PRÓFÉTAI ELHÍVÁS

1Mózes 15:6; 1Királyok 18:19-39; Ézsaiás 53; Dániel 2:46-48; Máté 11:1-6; Márk 1:2-5; Galata 3:6-9

A bibliai időkben a prófétáknak gyakran kulcsszerepe volt Isten népe történelmében, központi helyet foglaltak el a közösség életében, a pozíciójuk erős, meghatározó volt. A prófétai elhívás azonban nehézségekkel járt. Általában nem volt könnyű a próféták élete: szomorúság, elutasítottság, meg nem értés és reményvesztettség kisérte útjukat. Isten prófétái gyakran nem fogadták készségesen a prófétai tisztre szóló elhívásukat, ami nem is csoda. Akiknek örömmel kellett volna venniük az üzeneteiket, sokukkal élesen szembehelyezkedtek. Nem figyeltek Isten prófétáira, kinevették, megverték, bebörtönözték őket. Másokat megköveztek vagy vadásztak rájuk, mint vadállatokra. Többen közülük mártírhalált haltak.
Ma, ennek a nemzedéknek a tagjai az erőszak, a kapzsiság, az erkölcstelenség, a kizsákmányolás és mindenféle sátáni hatás özönében gyakran elutasítják, vagy csak figyelmen kívül hagyják a prófétai hangot. Isten arra szólít, hogy hallgassunk prófétái szavára, és mi legyünk a próféták útján kapott remény hírnökei. Az elmúlt héten láttuk: Isten már az Édenben, a bűneset után azon munkálkodott, hogy újból kapcsolatot létesítsen az emberekkel. Ezen a héten a történelem olyan emlékezetes időszakaival foglalkozunk, amikor Isten arra hívta el prófétáit, hogy újjászervezzék népét a bűnbe süllyedt világnak szóló üzeneteivel.

október 10. - Építkezésekre szánt adományok az egyházterületek számára (gyűjtés)

Amióta az Úr először jelentette ki magát Anna fiának, Sámuel prófétai elhívását az egész nemzet elismerte. Az Éli házának szóló isteni figyelmeztetés hűséges átadása által – bármilyen félelmetes és megpróbáltató volt e kötelessége – Sámuel bizonyságát adta hűségének, mint Jehova hírnöke. „Az Úr vala ővele, és semmit az ő igéiből a földre nem hagy vala esni. És megtudá egész Izráel Dántól Beersebáig, hogy Sámuel az Úr prófétájául rendeltetett.” (1Sám 3:19–20)
Az izraeliták, mint nemzet, megmaradtak istentelenségük és bálványimádásuk állapotában, és büntetésképpen a filiszteusok uralma alá kerültek. Ez idő alatt Sámuel bejárta az ország városait és falvait, hogy a nép szívét atyái Istenéhez fordítsa; és ez az igyekezete nem maradt eredménytelen. Miután húsz évig szenvedtek ellenségeik elnyomása alatt, Izráel „…síránkozék az Úr után” (1Sám 7:2). Sámuel azt tanácsolta nekik: „…Ha ti teljes szíveitekből megtértek az Úrhoz, és eltávolítjátok magatok közül az idegen isteneket és Astarótot, és szíveteket elkészítitek az Úrnak, és csak néki szolgáltok: akkor megszabadít titeket a filiszteusok kezéből.” (1Sám 7:3)
A gyakorlati kegyességet és a szívbeli vallást tanították Sámuel napjaiban, amit Krisztus is tanított, amikor a földön járt. Krisztus kegyelme nélkül a vallás külső formája értéktelen volt a régi Izráel számára. Ugyanígy értéktelen a modern Izráelnek is.
Ma is szükséges az igazi, szívbeli vallás újraéledése, amit az ősi Izráel tapasztalt. Bűnbánat az első lépés, amit meg kell tennie annak, aki vissza akar térni Istenhez. Ezt senki sem teheti meg a másik helyett. Személyesen kell megalázni lelkünket Isten előtt, és elvetni bálványainkat. Ha megtettük mindazt, amit tehetünk, az Úr kijelenti nekünk szabadítását. – A Szentlélek eljő reátok, 261. o.

