ÚJSZÖVETSÉGI PRÓFÉTÁK

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 16:13-16; Lukács 2:36-38; Apostolok cselekedetei 21:9; Efézus 2:20; 6:10-18; Jelenések 22:6

Egy apa a fiával autózott, és menet közben a gyerek figyelte a többi autót, kereste az apjáéhoz hasonlókat. Az apa rámutatott egy kocsira: „Nézd csak, ilyen volt az első autóm!” Hazaérve elővette az első és az akkori gépjármű kézikönyvét, részletesen beszélt a fiának mindkettő jellemző adatairól, kiemelte a hasonlóságokat és a különbségeket. A két autó motorja azonban egyforma volt. Sok minden változott, de a motor nem.
Az Ó- és az Újtestamentum idején Isten egyaránt szólt próféták által. Üzeneteik folytonosságát és összhangját az biztosítja, hogy ugyanaz a Szentlélek az isteni inspiráció Forrása, „Motorja”. Az igaz prófétáknak a Szentlélek ad erőt a prófétaság ajándéka által. Ő állítja Krisztust a prófétai üzenetek középpontjába, mint azt A zsidókhoz írt levél is alátámasztja (Zsid 1:1-3).
Ezen a héten megvizsgáljuk a prófétaság ajándékát az Újszövetségben, megnézzük, mit tettek a próféták, kik léptek fel prófétaként, összehasonlítjuk a prófétákat és az apostolokat, valamint szót ejtünk a hamis próféták veszélyéről is.

október 24. - A Speranţa Akadémia napja

A teljes Szentírás kinyilatkoztatott Ige, hiszen Krisztus által jut el hozzánk az emberek számára adatott minden kijelentés, és ezen kijelentések középpontjában Ő áll. Isten a Fia által szólt hozzánk, mi az övéi vagyunk, hiszen Ő teremtett és váltott meg minket. Jézus Krisztus eljött a pátmoszi száműzetésben élő Jánoshoz, hogy kinyilatkoztassa neki a végidőre szóló igazságot, és megmutassa, amiknek hamarosan meg kell történniük. Jézus Krisztus az isteni kinyilatkoztatás nagy letéteményese. Általa ismerjük meg mindazt, amire számítanunk kell a
Föld történelmének végső jeleneteiben. […]
János, a szeretett tanítvány lett kiválasztva, hogy megkapja ezt a kinyilatkoztatást. A tanítványok közül ő volt az utolsó túlélő. Az újszövetségi időben olyan megtiszteltetés érte őt, mint hajdan, az ószövetségi időkben Dániel prófétát.
Annyira fontos volt a tanítás, amit át kellett adni Jánosnak, hogy Krisztus jött le a mennyből elhozni szolgájának azt, és meghagyva neki, hogy közölje a gyülekezetekkel. Ez a tanítás képezze alapos és imádságos tanulmányozásunk tárgyát, mivel olyan időben élünk, amikor a Szentlélek által nem uralt emberek hamis elméleteket terjesztenek. […] Az idő múlásával [1844 után] Isten a hűséges követőire bízta e jelenvaló igazság drága elveit… Akik átélték ezeket a tapasztalatokat, sziklaszilárdan ki kell állniuk azon elvek mellett, amelyek hetednapi adventistává tettek bennünket… Azokat, akik szerepet vállaltak munkánk bibliai alapokra való helyezésében, és akik ismerik a helyes irányt mutató útjelzőket, a legértékesebb munkásoknak kell tekinteni. Ezek az emberek személyes tapasztalataik alapján beszélhetnek a rájuk bízott igazságokról. Ezek a munkások nem engedhetik meg, hogy hitük hitetlenséggé változzon, vagy kiragadják kezükből a harmadik angyal zászlaját. Mindvégig olyan töretlen bizalmat kell tanúsítaniuk, amilyennel kezdetben rendelkeztek.

Az Úr kijelentette, hogy a múlt történései meg fognak ismétlődni, amint egyre közelebb kerülünk a munka befejezéséhez. Minden egyes igazságot hirdetnünk kell a világnak, amelyet az Úr az utolsó napra adott. Minden pillért meg kell erősítenünk, amit Ő felállított. Most nem szakadhatunk el az Isten által lefektetett alapoktól. Most nem léphetünk be semmilyen új szervezetbe, mert ezzel hitehagyókká válunk. – Christ Triumphant, 367. o.

Mózes megjövendölte: „Prófétát támaszt neked az ÚR, a te Istened közületek, atyádfiai közül, olyat, mint én. Őt hallgassátok” (5Móz 18:15, ÚRK)! Ki volt az a próféta? A Szentírás világossá teszi, hogy Jézus. „Mert Mózes ezt mondta: Prófétát támaszt nektek az Úr, a ti Istenetek atyátokfiai közül, olyat, mint én, őt hallgassátok mindenben, amit csak mond nektek” (ApCsel 3:22, ÚRK; lásd még Jn 6:14)!

Jézus, a Krisztus, a Messiás az, akire ez egész Ótestamentum előre mutatott. Az Újtestamentum szerint benne teljesedtek a messiási próféciák. Lk 24:13-35 szakaszában Jézus úgy utal önmagára, hogy Ő az, akire a messiási próféciák mutatnak.
Jn 1:1-5 szakaszának az Igéről szóló leírása nem illik egyetlen emberre vagy csupán emberi prófétára sem. Az Igét nevezi Teremtőnek: „Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). Vagyis Ő teremtett meg minden létezőt, tehát az egész világmindenséget, aminek a szélessége a mostani becslések szerint 93 fényév.
1Mózes 1. fejezetében Jézust halljuk szólni mindenütt, ahol ez áll:
„Ezt mondta Isten”. Aki szólt, hogy „legyen világosság” (1Móz 1:3), Ő „az emberek világossága” (Jn 1:4), aki a megváltási terv által (Jn 1:4-5) eloszlatja a földi sötétséget.
Isten prófétai szava biztos, szilárd, „amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpára, amíg felvirrad a nappal, és hajnalcsillag kel fel a szívetekben” (2Pt 1:19, ÚRK). A prófécia egészen addig fényt hoz a bűnös világba, amíg Jézus, a „Hajnalcsillag”, a prófétai világosság Forrása elhozza örök országát.
Krisztus az élete, halála és feltámadása által mindannyiunknak felajánlja az örök életet, csak az a kérdés, hogy mi elfogadjuk vagy sem.

