángoló haraggal beszélt az Úr ez ellen a nép ellen.” (Jer 36:9, 7)
Báruk engedelmeskedett. A tekercset felolvasta Júda egész népe előtt. Ezután az íródeákot a fejedelmek elé hívták, hogy olvassa fel nekik is a beszédet. Nagy érdeklődéssel hallgatták, és megígérték, hogy mindazt, amit hallottak, tudtul adják a királynak. De azt tanácsolták az íródeáknak, hogy rejtőzzék el, mert attól féltek, hogy a király elveti a bizonyságtételt, és azok életére tör, akik az üzenetet tolmácsolták és átadták.
Amikor a fejedelmek elmondták Jojákim királynak, amit Báruk olvasott, megparancsolta, hogy hozzák el néki a tekercset, és olvassák el az ő hallatára is. A király kíséretének egyik tagja, név szerint Jehudi, elhozta a tekercset, és olvasni kezdte a feddés és intés igéit. Tél volt. A király és vezető emberei, Júda fejedelmei a nyitott tűz köré gyűltek. Jehudi még csak egy kis részt olvasott, amikor a király cseppet sem félve az őt és népét fenyegető veszélytől, megragadta a tekercset, és tomboló dühhel „levágta azt a kancellár késével, és a kályha tüzébe dobta, míg csak az egész tekercs a kályha tüzébe nem került” (Jer 36:23).
Sem a király, sem a fejedelmek nem féltek, „ruháikat sem szaggatták meg, sem a király, sem udvari emberei”. Jóllehet a kegyes fejedelmek
„kérlelték ugyan a királyt, hogy ne égesse el a tekercset, de nem hallgatott rájuk”. Miután az írás megsemmisült, a gonosz király haragja Jeremiás és Báruk ellen fordult. Azonnal értük küldött, „de az Úr elrejtette őket” (Jer 36:24–26).

Az irgalmas Isten Júda népe érdekében akarta az ihletett írásba foglalt intésekkel a templomban összegyűlt hívőket, valamint a fejedelmeket és a királyt figyelmeztetni. „Talán meghallja Júda háza, hogy mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani – mondta az Úr –, és ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom bűnüket és vétküket.” (Jer 36:3) Isten szánja a romlott elvakultságban vergődő embert. A dorgálásokkal és fenyegetésekkel fényt akar gyújtani elhomályosult értelmükben. Azt akarja, hogy a legnagyobbak is érezzék tudatlanságukat és sírjanak botlásaik miatt. Az elbizakodottakban elégedetlenséget akar kelteni a maguk üres sikereivel szemben, és vágyat akar ébreszteni a mennyel való szoros kapcsolat útján elnyerhető lelki áldások után. – Próféták és királyok, 432–435. o.

„Azonfelül, hogy bölcs volt a prédikátor, még a népet is tudományra tanította, fontolgatott, tudakozódott, és sok bölcs mondást írt. Igyekezett a prédikátor a hasznos beszédeket megtalálni, amelyek igazat írnak, az igazság beszédeit” (Préd 12:11-12, ÚRK).
Ez a szakasz is mutatja, hogy nem Salamontól származik minden példabeszéd, amit leírt. Isten ihletésére „tudakozódott”, igyekezett „a hasznos beszédeket megtalálni”. Példabeszédek 31. fejezetében a derék aszszonyról szóló, gyakran idézett írást a máskülönben kevéssé ismert király, Lemúél édesanyjának tulajdonítják, nem Salamonnak (Péld 31:1). Továbbá a Példabeszédekben egyiptomi irodalmi hatás is kimutatható. Az Ótestamentum ihletett történetírói szintén beszámolnak arról, hogy kutatták a régi iratokat és történelmi évkönyveket, így írtak hűségesen Isten népének történelméről.