Isten megparancsolta Illésnek, hogy keressen utódot. Amikor a próféta elhaladt a szántóföld mellett, ahol Elizeus szántott, az ifjú vállára dobta a felszentelés palástját… Ez annak volt a jele, hogy Isten elhívta őt Illés utódjául… Elizeusnak számolnia kellett az áldozattal, és döntenie, hogy elfogadja-e vagy visszautasítja a hívást. Ha szíve az otthonához köti, és a vele járó előnyökhöz ragaszkodik, jogában áll otthon maradnia. Elizeus azonban megértette, mit jelent a hívás… Semmilyen világi előnyért nem akart lemondani arról a lehetőségről, hogy Isten hírnöke legyen. Nem akarta feláldozni azt a kiváltságot, hogy Isten szolgájának társa lehessen. Tétovázás nélkül elhagyta családját, amely szerette, hogy elkísérje a prófétát bizonytalan életútján. […]
Sokan különleges képességre vágynak, amellyel csodálatos munkát végezhetnének, közben szem elől tévesztik a kezük ügyében levő feladatokat, amelyeknek elvégzésével kellemessé tehetnék az életet… Az eredmény nem annyira a képességen, mint inkább a határozottságon és készségen múlik. Nem a ragyogó képességek tesznek alkalmassá arra, hogy megfelelően lássuk el munkánkat, hanem a mindennapi feladatok lelkiismeretes elvégzése, a megelégedettség, a mások sorsa iránti őszinte, képmutatás nélküli érdeklődés. A legszerényebb sorsúak között igazi kiválóság található. A szerető szívvel és hűséggel végzett mindennapi feladatok is kedvesek Isten előtt. – Conflict and Courage, 221. o.

Mózes első könyvétől A jelenések könyvéig mindig volt egy hűséges maradék, amely engedelmeskedett Isten kegyelmére válaszul (lásd Jer 31:7, 31-34). Évekkel azután, hogy Bábeltől szétszéledtek az emberek, Isten elhívta Ábrámot (aki később Ábrahámként ismert), hogy a szövetségi hit példaképe legyen, nemcsak a családjában, hanem minden későbbi nemzedék számára is. A hitehagyó és erkölcstelen világban Ábrám hűségesnek bizonyult Istentől kapott elhívásához (lásd 1Móz 12:1- 9).

Isten közölte vele a szövetség feltételeit, és megmutatta neki, hogyan váltja meg az emberiséget az áldozatával Krisztus (lásd 1Móz 15:6-17).

Hogy Ábrahám hitét próbára tegye és példázza Isten Fiának jövőbeli áldozatát, Isten azt kérte tőle: áldozza fel neki a fiát, Izsákot (1Móz 22:1-17).

Milyen gyötrelmes próba volt ez a hívők atyja számára! Gondoljunk bele, hány és hány érve lett volna Ábrahámnak, hogy figyelmen kívül hagyja Isten kifejezett parancsát, mégis hűségesen engedelmeskedett! Azután Isten megállította Ábrahám kezét, nehogy megölje Izsákot, aki helyett egy kost rendelt ki. Isten nem minden prófétát arra hívott el, hogy közelgő veszélyre figyelmeztessen, azonban mindegyiküket arra szólította fel, hogy hűségre vezesse a népet, és óvjon a hitehagyástól, a szegények és szűkölködők elnyomásától, valamint a szövetségnek és kikötéseinek megszegésétől. A legfontosabb azonban, hogy a prófétáknak kellett bemutatni a Messiás általi üdvösség ígéretét. Az apostoli kor utáni időben a bibliai próféták és Isten Lelkének maradandó bizonyságtétele arra szólít, hogy tudatosuljon bennünk: válság közelít a világ felé, és erre másokat is figyelmeztessünk. A figyelmeztetés központjában azonban álljon a jó hír Jézus hűséges népének megváltásáról, azokéról, akik szövetséges kapcsolatban maradtak vele (Jel 12:17)!

Sok a párhuzam Ábrahám kora és a miénk között. Ábrahám napjaiban burjánzott a pogányság és a bálványimádás, ma pedig a világ egymással versengő ideológiái ki akarják rekeszteni, félre akarják söpörni a kereszténységet. Az általános kulturális szokásoktól eltérően Isten arra hívja népét, hogy hűségesen tükrözze a hétköznapokban Isten képét és hirdesse a hármas angyali üzenetet (Jel 14:6-12).