Krisztus Simont leprából gyógyította meg: élő halottat szabadított meg. Most Simon mégis megkérdőjelezte a Megváltó prófétaságát.
Mivel Krisztus megengedte ennek a nőnek, hogy közeledjen hozzá, nem küldte el méltatlankodva, mint olyat, akinek bűnei túl nagyok a megbocsátásra; mivel nem mutatta ki, hogy látja bukott voltát, Simont kísértette a gondolat: Ő nem is próféta. Jézus semmit sem tud erről az asszonyról, aki olyan szabadon szolgálja – gondolta –, különben nem engedné, hogy megérintse.
Simon semmit sem tudott Istenről, Krisztusról, azért gondolkodott így. Nem ismerte föl, hogy Isten Fiának Isten szerint kell eljárnia, könyörülettel, szelídséggel, kegyelemmel. Véleménye szerint Jézusnak nem kellett volna figyelembe vennie Mária bűnbánó szolgálatát. Tette – hogy megcsókolta Krisztus lábát és megkente a kenettel – súlyosbította Simon keményszívűségét. Azt gondolta, ha Krisztus próféta lenne, felismerné és megdorgálná a bűnösöket.
A Megváltó válaszolt erre a kimondatlan gondolatra: „Simon, van valami mondanivalóm néked. […] Egy hitelezőnek két adósa vala: az egyik adós vala ötszáz pénzzel, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban? Felelvén pedig Simon, monda: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus monda néki: Igazán ítéltél.” (Lk 7:40–43)
Ahogyan Nátán tette Dáviddal, Krisztus is példázat köntösébe rejtette feddő szavait, s így vendéglátóját hozta olyan helyzetbe, hogy ítéletet mondjon önmaga felett. Simon vitte bűnbe a nőt, akit most megvetett. Mélyen megrontotta. A példázatbeli két adós Simont és az asszonyt mutatja be.

Jézus nem azt akarta tanítani, hogy a két személynek különböző fokú elkötelezettséget kell éreznie. Mindkettőjük hálaadóssága oly nagy, hogy sohasem tudnák törleszteni. Simon azonban igazabbnak tartotta magát Máriánál, és Jézus szerette volna, ha belátja, mekkora bűnt követett el. Meg akarta mutatni, hogy bűne nagyobb, mint az asszonyé – épp annyival nagyobb, amennyivel az ötszáz pénz több az ötvennél.
Simon most új megvilágításban kezdte látni önmagát. Látta, hogyan tekinti Máriát az a Valaki, aki több mint próféta. Megértette, hogy Krisztus prófétai szeme olvas a nő szerető, odaadó szívében. Elöntötte a szégyen, s felismerte, hogy felette álló Lény színe előtt áll.
„Bejövék a te házadba – folytatta Krisztus –, az én lábaimnak vizet nem adál.” (Lk 7:44) Mária azonban a szeretetből fakadó bűnbánat könnyeivel öntözte meg lábamat, s fejének hajával törölte meg. „Engem meg nem csókolál: ez pedig – akit te megvetsz – az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni.” (Lk 7:45) Krisztus felsorolta azokat az alkalmakat, amikor Simon megmutathatta volna Ura iránti szeretetét, s megbecsülését azért, amit érte tett. A Megváltó egyszerűen, finom udvariassággal adta tanítványainak tudtára, hogy szomorú a szíve, ha gyermekei elmulasztják kifejezni iránta hálájukat szavakkal és a szeretet tetteivel. – Jézus élete, 566–567. o.

Az Újszövetség említi a próféták és apostolok munkáját. Az apostolok „követek” voltak, akiket Isten „küldött el” – a görög aposztolosz szó meghatározása szerint. Az evangéliumokban az „apostol” szó a tizenkét tanítványra utal. Az Újtestamentum többi része szintén ezt a gondolatot erősíti, illetve olyan személyeket is bevon ebbe a csoportba, akik nem voltak tagjai Krisztus eredeti tanítványi körének.
Leveleiben Pál tizenkétszer nevezi magát apostolnak. Róm 1:1-2 verseiben apostoli elhívását és prédikációit az ószövetségi prófétákéhoz kapcsolja. A pogányok apostolaként utal magára (Róm 11:13). Másutt pedig kijelenti: „Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola” (1Kor 1:1). Eltérően az ószövetségi papoktól, akiknek tiszte apáról fiúra szállt, az apostolokat Isten a maga tetszése szerint választotta ki. Amikor vitatták Pál apostolságát, ő érvekkel támasztotta alá elhívását (1Kor 9:1-2). Apostolságáról elmondta, hogy az egyház Alapkövére, Krisztus munkájára épült (Ef 2:20). Az apostolok az isteni kijelentések fogadóiként az ihletésnek a prófétákéval egyező szintjét nyerik (Ef 3:1-5).
2Pt 3:1-2 verseiben Péter elmondja a prófétákról, hogy ők előbb léptek fel, a szavaik fontosak, ugyanakkor már az apostolok tekintélye is hasonló az övékhez. Ezekben a versekben utal az ó- és újtestamentumi időkre. Talán úgy tűnhet, hogy a próféták az ószövetségi korban voltak Isten hírnökei, az apostolok pedig az újszövetségi időben, viszont ekkor is voltak olyanok, akik prófétáltak, megkapták a prófétaság ajándékát, de nem voltak apostolok. Az újszövetségi korban a prófétaság ajándéka nem korlátozódott csak az apostolokra, és nem volt minden apostol próféta (ApCsel 15:32).

Az Újszövetségben az apostolokat olvasva azt is tudjuk, hogy Jézus állt a középpontjában szinte minden írásuknak. Figyelmük fókuszában az Ő élete, halála, feltámadása, főpapi szolgálata és visszajövetele állt.