Ezsdrás és Nehémiás is olyan bibliai írók, akik a beszámolóikat történelmi feljegyzésekkel dokumentálták. Ezsdrás Jeruzsálemmel és Perzsiával kapcsolatos levélmásolatokat és királyi rendeleteket használt fel (lásd Ezsdrás 4-7. fejezet), Nehémiás pedig olyan nemzetségi táblázatok feljegyzéseiről beszél, amelyeket megtalált és belefoglalt a beszámolójába (lásd Neh 7:5-72).
Hasonlót figyelhetünk meg az Újszövetségben is. „Lukács esetéből világosan látszik, hogy az inspiráció a mentális képességek természetes működésével összhangban történik, és nem teszi azokat félre. Lukács ihletett író volt, akit a Szentlélek arra vezetett, hogy Krisztus életével kapcsolatban szorgalmasan kutassa az elérhető szóbeli és írásbeli forrásokat, majd az így gyűjtött információt egy összefüggő beszámolóba foglalja össze” (The SDA Bible Commentary. 5. köt. 669. o.).
Júdás 1Énók 1:9-ből idézett, ami nem kanonikus, hanem az intertestamentális korból származó zsidó irat. Pál görög filozófusoktól idézett, akiknek a nevét nem említette meg (lásd ApCsel 17:28; Tit 1:12).

Amikor Isten Lelke feltárta előttem Igéjének nagyszerű igazságait, valamint a múlt és a jövő jeleneteit, azt a parancsot kaptam, hogy mondjam el másoknak is, amit kinyilatkoztatott, és tárjam fel a letűnt korokban folyó nagy küzdelmet; főként úgy mutassam be, hogy megvilágítsa a jövő gyorsan közeledő harcát. E célból igyekeztem kiválogatni és csoportosítani az egyháztörténelem eseményeit, hogy nyomon követhessük azoknak a próbatételt jelentő igazságoknak a kibontakozását, amelyeket a világ a különböző korokban kapott, és amelyek fellobbantották Sátán haragját és a világhoz ragaszkodó egyház gyűlöletét. Ezeket az igazságokat megőrizte azoknak a bizonyságtevése, akik „életüket nem kímélték mindhalálig”.
Az a nagyszerű eseménysor, amely a múlt reformációjának útját jelezte, és a protestáns világ által jól ismert és egyetemesen elfogadott történelem, olyan tényeket tartalmaz, amelyeket senki sem tagadhat le. Ezt a történelmet a könyv kereteihez mérten röviden, szükségszerű tömörségben vázoltam, és a tényeket annyira összesűrítettem, amennyire az érthetőség megengedi.
Egy-egy történetíró szavait idéztem olyan esetekben, amikor az idézet röviden és érthetően megvilágítja a témát, vagy jól összegezi a részleteket. Olykor nem hivatkoztam név szerint az íróra, mert nem tekintélye miatt idéztem szavait, hanem mert megállapítása találó és megragadó képet nyújt a témához.

Azok tapasztalatainak és nézeteinek az ismertetéséhez, akik a mi korunkban viszik előre a reformáció munkáját, ugyancsak igénybe veszem nyomtatásban megjelent műveiket. – A Szentlélek eljő reátok, 228. o.

Az apostol átérezte az óra ünnepélyes felelősségét; ezért nyugodt és felkészült volt. Fontos üzenet terhe nyomta szívét, s így az ajkára tóduló szavak meggyőzték hallgatóit, hogy nem üres csácsogó. Így szólt:
„Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek látlak titeket, mert mikor bejárám és szemlélém a ti szentélyeiteket, találkozám egy oltárra is, melyre ez vala írva: Ismeretlen Istennek. Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem néktek.” Minden ismeretük és átfogó tudományuk ellenére is, tudatlanok voltak a világot teremtő, az örökkévaló Isten ismeretében. Voltak azonban néhányan közöttük, akik vágyakoztak több világosság után és törekedtek a végtelen Isten felé.
Kezét a bálványokkal túlzsúfolt templom felé nyújtva, Pál könnyítet gondterhelt szívén, és leleplezte az athéniek vallásának csalárd voltát. Legbölcsebb hallgatói is csodálkoztak, amikor érveléseit hallgatták. Tájékozott volt műremekeik, irodalmuk és vallásuk tekintetében. Oszlopaikra, műemlékeikre és bálványisteneikre mutatva kijelentette, hogy Istent lehetetlen emberi aggyal elképzelt képekhez hasonlítani. Ezek az emberi kézzel készített szobrok semmiképp sem szemléltethetik Jehova dicsőségét. Utalt arra, hogy ezekben a képekben nincs élet, hanem emberi erőre szorulnak; csak akkor mozognak, ha emberi kéz mozgatja őket; imádóik tehát messze fölötte állnak imádatuk tárgyának.
Pál igyekezett hallgatóinak gondolatát téves vallásuk korlátai fölé emelni, és nekik arról az istenségről méltó fogalmat nyújtani, akit „Ismeretlen Isten”-nek neveztek. Az a lény, akit hirdetett nekik, emberektől független volt, és nem is szorult rá, hogy hatalmát és dicsőségét emberi kezek ékesítsék. – Az apostolok története, 237. o.