Amiként a Biblia két törvénnyel ajándékoz meg bennünket: egy változhatatlan és örökkévaló törvénnyel és egy ideiglenes, átmeneti törvénnyel, azonképpen szövetség is kettő van. A kegyelem szövetsége volt az első, amelyet Isten Éden kertjében kötött az emberrel, amikor a bűneset után azt az ígéretet adta, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Ez a szövetség minden embernek bocsánatot és Isten támogató kegyelmét ajánlotta fel a jövőre, a Krisztusban való hit és az engedelmesség által. Az örök életet is megígérte nekik az Úr azzal a feltétellel, hogy hűségesek maradnak Isten törvényéhez. A pátriárkák így kapták meg az üdvösség reménységét.
Ugyanezt a szövetséget újította meg Isten Ábrahámmal a következő ígéretben: „És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei…” (1Móz 22:18). Ez az ígéret Krisztusra mutatott. Így fogta ezt fel Ábrahám is (lásd Gal 3:8, 16), és bűnei bocsánatáért Krisztusban bízott. Ez volt az a hite, amelyet Isten igazságul számított be neki. Az Ábrahámmal megújított szövetség Isten törvényének tekintélyét is fenntartotta. Az Úr azt mondta Ábrahámnak: „[…] Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes.” (1Móz 17:1) Isten a következőképpen tett tanúbizonyságot hűséges szolgájáról: „Mivelhogy hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet” (1Móz 26:5). […]
Az ábrahámi szövetséget Krisztus vére hitelesítette. Ezt a szövetséget „második” vagy „új” szövetségnek nevezzük, mivel azt a vért, amellyel megpecsételték, az első szövetség vére után ontották ki. – The Faith I Live By, 77. o.

Az özönvíz után az emberek ismét sokasodni kezdtek a Földön, és velük együtt a gonoszság is megsokasodott… Az Úr végül a saját gonosz útjuk követésére hagyta a megkeményedett törvényszegőket, miközben Sém ágából kiválasztotta Ábrahámot, akit törvényének megőrzőjévé tett a jövő nemzedékei számára. […]
Ezt a szövetséget Isten Ádámmal kötötte meg, és Ábrahámmal csak megújította, ám egyedül Krisztus halálával teljesedhetett be. Isten ígérete alapján azóta létezett, amióta Isten először adott hírt a megváltásról, és azt hittel elfogadták. Attól kedve azonban, amikor Krisztus a halálával jóváhagyta ezt a szövetséget, már új szövetségnek nevezték. Ennek az új szövetségnek is Isten törvénye az alapja. Egyszerűen arról intézkedett, hogy az emberek ismét összhangba kerüljenek az akaratával. Oda vezette el az embereket, ahol engedelmeskedni tudnak Isten törvényének. – Isten csodálatos kegyelme, 133. o. (május 5.)

Illés elhívása és beszédmódja tükrözte a szerepét, hogy ő Isten hírnöke. Izrael hitehagyásának megfékezése érdekében Isten Akháb királyhoz küldte, hogy évekig tartó aszályt jelentsen be. Az Úr arra használta fel ezt a csapást, hogy népét elfordítsa a bálványimádástól és visszatérítse az engedelmesség útjára. A király és az ország Illést okolta a nyomorúságos helyzetért, és a halálát kívánta. Illés a Karmel-hegyen állt ki Baál és Asera prófétáival szemben. Isten hírnöke a Lélektől indított beszéddel kérlelte a bálványimádásba süllyedt Izraelt, hogy vesse el hamis isteneit és térjen vissza az Úrhoz. A nép tudta, hogy a választásai miatt vált az egész nemzet hitehagyóvá. Ekkor készen álltak, hogy újra elfogadják Illés Istenét, aki bizonyította erőfölényét a hamis istenek felett – amelyek valójában nem is léteztek.
Közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt Isten azt parancsolja népének, hogy újból hirdesse Illés üzenetét, az embereknek pedig azt, hogy forduljanak el „bálványaiktól” és készüljenek az Úr nagy napjára. Isten még most is az általa választott csatornákon tart kapcsolatot népével. Igéje és a prófétaság ajándéka intést, figyelmeztetést, tanácsot és bátorítást nyújt. „Népünknek a szentségben való megújulásra van a legnagyobb és legégetőbb szüksége. Az erre való törekvést kell elsődleges munkánknak tekintenünk! Komoly igyekezetre van szükség az Úr áldásának elnyeréséhez. Nem azért van ez így, mert az Úr nem lenne készséges ránk árasztani áldását, hanem mert készületlenek vagyunk annak elfogadására” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó, 115. o.).

Az igazi ébredés a szívben és az otthonban kezdődik. A család a gyülekezet főtámasza, a közösség nélkülözhetetlen építőköve. Az otthonban történő ébredés mennyei szeretetet terjeszt a gyülekezetben, a lakókörnyezetben és az országban. Istennek ez a célja a keresztény otthonnal. Az ébredés misszióra is készteti Isten népét.