Az Úr Jézus megpróbálja az emberi szíveket irgalmasságának és bőséges kegyelmének bemutatásával. Olyan bámulatos átalakulások történnek általa, hogy Sátán… csak áll ott, mint egy mesterkedéseivel és téveszméivel szemben bevehetetlen erőd előtt. Ez számára érthetetlen rejtélyt jelent. Isten angyalai… csodálkozva és örömmel nézik, hogy az elbukott emberek, akik korábban még a harag gyermekei voltak, Krisztus nevelése által az isteni hasonlóság szerinti jellemet alakítanak ki, hogy az Úr fiai és lányai legyenek, és fontos szerepet töltsenek be a mennyei tevékenységekben és örömökben.
Az Úr azért adott képességeket és áldásokat egyházának, hogy a maga teljességének képét mutassa be a világnak, és hogy teljes legyen egyháza benne egy másik, az örök világ és a földi törvényeknél magasabb rendű törvények állandó képviselésében. Így lesz az Egyháza isteni minta szerint épült közösség. […]

Krisztus bőségesen adott lehetőségeket egyházának, hogy nagy, dicsőséges nyereséget kapjon megváltott, megvásárolt tulajdonától. Mivel az egyház Jézus igazságával van felruházva, az ő letéteményese, melyben irgalmának, szeretetének és kegyelmének gazdagsága jelenik meg teljesen és tökéletesen. Közbenjárói imájában tett kijelentése – hogy az Atya szeretete olyan nagy irántunk, mint iránta, az egyszülött Fiú iránt, és hogy mi ott leszünk vele, ahol Ő van, örökre eggyé válva vele és az Atyával – lenyűgözi a mennyei seregeket, és ez az ő nagy boldogságuk. Szentlelkének gazdag, teljes és bőséges ajándéka olyan lesz egyháza számára, mint egy védelmező tűzfal, melyen a pokol erői sem képesek áttörni. Jézus úgy tekint népére szeplőtlen tisztaságukban és makulátlan tökéletességükben, mint szenvedéseinek, megaláztatásainak és szeretetének jutalmára és az ő, Krisztus, a nagy középpont dicsőségének meghosszabbítására, melyből minden dicsőség sugárzik. – Mennyei helyeken, 279. o. (október 2.)

Az apostoli korszak óta napjainkig sohasem szünetelt Isten templomának építése. Visszapillanthatunk a letűnt évszázadokra, és láthatjuk, hogy az épület élő kövei, mint fénysugarak világítottak a tévelygés és babona sötétségén át. Ezek az értékes drágakövek az örökkévalóságon át mindig fokozódó fénnyel fognak világítani, hogy bizonyítsák Isten igazságának hatalmát. E finomra csiszolt kövek ragyogó fénye rávilágít a világosság és a sötétség, az igazság aranya és a tévelygés salakja közötti éles ellentétre.
E templom építésében része volt Pálnak, a többi apostolnak, valamint az összes, azóta élt igazaknak. De az épület még mindig nem kész. Ránk, akik ebben a korszakban élünk, nagy feladat vár. Az alapzatra olyan anyagot kell raknunk, mely a tűzpróbát kiállja: aranyat, ezüstöt és drágaköveket, „a templom mintájára kifaragott oszlopokat” (Zsolt 144:12). Akik így építenek Istennek, azokhoz Pál apostol bátorító és intő szavakat intéz: „Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmát veszi.” (1Kor 3:14–15) Az a keresztény, aki hűen tárja fel az élet Igéjét, aki a szentség és békesség útjára vezet nőket és férfiakat, olyan anyagot helyez az alapzatra, mely mindörökké megmarad. Isten országában pedig bölcs építőmesterként fogják tisztelni. – Krisztusi élet, 224. o. (július 28.)

Igen gazdag az iménti versek tartalma, mégsem adnak teljes képet mindarról, amit az újszövetségi próféták tettek, de tevékenységük nagyrészt tükrözi azt, amit az ószövetségi próféták szintén végeztek, tehát a prófétaság ajándékának megvolt a folyamatossága.
1Kor 12:10 a többi lelki ajándék között említi a prófétálást. A Krisztus teste metaforában (1Kor 12:27-28) Pál a prófétákat az apostolok után említi, akik szintén kaptak kijelentéseket Istentől. 1Kor 14:3 versében ez áll:
„Aki pedig prófétál, embereknek beszél épülésre, intésre és vigasztalásra.”
Ef 4:11-13 szakasza a lelki ajándékoknak az 1Korinthus 12. fejezetében található felsorolásához hasonló csoportját mutatja. A prófétákat az apostolok, evangélisták, pásztorok és tanítók között említi (Ef 4:11). Ők azok, akik felkészítik „a szenteket a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére, míg mindnyájan eljutunk a hitnek és az Isten Fia megismerésének az egységére, az érett férfiúságra, a Krisztus teljessége szerinti nagykorúságra” (Ef 4:12-13, ÚRK). Amint itt és másutt is látni, üzenetük középpontjában Jézus áll.
Az apostolok cselekedetei megemlít két prófétát, Júdást és Szilászt (egyikük sem írt bibliai könyvet), akik „sok beszéddel bátorították és erősítették a testvéreket” (ApCsel 15:32). A prófétáknak időnként figyelmeztetéseket – esetenként igen szigorúakat – kellett elmondaniuk, de a körülmények függvényében bátorítaniuk is kellett, főként megpróbáltatások idején. Kétségkívül felettébb értékelték hallgatóik e szavaikat, a bennük foglalt reménységgel és ígérettel. A bátorítás munkáját a prófétasággal kapcsolatban is említi Pál (1Kor 14:31). A megpróbáltatás és üldöztetés idején a prófétaság ajándéka a bátorítás és remény forrása.
Jel 22:6 verse úgy mutatja be Jézust, mint aki „az Úr, a szent próféták Istene”, akinek a szavai „hívek és igazak”. Természetesen mindaz, ami Isten nevében szóló szolgáin keresztül érkezik hozzánk, szintén „megbízható és igaz” (lásd ÚRK). A világban annyira kevés az, ami megbízható, de az Úr prófétáinak szavában bátran bízhatunk, főként Igéjében, ami a legfőbb tekintély számunkra.