Pál leírja, hogy Isten „cserépedényekbe” (emberekbe) helyezte a kincsét, hogy az Ő ereje megmutatkozzon a mi gyengeségeinkkel szemben. A Szentírás bemutatja, hogy Isten nem védte meg természetfeletti módon a hírnökeit személyes életük botlásaitól, eleséseitől (például Mózes, Illés, Dávid, Jónás és Péter), és az írásaik sem voltak mentesek az emberi megértés és kommunikáció tökéletlenségeitől.
„A Bibliában is megvan az isteni és az emberi egysége, ami Krisztus életében megnyilvánult. A kinyilatkoztatott igazságok teljessége »Istentől ihletett«, ugyanakkor emberi szavakkal fejezték ki azokat, emberi szükségletekhez igazítva” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 747. o.).
Isten hírnökeinek emberi mivoltát nem nyomja el az isteni elhívás, hogy az igazság kincseit közzétegyék, ahogy Pál is írta 2Kor 4:7 versében. Úgy tűnik, a Szentlélek azt sem látta helyénvalónak, hogy hírnökeit megakadályozza olyan kijelentések megtételében vagy szavak leírásában, amelyeket ma nehezen tudunk magyarázni, összeegyeztetni. Kevés ilyen szöveg létezik ugyan, és rendkívül szűklátókörűnek kell lenni ahhoz, hogy az ember ezekben megbotoljon. A Bibliában hívő keresztényként el kell fogadnunk Isten Igéjét, megértve azt és bízva az Úrban, még ha van is, amit nem egészen értünk.
Bizonyos eltéréseket, ellentmondásokat későbbi másolók következetlenségből adódó hibáinak lehet tulajdonítani, vagy pedig az ihletett írók által felhasznált, egymással nem egyező forrásoknak (feljegyzéseknek). Problémás szakaszok vizsgálatakor kérdezzük meg magunktól, hogy teljes mértékben értjük-e az író szavait, és vajon további tanulmányozással nem oldható-e fel a probléma.
Noha nincs magyarázat minden látszólagos hibára vagy eltérésre, látni fogjuk, hogy ezek nem érintik az átadott üzenet lényegét. Bízhatunk benne, hogy a Szentírás Istentől eredő igazságait hűen mutatták be, még ha Isten hírnökei nem is voltak hibanélküliek.