A talentumokon, amelyeket Krisztus rábízott egyházára, főként a Szentlélek ajándékait és áldásait kell értenünk. „Némelyiknek ugyanis bölcsességnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint; egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által; némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása: de mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja.” (1Kor 12:8–11) Nem mindenki kapja ugyanazt az ajándékot, de a Mester megígérte, hogy minden egyes szolgája megkapja a Lélek valamelyik ajándékát.
Mielőtt Krisztus elbúcsúzott tanítványaitól, „rájuk lehele, és monda nékik: Vegyetek Szent Lelket”. Ezt is mondta: „Ímé, én elküldöm tireátok az én Atyámnak ígéretét.” (Jn 20:22; Lk 24:49) De az ajándékok teljességét csak a feltámadás után kapták meg. Krisztus csak akkor árasztotta ki Lelkét, amikor a tanítványok hittel és imádkozva teljesen a szolgálatra szentelték magukat. Krisztus követői ekkor különlegesen részesültek a menny kincseiben. „Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek.” „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint”, a Lélek „osztogatván mindenkinek külön, amint akarja” (Eféz 4:8, 7; 1Kor 12:11). Ezeket az ajándékokat Krisztus nekünk adta, de csak akkor lesznek ténylegesen a mieink, ha már Isten Lelke irányítja életünket.
A Lélek ígéretét nem értékeljük kellőképpen. Ez az ígéret nem teljesedik úgy, ahogy arra lehetőség volna. A Lélek hiánya miatt erőtlen az evangélium szolgálata. Műveltséggel, tehetséggel, ékes beszéddel, öröklött és szerzett képességekkel, de Isten Lelkének jelenléte nélkül egy szívet sem tudunk megérinteni, és egy bűnöst sem tudunk Krisztusnak megnyerni. De a Lélek ajándékaival megáldott és a Krisztussal közösségben élő legszegényebb és legtudatlanabb tanítvány is hatni tud az emberek szívére. Isten eszközül használja fel a világegyetem legszentebb befolyásának közvetítésére. – Krisztus példázatai, 327–328. o.

Az ótestamentumi korban Isten férfiakat és nőket is elhívott hírnökeinek. Az Újszövetségben is világos bizonyítékot találunk prófétanők fellépésére. Annát nevezi az Újszövetség elsőként „prófétanőnek”. Teljes időben, „éjjel és nappal böjtölésekkel és imádkozásokkal szolgált… hálát adott az Úrnak, és beszélt róla” (Lk 2:37-38, ÚRK).
ApCsel 21:9 versében az áll, hogy Fülöpnek „négy hajadon lánya volt, akik prófétáltak” (ÚRK). Az újszövetségi kor történészei, mint pl. Euszebiosz, találtak olyan későbbi szövegeket, amelyek megemlítik, hogy valószínűleg hol éltek és hol temették el őket. Tehát itt azt látni, hogy nők, feltehetőleg fiatalok kapták meg a prófétaság ajándékát. Azt nem tudjuk, hogy pontosan miről prófétáltak és mennyi időre terjedt ki a szolgálatuk, az viszont biztos, hogy prófétai szavaik közül semmi nem került be a kánonba, a Bibliába. Vagyis sok más prófétához hasonlóan nem kanonikus, de igaz próféták voltak, akiknek a szavait, írásait nem találjuk meg bibliai könyvekben.
A prófétanőkön kívül voltak fiatal lelkészek – pásztorok –, akik szorosan együttműködtek az apostolokkal. Az apostolok a szolgálatra készítették fel, mentorolták az ifjú vezetőket. Pál például így szólította meg Timóteust: „Az én igaz fiamnak a hitben” (1Tim 1:2; lásd még 4:12). Ő képezte ki Timóteust a lelkészi szolgálat alapjaira. Így írt segítője elhívásáról: „Ezt a parancsot kötöm a lelkedre, fiam, Timóteus, hogy a rólad szóló korábbi próféciák alapján harcold meg a nemes harcot” (1Tim 1:18, RÚF).
Tit 1:3 versében így írt: „Titusznak, a közös hit szerint való igaz gyermekemnek” (ÚRK). Pál azt a feladatot bízta Tituszra, hogy Krétán, egy kihívásokkal teli gyülekezetben nevezzen ki vezetőket. Lelki tanácsot adott fiatal munkatársának arra nézve, hogyan kezdjen bele a fontos feladatba, majd ezt írta: „Ezeket szóljad, és ints és feddj teljes méltósággal; senki téged meg ne vessen” (Tit 2:15).

Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel. A templomban Isten fiát odaszentelték arra a munkára, amelyért eljött. A pap úgy nézett rá, mint bármely más gyermekre. És bár nem látta és nem is érezte, hogy valami rendkívüli dolog történik, mégsem maradt ismeretlen az az ajándék, amelyet Isten az Ő Fiában a világnak adott. Ez az esemény nem múlhatott el Krisztus felismerése nélkül. „És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az Izráel vigasztalását, és a Szentlélek vala őrajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” (Lk 2:25–26)
Amikor Simeon belépett a templomba, látott egy házaspárt, akik elsőszülött fiukat mutatták be a pap előtt. Külsejük szegénységről árulkodott, de Simeon megértette a Szentlélek figyelmeztetését, és mélységes meggyőződés hatotta át, hogy az Úrnak bemutatott kisgyermek Izráel Vigasztalója, vagyis az, akit látni vágyott. A megdöbbent pap olyannak látja Simeont, mint aki elragadtatásban van. A gyermeket visszaadja Máriának, de most Simeon veszi karjába és felmutatja az Úr előtt. Simeon lelkét olyan öröm járja át, amilyet még sohasem érzett. Amint menny felé emeli a kisded Üdvözítőt, ezt mondja: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben; mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára; világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izráelnek dicsőségére.” (Lk 2:29–32)
A jövendőmondás Lelke hatotta át Istennek ezt az emberét, s mialatt József és Mária mellette álltak, és csodálkoztak szavain, megáldotta őket, és ezt mondta Máriának: „Ímé, ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izráelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak; sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek.” (Lk 2:34–35)
Anna prófétaasszony is bejött, és megerősítette Simeon bizonyságtevését Jézusról. Mialatt Simeon még beszélt, Anna arcát isteni dicsőség ragyogta be, és mélységes hálával köszönte meg, hogy Krisztust, az Urat megláthatta. – Jézus élete, 55. o.

Pál munkájának része volt az, hogy ifjú férfiakat képezzen az evangélium szolgálatára. Misszióútjaira magával vitte őket, és ezáltal olyan tapasztalatokat szereztek, amelyek később felelősségteljes állások betöltésére képesítették őket. Ha távol volt tőlük, munkájukat mindig figyelemmel kísérte. Timótheushoz és Titushoz írt levelei bizonyítják, mennyire vágyott arra, hogy eredményesek legyenek. „És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által – írja –, azokat bízzad hív emberekre, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.” (2Tim 2:2)
Pál munkálkodásának módja még egy fontos tanítást tartalmaz a mai prédikátorok számára. Tapasztalt munkások nemes munkát végeznek, ha ahelyett, hogy minden terhet ők hordoznak, fiatalokat oktatnak, és az ő vállukra is terheket helyeznek. Isten akarata, hogy művében dolgozó prédikátorai az ifjakat az Ő szolgálatára neveljék.
Azonban a leendő munkás ne vesse alá magát teljesen az idősebb munkás eszméinek és véleményének, akire rábízatott, mert így elveszíti saját egyéniségét. Nem szabad, hogy azonossága beolvadjon az őt tanító személyébe annyira, hogy ne merjen ítéletet alkotni, és csak azt tegye, amit mondtak neki, függetlenül attól, mi a saját felfogása a helyes és helytelen dolgokról. Megvan az az előjoga, hogy személyesen tanuljon a nagy Tanítótól. Ha az illető, akivel együtt munkálkodik, olyan utat követ, amely nem áll összhangban azzal, hogy „így szól az Úr”, akkor ne forduljon másfelé, hanem menjen el a feljebbvalójához, tárja elé az ügyet, és fejtse ki szabadon saját véleményét. Így a tanítvány áldására lehet tanítójának. Kötelességét lelkiismeretesen végezze. Isten nem tekinti őt bűntelennek, ha hallgatólag elnézi a helytelen cselekedeteket, bármily nagy befolyással vagy felelősséggel is rendelkezik tanítója. – Az evangélium szolgái, 102. o.

Jézus nem is fogalmazhatott volna világosabban: „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is” (Mt 24:24).
Igencsak meggyőzőek lehetnek a csalásaik, ha „nagy jelek és csodák” is történnek! A természetfeletti események, bármennyire meggyőzőnek is tűnhetnek, önmagukban nem bizonyítják, hogy Isten cselekedett. Természetfeletti ellenségeink vannak, amire Pál is figyelmeztetett: „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6:12, RÚF). Ezek az erők pedig hamis próféták által tevékenykednek.
Valójában semmi új nincs a hamis prófétákban. Az Újszövetség utal az ótestamentumi idők hamis prófétáira (Lk 6:26). Az Újszövetségben „ragadozó farkasokhoz” hasonlítják őket, akik „juhoknak ruhájában” jelennek meg (Mt 7:15), de „a gyümölcseikről” ismerhetjük meg őket (Mt 7:16). Fő tevékenységük a csalás (Mt 7:17-20). Jézus kijelentette: „Sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek” (Mt 24:11), „annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is” (Mt 24:24; lásd még Mk 13:22; 1Jn 4:1).

Ha hittel élünk, felvesszük „az igazság páncélját”, körülövezzük magunkat „igazlelkűséggel”, imádságos szívvel engedünk a Szentlélek késztetésének, és megalapozódunk az Igében, képesek leszünk védekezni minden ellen, ami lelkileg és teológiailag is tévútra vihetne minket.

Minél kevesebbet elmélkedsz Krisztusról és páratlan szeretetéről, minél kevésbé alakultál át az ő képmására, annál jobbnak tűnsz majd a magad szemében, annál terebélyesebb lesz az önbizalmad és önhittséged. Krisztus helyes ismerete, a hitünk szerzőjére és bevégzőjére való szüntelen tekintés olyan fogalmat nyújt majd az igaz keresztény jelleméről, mely helyesen fogja mérlegelni életedet, jellemedet, csodálatos példaképünkkel ellentétben. […]
A munkára felkészülés élethosszig tartó folyamat, mindennapos, fárasztó közelharc a megrögzött szokásokkal, hajlamokkal, öröklött vonásokkal. Megköveteli a folytonos, komoly, éber erőfeszítést, hogy őrizkedjünk, és uralkodjunk magunkon, hogy Jézust tartsuk az előtérben, és magunkról megfeledkezzünk.
Jellemed gyönge pontjai fölötti őrködésre van szükséged. Fékezd meg a rossz hajlamokat, erősítsd, fejleszd ki nemes képességeidet, melyeket eddig nem használtál eléggé. A világ sosem nyer bepillantást, hogy mi folyik a lélek és Isten közt; sem a belső lelki keserűségbe, az önutálatba, s a folytonos erőlködésbe, hogy uralkodjunk magunkon; mégis a világból sokan értékelni tudják ezen küzdelmeink eredményeit. Fel fogják ismerni Krisztust a mindennapi életedben. Élő levél leszel, melyet ismer és olvas minden ember. Nemesen fejlődött, kiegyensúlyozott jellemed lesz.
„Tanuljatok tőlem – mondja Krisztus –, mert én szelíd vagyok; s alázatos szívű, és nyugalmat találtok lelketeknek.” Ő fogja tanítani a tudásért hozzá fordulókat. A világban rengeteg hamis tanítóval találkozhatunk. Az apostol kijelenti, hogy az utolsó napokban az emberek ízlésük szerint, seregszámra szereznek maguknak tanítókat, és „csiklandoztatják fülüket”, mert könnyű szavakat akarnak hallani. Ezek ellen figyelmeztetett Krisztus: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól. Báránybőrben jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket.” Az itt leírt vallásos tanítók kereszténynek vallják magukat. Rendelkeznek ugyan az istenfélelem látszatával, és külsőleg az emberek javáért fáradoznak, szívük mégis irigy, önző, kényelemszerető, és megszenteletlen lelkük indíttatásait követik. Szembe fordulnak Krisztussal és tanításaival, mert hiányzik belőlük a szelíd és alázatos lelkület. […]
A jó Pásztor azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. Cselekedeteivel bizonyította, hogy szeretettel viseltetik juhai iránt. A Főpásztor, a Krisztus keze alatt dolgozó pásztorok az Ő jellemvonásaival rendelkeznek; szelídek lesznek és alázatos szívűek. A gyermeki hit nyugalmat hoz a léleknek, ez a hit szeretetből fáradozik, s mindig szívén viseli az embereket. Ha Krisztus lelkülete él bennük, akkor hozzá hasonlók lesznek, s az Ő cselekedeteit cselekszik. – Lift Him Up, 213. o.