Istennek tetszett, hogy igazságát emberi eszközök útján közölje a világgal, és Szentlelke által képessé és alkalmassá tett embereket erre a munkára. Ő irányította gondolataikat a mondani és írnivalójuk kiválasztásakor. A kincset földi edényekbe rejtette, de az így is mennyei kincs. A bizonyságtételt az emberi nyelv tökéletlen kifejezései tolmácsolják, de az akkor is Isten bizonyságtétele, és Isten engedelmes, hívő gyermeke Isten dicsőséges hatalmát látja meg benne, amely tele van kegyelemmel és igazsággal.
A Biblia íróinak emberi nyelven kellett kifejezniük gondolataikat, de a Szentlélek ihlette őket írásra. Nagyon sokan saját tetszésüknek megfelelően olvassák és értelmezik a Bibliát. Ennek oka egyrészt az ember tökéletlensége, hogy megértse a nyelvet, másrészt pedig az, hogy az igazságot a romlott emberi elme oly zseniálisan képes megcsorbítani. A hiba nem a Szentírásban van. […]
A Szentírás nem egymástól elválaszthatatlan kinyilatkoztatások folyamatos láncaként került az emberekhez, hanem fokról fokra, egymást követő nemzedékeken keresztül, ahogyan az isteni gondviselés megfelelő lehetőséget látott némelyek késztetésére – különböző időkben és különböző helyeken. Az emberek a Szentlélek vezetése szerint írtak. […]
Krisztus, ahogy a pátriárkák megismerték; ahogy az áldozati szolgálat szimbolizálta; ahogy a törvény bemutatta; és ahogy a proféták kinyilatkoztatták, az Ótestamentum kincse. Az élő, a halott, a feltámadt Krisztus, a Szentlélek által kinyilatkoztatott Krisztus az Újtestamentum kincse is. Megváltónk, aki az Atya dicsőségének visszatükröződése, Ő az Ó és az Újszövetség… Az Ótestamentum megvilágítja az Újtestamentumot, az Újtestamentum pedig az Ótestamentumra vet világot. Mindegyik az Atya Krisztusban való dicsőségének a kinyilatkoztatása. Mindkettő olyan igazságokat mutat be, amelyek egyre inkább kitárulnak a buzgó kutató előtt.
Jézus azt mondta az ótestamentumi iratokról: „Ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam” (Jn 5:39) – és mennyivel inkább igaz ez az újszövetségi írásokra… Hiszen az egész Szentírás Krisztusról beszél. Mert a teremtésről szóló első tudósítástól kezdve, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3), a befejező ígéretig: „és ímé hamar eljövök” (Jel 22:12), az Ő művéről olvasunk, és az Ő hangját halljuk. Ha meg akarjátok ismerni az Üdvözítőt, kutassatok a Szentírásban! Isten Igéje töltse be egész szíveteket! – The Faith I Live By, 11–12. o.

Isten csodálatos kegyelme, „Krisztus a mi igazságunk” című fejezet, 183. o. (június 24.)

Ellen G. White tapasztalatai és írásai sok szempontból párhuzamba állíthatók azzal, amit a héten tanultunk Isten bibliai hírnökeivel kapcsolatban. Neki is Isten adta a megbízást, hogy írja le a kapott kijelentéseket.
1909-ben Ellen G. White így emlékezett vissza: „Megromlott az egészségem a baleset miatt, amire majdnem ráment az életem, nem voltam képes írni… Egyik éjjel azonban az Úr angyala megjelent az ágyamnál, és ezt mondta: »Le kell írnod, amit közlök veled!« Erre ezt feleltem: »Nem tudok írni.« Újból elhangzott a parancs: »Le kell írnod, amit közlök veled!« Arra gondoltam, hogy megpróbálom. Felvettem egy táblát az asztalról, és azt tapasztaltam, hogy könnyen le tudom írni a szavakat” (The General Conference Bulletin. 1909. május 31.).
Az ihletett bibliai írókhoz hasonlóan Ellen G. White-nak is voltak segítői az írásban. A titkárai olyan munkát végeztek, mint a szerkesztők – akik segítenek a szerzőknek, hogy üzenetüket világosan kifejezzék, miközben nem erőltetik rájuk a saját gondolataikat. Nem helyettük írnak és nem is társszerzők. Ellen G. White segítői azon dolgoztak tovább, amit ő maga állított össze, akár kézzel írt le, akár szóban közölt. Ellen G. White más írott forrásokból is idézett részeket, illetve adaptálta azokat a műveiben, hogy ezzel segítse üzenete bemutatását. Ajánlott is olvasóinak néhányat a felhasznált könyvek közül, ami jelzi, hogy nem akart csalni vagy tisztességtelenül bánni azokkal a szerzőkkel. A szavaikat megfelelőnek találta olyan igazságok kifejezésére, amit közölni kívánt.
Mi a helyzet az ellentmondásokkal vagy pontatlanságokkal? „Soha nem állítottam, hogy tévedhetetlen lennék. Egyedül Isten tévedhetetlen” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó, 35. o.). Találhatunk az írásaiban bizonyos kijelentéseket, amelyek nehezen érthetők, vagy nem könnyű összhangba hozni azokat más kijelentésekkel. Ellen G. White emberi mivoltát nem hatálytalanította Istentől kapott elhívása. Hozzánk hasonlóan ő is fejlődött, érettebbé vált, és a fejlődés, az éretté válás látható az írásaiban. Már megállapítottuk, de érdemes elismételni, hogy helyreigazította azokat, akik minden leírt szavát közvetlenül a mennyből származónak hitték. „Időnként hétköznapi dolgokkal kell foglalkoznom és írnom azokról. Hétköznapi leveleket kell küldeni, és olyan adatokat szolgáltatni, melyek egyik munkástól a másikig terjednek. Az ilyen szavak nem a Szentlélek különleges ihletése révén jutnak el hozzám” (i. m. 3. köt. 54. o.).