A nagy küzdelem, „A Szentírás védőbástya” című fejezet (593–602. o.);
Gyermeknevelés, „Biblia az otthonban” című fejezet (507–508. o.).

Meghatározott időkben Isten elhívott prófétákat, akikre fontos feladatokat bízott. Elsődleges munkájuk az volt, hogy Isten ismeretére és vele való hűséges kapcsolatra vezessék az embereket. Ezt tartotta Ellen G. White is meghatározó irányelvnek. Szolgálatának két fő iránya volt: Jézushoz vezetni az embereket, és Igéjére, a Bibliára fordítani a figyelmüket. Ellen G. White egész életében szenvedélyesen szolgálta Jézust, Isten szeretetéről írt, beszélt az embereknek. Híres, öt kötetből álló sorozata, A korszakok küzdelme azzal a mondattal kezdődik és végződik, hogy „az Isten szeretet”. A talán legnépszerűbb művében, a Jézushoz vezető út című könyvében írta: „A kegyelemben való növekedésünk, örömünk és hasznosságunk mind a Krisztussal való egyesülésünktől függ. Csak akkor növekedhetünk a kegyelemben, ha minden napon és órában közösségünk van vele, és Őbenne maradunk. Ő nemcsak szerzője, hanem befejezője is a hitünknek” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 51-52. o.).

Az 1890-es években, amikor a Jézus élete című könyvön dolgozott, ezt jegyezte fel a naplójába: „Teljesen kimerülök, amikor Krisztus életéről írok. Elfelejtek úgy lélegezni, ahogy kellene. Szinte elviselhetetlenül erős érzés kerít hatalmába, amikor arra gondolok, mit szenvedett Krisztus a világunkban” (70. kézirat, 1897).

Ellen G. White szeretett Jézusról beszélni. Szolgálatának másik fókusza a Biblia volt. A saját írásait „kisebb világosságnak” tekintette, ami az embereket a „nagyobb világossághoz”, a Bibliához vezeti (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 3. köt. Budapest, 2010, Advent Kiadó, 29–30. o.). Évekkel később így írt: „Az Úr azt akarja, hogy tanulmányozzátok a Bibliát. Nem adott semmi olyan új világosságot, amely elfoglalná az Ige helyét… Ha valaki fogyasztja és megemészti az Igét, akkor az olyanná lesz számára, mint az életadó vér. Ekkor a jócselekedetek annyira nyilvánvalókká lesznek életében, mint a sötétben előragyogó világosság” (i. m. 29. o.). Ellen G. White azt is vallotta: aki állítja, hogy Krisztus prófétai köntöse van rajta, annak azt kell tanítania, „amit Jézus tanított. Amit Ő mondott, az nemcsak azt foglalta magába, amit személyesen mondott el, hanem azt is, amit az Ótestamentum prófétái és tanítói mondottak el. Az emberi tanítást kizárta” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 732. o.). 

Ellen G. White keresztény tapasztalatának középpontjában Jézus és a Szentírás állt. A következő pénteken a kinyilatkoztatásra és inspirációra vonatkozó nézeteivel fogunk foglalkozni.

További – angol nyelvű – információ: https://whiteestate.org/absg/4

A pénteki tanulmányhoz kapcsolódó kiegészítő kérdések a Biblia mindennapi tanulmányozására ösztönöznek. Javasoljuk, hogy a szombatiskola elején vagy végén beszéljétek meg ezeket, lehetőleg röviden. Ebben a negyedévben a kérdések a Biblia és a Nevelés című könyv Viață și Sănătate Kiadó által 2021-ben és 2026-ban publikált, átdolgozott, nyomtatott kiadása alapján készültek.

Zsoltár 65

Zsoltár 66

Zsoltár 67

Zsoltár 68

Zsoltár 69

Zsoltár 70

Zsoltár 71;

Ellen G. White, Nevelés, 7. fej. (az „Elizeus hű a kis dolgokban” alcímtől a fejezet végéig)

Általános áttekintés

E heti tanulmányunk folytatja az előző heti témát, és az újszövetségi próféták jellemzőit tárgyalja. Szentlélek által felhatalmazott hírnökökként szolgáltak, és irányították, bátorították, tanították az őskeresztény egyházat. Ezeknek a prófétáknak az volt a szerepük, hogy hirdessék Isten üzenetét, miközben időnként jövőbeli eseményekről prófétáltak, erősítették a hívőket, és hűségre hívták a közösséget. Az Ószövetség prófétáitól eltérően – akiknek a tekintélye alapvető fontosságú volt az Izrael és Isten közötti szövetségi kapcsolatban –, az Újszövetség hírnökei az egyházi közösség keretein belül szolgáltak, és Krisztusra mint Isten akaratának legfőbb kinyilatkoztatására mutatva, kiegészítették az apostolok tanítását. Az újszövetségi prófétákhoz hasonlóan Ellen White is Krisztust hirdette Messiásként.

Magyarázat

1. Jézus, a legnagyobb próféta

Jézus Krisztus volt a legnagyobb próféta, minden elődjét felülmúlta. Az Ószövetség prófétáival ellentétben, akik Isten Igéjét hirdették, Jézus maga volt a testté lett Ige (Jn 1:14), nem csupán hirdette az isteni igazságot, hanem meg is testesítette azt. Elismerte önnön prófétai szerepét, amikor ezt mondta: „Nincsen próféta tisztesség nélkül, hanem csak az ő hazájában és házában” (Mt 13:57), amivel egyúttal kijelentette, hogy tekintélye ellenére elutasították őt.
Keresztelő Jánosnak is egyedülálló hírnöki szerepe volt. Elismert prófétaként (Mt 11:9) úgy beszélt és cselekedett, mint az Ószövetség prófétái: bűnbánatra hívta az embereket, és előkészítette az utat a Messiás számára (Ézs 40:3; Mt 3:3). János azonban mégis merőben más volt a többi prófétához képest. A régi korszak utolsó prófétájaként és az új korszak hírnökeként ő volt a híd az ó- és az új szövetség között. „Idők kereszteződésében”, „a beteljesülés korszakának küszöbén” állt (Christopher Rowland: „Prophets, Prophecy”, Dictionary of Jesus and the Gospels, Joel B. Green és mások [szerk.], 2013, 707. o.).
Keresztelő János volt az egyetlen, aki Krisztust „Isten Bárányaként” azonosította (Jn 1:29). A maga során Jézus is nagyra becsülte Jánost, mondván, hogy ő a legnagyobb „az asszonyoktól születettek között” (Mt 11:11), ugyanakkor megjegyezte, hogy a mennyek országában a legkisebb is nagyobb lesz nála, hangsúlyozva ezzel az új szövetség átalakító erejét (Jn 3:30).

2.  Az Újszövetség apostolai és hírnökei ugyanolyan tekintéllyel bírtak, mint az Ótestamentum prófétái.

Az Újszövetség megerősíti a prófétaság ajándékának folytonosságát: az Isten által rájuk ruházott tekintély alapján az Újszövetség apostolai és prófétái egyenrangúak Ószövetségbeli társaikkal. Efézus 3:5 versében Pál azt írja, hogy „Krisztus titka” „most kijelentetett az Ő szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által.” Hasonlóképpen, Efézus 2:20 verse szerint az egyház felépíttetett „az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus”. Ahogy Daniel B. Wallace is megjegyzi, ezek a megfogalmazások ugyanarra a prófétai csoportra utalnak, amely az apostolok közösségével együtt az egyház alapját képezte (Greek Grammar Beyond the Basics: An Exegetical Syntax of the New Testament, 1996, 286. o.).
A szaktudósok vitatkoznak afelett, hogy a prófétaság ajándéka az apostoli korszak után is fennmaradt-e. A megszűnés mellett érvelők úgy vélik, hogy a bibliai kánon véglegesítésével megszűnt ez a lelki ajándék, míg a folytonosság hívei – köztük sok karizmatikus és pünkösdista hívő – szerint ma is létezik. A hetednapi adventisták a középutat választották: azt állítják, hogy a prófétaság ajándéka továbbra is fennáll, de alárendelt marad az isteni kommunikáció legfőbb tekintélyének, a Szentírásnak, ezért óvatosak a karizmatikus csoportok által definiált lelki ajándékok folytonosságát illetően.

3. Az Újszövetségben a prófétaság ajándéka Krisztusra mutató ösztönzésként és bátorításként működött.

Krisztus eljövetele megváltoztatta a prófécia természetét. Míg az Ószövetség prófétái a Messiásra tekintettek előre, az Újszövetség prófétái üzenetüket Jézus életére, halálára, feltámadására és visszatérésére összpontosították. Jelenések 19:10 verse kijelenti, hogy „Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke”, Krisztust téve minden prófétai tevékenységük középpontjává.
Rino Fisichella megjegyzi, hogy az Újszövetség prófétái az Úr Jézus nevében nyilatkoztak meg, lehetővé téve ezáltal, hogy szavai élő és aktuális üzenetként hassanak az egyházra (ld. „Prophecy”, Dictionary of Fundamental Theology, René Latourelle és Rino Fisichella [szerk.], 1994, 794. o.). Feladatuk volt buzdítani, bátorítani és építeni a közösséget, ahogyan Pál 1Korinthus 14:3 versében írja: „Aki pedig prófétál, embereknek beszél épülésre, intésre és vigasztalásra.”
Ekkehardt Mueller kiemeli, hogy „az újszövetségi próféták szolgálata elsősorban Jézus személyére, életére, tanítására és cselekedeteire irányult, határozottabban, mint ahogy az ószövetségi próféták a Messiásra összpontosították üzenetüket („The Prophetic Voice in the New Testament: An Overview”, The Gift of Prophecy in Scripture and History, Alberto R. Timm és Dwain Esmond [szerk.], 2015, 55–56. o.). Küldetésük volt Krisztus üzenetét relevánssá tenni, arra buzdítva az egyházat, hogy hűségesen és reményteljesen várja az Üdvözítő visszatérését.

4. A prófétaság ajándéka mind a férfiak, mind a nők körében megnyilvánult.

Az Újszövetség külön hangsúlyozza, hogy a prófétaság ajándékát mind a férfiak, mind a nők megkapták. Apostolok cselekedetei 2:17–18 szakaszában Péter – Jóel 2:28-29 verseit idézve – kijelenti: „Prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok […] És az én szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből, és prófétálnak.” A Szentlélek férfiakat és nőket egyaránt részesített az ajándékaiban, és ennek valósága az ősegyház életében is egyértelműen megmutatkozott.
Anna (Lk 2:36-38) és Filep lányai (ApCsel 21:9) elismert prófétanőkként fontos szerepet játszottak Isten üzenetének hirdetésében. Prófétai megbízatásuk rávilágít arra, hogy a Szentlélek pártatlanul osztja ajándékait, és férfiakat és asszonyokat egyaránt felhatalmaz arra, hogy Isten igazsága hírnökeiként szolgáljanak.