További – angol nyelvű – információ: https://whiteestate.org/absg/6

A pénteki tanulmányhoz kapcsolódó kiegészítő kérdések a Biblia mindennapi tanulmányozására ösztönöznek. Javasoljuk, hogy a szombatiskola elején vagy végén beszéljétek meg ezeket, lehetőleg röviden. Ebben a negyedévben a kérdések a Biblia és a Nevelés című könyv Viață și Sănătate Kiadó által 2021-ben és 2026-ban publikált, átdolgozott, nyomtatott kiadása alapján készültek.

Zsoltár 79

Zsoltár 80

Zsoltár 81

Zsoltár 82

Zsoltár 83

Zsoltár 84

Zsoltár 85;

Ellen G. White, Nevelés, 9. fejezet Jézus módszereinek szemléltetése

Általános áttekintés

Az előttünk álló héten folytatjuk az ihlet témáját, és megpróbáljuk megérteni, hogyan közvetítették a próféták Isten üzenetét. Az ihlet lehetővé tette a bibliai szerzők számára, hogy különböző stílusban és irodalmi műfaji keretek közt kifejezzék mindazt, amit Istentől üzenetként kaptak. Az emberi nyelv volt az az eszköz, amely révén Isten átadta az embereknek az Ő szavát, a próféták így minden rendelkezésükre álló módszert felhasználtak arra, hogy a lehető legpontosabban közvetítsék, amit Isten megbízásából mondaniuk kellett. Néha ez azt jelentette, hogy írnokokra támaszkodtak, és közéleti írásokból merítettek, hogy alátámasszák álláspontjukat. Ezeknek a szempontoknak a megvitatása növelni fogja a csoport elismerését az iránt, hogy Isten – a megértést elősegítendő – milyen meglepő módon öntette formába üzenetét.