5. Az Újtestamentum a hamis próféták megjelenésére figyelmeztet.

A hiteles próféciák igazolása mellett az Újszövetség határozott figyelmeztetéseket fogalmaz meg a hamis prófétákkal kapcsolatban. Jézus ekképpen inti hallgatóit Máté 7:15 versében: „Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.” A hamis próféták valódi fenyegetést jelentettek az ősegyház számára, megtévesztő tanításaikkal tévútra vezették a hívőket.
János a következő tanácsot adja a keresztényeknek: „Próbáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-e; mert sok hamis próféta jött ki a világba” (1Jn 4:1). Az igaz prófécia összhangban van Isten Igéjével, Krisztusra mutat, és építi az egyházat, míg a hamis próféták megosztó tanításokat hirdetnek, és személyes érdekeket követnek. A hívőknek meg kell különböztetniük az igazat a hamistól, meg kell bizonyosodniuk afelől, hogy az általuk követett prófétai üzenetek összhangban vannak a Szentírással, és hogy valóban Krisztus áll a kijelentések középpontjában.

6. Ellen G. White prófétaként Krisztusra összpontosított, akárcsak az újszövetségi próféták.

A pénteki tanulmány kapcsán foglaljuk össze, hogy Ellen White – prófétai szolgálata kezdetétől a végéig – miként összpontosított Krisztusra és a keresztre. Látni fogjuk, hogy az Újszövetség értelmében a Biblia utáni korok prófétájaként mindvégig Krisztust magasztalta. Már 1851-ben hangsúlyozta a „Jézus méltóságáról, szeretetéről, érdemeiről és hatalmas irgalmáról” való elmélkedés fontosságát (Ellen G. White: Early Writings, 73. o.). Néhány évvel később, 1857-ben ekképpen buzdította a fiatalokat: „Ha Krisztus lesz bennünk a dicsőség reménysége, oly páratlan szépségeket fedezünk fel benne, hogy lelkünk Őt fogja szeretni, hozzá fog ragaszkodni, Őt választja szeretete tárgyául” (Bizonyságtételek, 1. köt., 162. o.).
1869-ben Ellen White Krisztus iránti mély érdeklődése a The Sufferings of Christ (Krisztus szenvedései) című mű megírásában érte el csúcspontját. Az írás először önálló kiadványként jelent meg, majd később a Bizonyságtételek monumentális művének második kötetébe is bekerült. A tőle megszokott megrendítő és választékos stílusban mutatta be Krisztus életét, szenvedését és halálát mint bűneinkért hozott engesztelő áldozatot. Célja az volt, hogy „átfogóbb és mélyebb képet alkossunk” arról, amit az Úr Jézus értünk tett, és hogy lelkünket „buzdítsa, nemesítse és magával ragadja az Atya és a Fiú ember iránti szeretetének témája” (Bizonyságtételek, 2. köt., 215. o.).
Az 1888-as minneapolisi Generál Konferencia után Ellen White-ot megkérdezték, mit gondol az ülésszakon elhangzott, üdvösségről szóló üzenetekről. Válaszában így fogalmazott: „Negyvenöt éve Krisztus páratlan vonzerejét hirdetem” (Sermons and Talks, 1. köt., 116. o.). Ez a „páratlan vonzerő” Krisztus személyében, megváltó cselekedeteiben és isteni természetében rejlik. Ellen White írásaiban – az ezt megelőző négy évtized során, majd egészen élete végéig – számtalan utalás található Krisztus érdemeire és az általa szerzett üdvösségre (ld. Ellen G. White: Az evangélium szolgái, 156–162. o.).

További tanulmányozásra (angol nyelven): Peter M. van Bemmelen:
„»The Matchless Charms of Christ«: Theological Significance of This Phrase in Ellen White’s Writings”, Christ, Salvation and the Eschaton: Essays in Honor of Hans K. LaRondelle, Daniel Heinz és mások [szerk.], 2009, 231–240. o.).

Alkalmazás

1.    Jézus több volt mint próféta. Ő volt a „testté lett Ige” (Jn 1:14). Hogyan befolyásolja ez a bibliai igazság Jézus hatalmáról alkotott meggyőződésünket?
2.    Keresztelő János „Isten Bárányaként” azonosította Krisztust (Jn 1:29). Milyen hatással van Krisztus identitásának elismerése arra, ahogyan megéljük és hirdetjük a hitünket?
3.    Efézus 2:20 szerint az egyház az apostolok és a próféták alapjaira épül, Krisztus pedig a szegletköve ennek az „építménynek”. Hogyan kellene ennek a gondolatnak befolyásolnia azt, ahogyan az Újszövetséghez és annak tekintélyéhez viszonyulunk?
4.    Különböző keresztény közösségek szerint a prófétaság ajándéka megszűnt. Hogyan írnád le az adventista álláspontot ebben a kérdésben?
5.    Pál kijelenti, hogy a prófécia célja az építés, a tanácsadás és a vigasztalás (1Kor 14:3). Hogyan alkalmazhatjuk ezt az elvet gyülekezeti közösségünkben és mindennapi kapcsolatainkban?
6.    Annát (Lk 2:36-38) és Fülöp négy lányát (ApCsel 21:9) prófétanőként ismerte a társadalom. Hogyan támogathatunk és bátoríthatunk ma férfiakat és nőket egyaránt abban, hogy kamatoztassák lelki ajándékaikat?
7.    Jézus figyelmeztetett, hogy báránybőrbe bújt hamis próféták jelennek majd meg (Mt 7:15). Mondj példát olyan tanításokra, amelyek biblikusnak tűnnek ugyan, de tévútra vezetik az embereket?
8.    Ellen White számos alkalommal írt „Krisztus páratlan vonzerejéről”. Mit jelent ez a kifejezés? Hogyan mélyült el a hitetek ennek a vonzerőnek köszönhetően?
9.    Ellen White arra bátorított minket, hogy alakítsunk ki átfogóbb és mélyebb képet Krisztus engesztelő munkájáról. Hogyan érthetjük meg és értékelhetjük jobban azt, amit Krisztus értünk tett?
10.    Ellen White prófétaként mindig is az Úr Jézus dicsőítésére törekedett. Miben egyezik, és miben különbözik Krisztus-központú szemlélete attól, ahogyan ma az írásaihoz viszonyulunk?