Magyarázat

1.    Isten prófétákkal folytatott kommunikációjának utolsó állomása az az írott forma, amelyben a próféták az isteni üzenetet megfogalmazzák. Daniel Block Ószövetség-kutató szerint a mennyei üzenet átadásának
profetikus folyamata hét, egymással összefüggő szakaszban valósul meg:
I.    szakasz: A próféta a kinyilatkoztatás valamely formájában megkapja Isten üzenetét.
II.    szakasz: A próféta szóban átadja ezt az üzenetet a hallgatóságának.
III.    szakasz: A prófécia írott formában lejegyzésre kerül.
IV.    szakasz: A próféta az adott történelmi kontextusba ágyazza a leírt próféciát, hogy ezzel érthetővé tegye a címzettek számára, és teljes értékű irodalmi termékként olvasásra ajánlja.
V.    szakasz: A próféta egymáshoz illeszti az irodalmi részleteket.
VI.    szakasz: A próféta megszerkeszti és összefüggő könyvvé egyesíti az irodalmi szövegegységeket.
VII.    szakasz: A könyv címet kap, mely formálisan utal a prófétára, és magyarázattal szolgál hírnöki szolgálatának körülményeire, illetve meghatározza a gyűjtemény műfaji besorolását (ld. Daniel Isaac Block: The Book of Ezekiel, 1–24 fejezet, The New International Commentery on the Old Testament, 1997, 18. o.).
Ez a műveleti sorrend egy vízszintes folyamatot feltételez, melynek során a Szentlélek képessé teszi a bibliai prófétákat arra, hogy megőrizzék és továbbadják az eredetileg kapott kinyilatkoztatást. Ily módon szól Isten az emberekhez a szóbeli proklamációtól a Szentírás megírásáig, és a megvilágosodás ezen folyamata által segíti a Szentírás mai olvasóit megérteniük és személyesen befogadniuk az Ő üzenetét.
2.    A bibliai szerzők különböző irodalmi formákhoz és eljárásokhoz folyamodtak az Isten által számukra kinyilatkoztatott üzenetek átadásához. A Biblia irodalmi formák és kifejezőeszközök rendkívül gazdag tárháza. Már egy rövid áttekintés is feltárja azt a magas fokú művészi igényességet, amellyel a szerzők a könyveiket megírták. Tudatosan alkalmazták koruk bevált irodalmi és retorikai eszközeit, amelyek használata korántsem volt esetleges, hiszen egy közös irodalmi hagyomány örököseiként alkottak. Ahelyett, hogy minden művükhöz új szerkezeti megoldásokat dolgoztak volna ki, a korukban ismert formákat alkalmazták. Üzeneteiket kivételes alkotói érzékenységgel fogalmazták meg (ld. Leland Ryken: A Complete Handbook of Literary Forms in the Bible, 2014, 16. o.). A Szentírás lapjain kiemelkedő szerepet kap az elbeszélés, a költészet, a bölcsesség- és a törvényirodalom, az evangélium, valamint a levél- és az apokaliptikus műfaj.
3.    Egyes bibliai szerzők írnokokat, titkárokat is igénybe vettek, és Biblián kívüli forrásokat is felhasználtak.
Számos keresztény, aki a teljes szóbeli ihletés vagy tollbamondás modelljét vallja, úgy véli, hogy Isten kizárólag természetfeletti módon – például álmok és látomások által – közölt üzeneteket. A bibliai ihletésmodell azonban elismeri, hogy a Szentlélek számos módon vezette a bibliai szerzőket, az irodalmi segítők alkalmazását és a történelmi kutatómunkát is beleértve. Ez utóbbi megközelítés szerint a szerzők már létező – ihletett és nem ihletett – anyagokat olvastak el, tanulmányoztak, kompiláltak és szerkesztettek, miközben Isten gondviselése felügyelte az alkotói folyamatot.
A szövegátvétel gyakorlata az egész Szentírásban nyilvánvaló: Mózes az ókori Közel-Kelet irodalmára jellemző szerkezeti elemeket vesz át; Mikeás Ézsaiást parafrazálja; a Királyok második könyvének szerkesztője pedig közvetlenül ézsaiási anyagokból dolgozik. Salamon más bölcsektől származó aforizmákat is átvett, Máté és Lukács pedig valószínűleg Márk evangéliuma alapján építette fel beszámolóját. Még János is használ görög filozófiai kifejezéseket az evangéliumában (pl. a logos szót), de teológiai vonatkozásban újradefiniálja őket.
Pál görög költőkre utal anélkül, hogy megnevezné őket, a Jelenésekben pedig olyan képek jelennek meg, amelyek az apokrif Énok könyvében is feltűnnek. Lukács evangéliuma mély kutatómunka eredménye, a szerző sem rejti véka alá, hogy beszámolóját alapos kutatás után szerkesztette meg. Bár lehetséges, hogy az isteni felügyelet alkalmanként irányt mutatott a forrásanyagok kiválasztásában, a szerzők általában a Szentlélek diszkrét befolyása alatt saját maguk döntöttek ebben a tekintetben. E modell szerint a bibliai ihletés magában foglalja mind az isteni vezetést, mind az emberi erőfeszítést, megőrizve a Szentírás szentségét.
További tanulmányozásra (angol nyelven): A Szentírásban előforduló irodalmi forrásfelhasználás tekintetében lásd Jiří Moskala „Can a Biblical Inspired Writer Use Literary Sources?” című tanulmányát (Ellen White Issues Symposium, 8. évf., 2012, 70–102. o.). Ellen G. White forrásfelhasználási gyakorlatát illetően lásd Jud Lake „Ellen G. White’s Use of Extrabiblical Sources” című tanulmányát (Alberto Timm és Dwain Esmond [szerk.], The Gift of Prophecy in Scripture and History, 316–332. o.).
4.    A Szentírásban Isten az emberiség hiányosságait figyelembe véve, emberi nyelven közölte üzenetét.
Pál 2Korinthus 4:7 versében rávilágít az Isten páratlan ereje és az emberi eszközök gyengesége közti ellentétre: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” Ez a kép arra emlékeztet minket, hogy Isten hírnökei – jóllehet Ő választotta ki őket –, továbbra is gyenge, tévedésre hajlamos emberek maradnak. A Bibliában találunk példát prófétákra és apostolokra, akik írásaikkal – személyes hibáik ellenére – Isten ihletett igazságát közvetítették.
A Szentírás az emberi emlékezet, a nyelv és a történelmi források korlátai ellenére is Isten irányítása alatt áll. Egyes eltérések a felhasznált források különbözőségéből vagy a másolás során keletkezett hibákból eredhetnek, amint azt az 1Krónikák 11:11 és a 2Sámuel 23:8 közötti különbségek is szemléltetik. Pál is pontatlanul idézhetett egy ószövetségi részletet 1Korinthus 10:8 versében (vö. 4Móz 25:9). Az ilyen szövegbeli eltérések azonban nem kérdőjelezik meg a Szentírás tekintélyét. Isten üzenetének lényege változatlanul fennmarad, és a hit, valamint a gondos tanulmányozás révén a kisebb szövegeltérések ellenére is felismerhetjük az általa közvetített igazságot.
További tanulmányozásra (angol nyelven): Clinton Wahlen: „Variants, Versions and the Trustworthiness of Scripture”, Biblical Hermeneutics: An Adventist Approach, Frank M. Hasel (szerk.), Biblical Research Institute, 2021, 3. kötet, 63–83. o.
5.    Ellen White tapasztalata hasonló volt a bibliai szerzőkéhez az isteni kinyilatkoztatás emberi közvetítésének tekintetében.
A bibliai próféták üzenetközvetítő módszerének kontextusában érdemes megvizsgálni azt is, miként adta tovább Ellen White a látomásaiban kapott kijelentéseket. Isten hírnökeként betöltött szolgálata jóval túlmutatott a látomások befogadásán: magában foglalta azt a felelősségteljes feladatot is, hogy az így kapott üzeneteket egyénekhez, csoportokhoz és az egyház egészéhez eljuttassa. Ez a kommunikáció az ihletés „horizontális” aspektusát képviselte, amint azt az előző héten láthattuk. Az üzenetek továbbadásának módja a kinyilatkoztatás jellegétől és címzetteitől függően változott. Ellen White elsősorban három csatornán keresztül közvetítette Isten útmutatásait: nyilvános előadások, személyes levelek és nyomtatott kiadványok révén. A nyilvános felszólalások különösen fontos szerepet töltöttek be szolgálatában. Gyakran beszélt nagy hallgatóság előtt gyülekezetekben, tábori összejöveteleken és a Generál Konferencia ülésein, ahol figyelmeztető, bátorító és útmutató üzeneteket osztott meg. Előfordult, hogy prédikálás közben felismerte azokat a személyeket, akiket korábbi látomásaiban látott, s ilyenkor közvetlenül hozzájuk intézte szavait. Ezekben a helyzetekben erős késztetést érzett arra, hogy figyelmeztesse vagy tanácsokkal lássa el őket, ami jól mutatja, milyen érzékenyen követte a Szentlélek vezetését nyilvános szolgálata során. A személyes levelezés egy másik fontos kommunikációs csatorna volt, melyen keresztül Ellen White az üzeneteit közvetítette. Mivel nem tudott mindenkivel személyesen találkozni, gyakran írt részletes leveleket, amelyekben Isten nevében pontos tanácsokat, intéseket vagy bátorításokat fogalmazott meg. Ezeket a leveleket figyelmesen és imalelkületben vetette papírra, szem előtt tartva, hogy üzenete milyen fogadtatásban részesülhet. Ha fennállt a veszélye annak, hogy valaki elutasítja vagy félreérti közvetlen üzenetét, néha másokra bízta a levél kézbesítését, hogy azt támogató légkörben és imalelkületben olvassák el.
Írói tevékenysége a könyvekre és a folyóiratokra is kiterjedt, amelyek révén sokkal szélesebb közönséghez juthatott el. Élete során hatalmas életművet hozott létre – közel 24.000 oldalnyi könyvet és több mint 4500 cikket írt! Ezek az írások hitelvi útmutatást, lelki bátorítást és gyakorlati tanácsokat nyújtottak, jelentős hatást gyakorolva a Hetednapi Adventista Egyház hitbeli meggyőződésére és gyakorlatára. Az érzelmi és fizikai megterhelés ellenére Ellen White mindvégig hű maradt elhívatásához. Gyakran beszélt arról a súlyos lelki teherről, amelyet akkor érzett, amikor nehéz üzeneteket kellett továbbítania, mégis rendületlenül elkötelezett maradt amellett, hogy Isten akaratával összhangban szolgálja az egy házat (ld. Arthur White: „Delivering the Messages”, Ellen G. White: Messenger to the Remnant, 1969, 3. fej., 12–14. o., https://media4.egwwritings. org/pdf/en_EGWMR.pdf).
| Alkalmazás
1.    A Bibliában a jövendölés folyamata magában foglalja mind az isteni kinyilatkoztatást, mind az emberi erőfeszítést Isten üzenetének lejegyzésében és megőrzésében. Hogyan erősíti meg ennek a folyamatnak a megértése a Szentírás hitelességébe vetett bizalmadat, és miként ösztönözhet az aktívabb bibliatanulmányozásra?
2.    A Szentírás különféle irodalmi műfajok és eszközök tárháza. Hogyan hat művészi és szerkezeti jellemzőinek felismerése a bibliai szöveg olvasására és értelmezésére? Hogyan segíthet ezeknek az irodalmi formáknak a tudatosítása jobban megértened és a mindennapokban alkalmaznod a Biblia tanításait?
3.    Isten megengedte a bibliai szerzőknek, hogy könyveik, leveleik megírásához kutatásokat végezzenek, irodalmi segítőket és külső forrásokat vegyenek igénybe. Hogyan befolyásolja ez a perspektíva az ihletésről alkotott véleményedet? Hogyan járulhat hozzá a történelmi és teológiai ismeretszerzés saját lelki utad fejlődéséhez?
4.    Mit árul el az irodalmi forrásfelhasználás gyakorlata arról, hogy Isten miként közvetítette üzenetét az emberiség számára? Hogyan befolyásolja ez az ihletettségről alkotott felfogásodat?
5.    A „cserépedények” (2Kor 4:7) metaforája azt sugallja, hogy Isten esendő emberi eszközöket használ fel igazsága hirdetésére. Hogyan bátorít ez a gondolat a lelki életben, tudván, hogy Isten még az emberi gyengeségeken keresztül is munkálkodik? Miként befolyásolhatja ez a szemlélet a kétségekhez vagy a Szentírás nehéz szakaszaihoz való viszonyulásodat?
6.    Hogyan magyaráznád el Ellen White irodalmi forrásfelhasználását valakinek, aki plagizálással vádolja őt?
Ellen White – hallgatósága és olvasói szükségleteihez igazodva – prédikációk, személyes levelek és kiadványok útján közvetítette üzeneteit. Miként adhatjuk tovább a bibliai igazságot hűségesen és a mai kor emberei számára is érthető módon?