Akháb korában Jordántól keletre, Gileád hegyei között élt egy hívő, imádkozó ember, akinek rettenthetetlen szolgálata által akarta Isten a hitehagyás gyors terjedését megállítani Izráelben. A tisbei Illés minden neves várostól távol élt, nem töltött be semmilyen magas pozíciót, de azzal a biztos tudattal kezdte el a rá bízott munkát, hogy Isten elkészíti előtte az utat, és gazdag eredményt ad neki. Szavából hit és erő áradt. Egész életét a reformációs munkára szentelte. Beszéde kiáltó szó volt a pusztában, amellyel a bűnt meg akarta dorgálni és a gonoszság áradatát visszafordítani. A bűn ostorozójaként ment az emberekhez, de üzenete mégis Gileád balzsamát kínálta a gyógyulásra vágyó bűnbeteg lelkek számára. […]
Illés kapta azt a feladatot, hogy adja át a menny ítéletét meghirdető üzenetet Akhábnak. Nem törekedett arra, hogy az Úr követe legyen; az Úr kereste meg őt. Mivel féltette az Úr ügyének becsületét, nem tétovázott. Számított arra is, hogy a gonosz király csakhamar az életére tör. […]
Illést Isten csalhatatlan szavába vetett erős hite indította arra, hogy ezt az üzenetet átadja. Ha nem bízott volna teljesen abban, akinek szolgált, soha nem jelent volna meg Akháb előtt. Samáriába vezető útján Illés bővizű folyók, zöldellő dombok és pompás erdők mellett haladt el. Úgy tűnt, hogy odáig nem jut el az aszály. Minden, amin a szeme megpihent, szépségbe öltözött. A próféta talán azon tűnődött, hogyan száradhatnak ki a szüntelen áramló folyók, hogyan égetheti ki az aszály ezeket a dombokat és völgyeket. De nem adott helyet a hitetlenségnek. Tökéletesen elhitte, hogy Isten megalázza a hitehagyó Izráelt, és hogy a büntetés megtérésre indítja a népet. A menny kiadta a parancsot. Isten beszéde nem vallhat kudarcot. Illés életét kockáztatva, bátran teljesítette megbízatását. – Conflict and Courage, 205. o.

Isten azt kívánja, hogy dicsőségét magasztaljuk az emberek előtt, és tanácsai megerősítést nyerjenek a nép előtt. Illés próféta bizonyságtétele a Kármelhegyen annak az embernek a példáját tárja elénk, aki teljes mértékben kiállt Isten és földi munkája mellett… Így imádkozott:
„Hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram!”
Az Isten dicsősége iránti buzgalma és az Izráel háza iránti mély szeretete tanulságul szolgál mindazoknak, akik ma Isten munkáját képviselik ezen a Földön.
Semmit sem nyerünk a gyávasággal, vagy ha félünk attól, hogy megtudják rólunk: Isten parancsolatait megtartó nép vagyunk. Ha elrejtjük világosságunkat, ha szégyelljük hitünket, az csak szerencsétlenségbe sodor bennünket. Akkor az Úr magunkra hagy gyengeségeinkben. Isten őrizzen attól, hogy vonakodjunk árasztani világosságunkat bárhol, ahová Ő szólít minket. Azonban, ha vesszük a bátorságot, hogy a magunk útját járjuk, saját elképzeléseinket és terveinket kövessük, Jézust pedig elhagyjuk, akkor ne várjuk, hogy határozottságot, bátorságot és lelkierőt nyerünk. Istennek mindig voltak hősei, erkölcsi győztesek, s most is léteznek. Ők azok, akik nem szégyellik, hogy különleges néphez tartoznak, akik alávetik akaratukat és terveiket Isten törvényének. Jézus szeretete készteti őket, és az életük sem drága számukra. Kötelességük, hogy Isten szavából felfogják a világosságot, majd engedjék, hogy az tiszta, egyenletes sugarakban ragyogjon a világra. Jelszavuk: hűség Istenhez. – Conflict and Courage, 209. o.

Ézsaiás, az egyik fő ószövetségi próféta közvetlenül Istentől kapta a prófétai szolgálatra való elhívását (lásd Ézs 6:1-8). Lenyűgözte Isten fenséges szentsége, és ekkor felismerte saját méltatlanságát. Abban a pillanatban egy szeráf repült hozzá a mennyei oltárról vett tüzes szénnel, és „megtisztította” bűneitől. Ezután Isten megkérdezte: „Kit küldjek el, és ki megy el nekünk?” Ézsaiás azt felelte, amit nekünk is mondanunk kell: „Íme, itt vagyok én, küldj el engem” (Ézs 6:8, ÚRK)! Ézsaiás elhívása Izrael történelmének egyik sarkalatos pontján történt. A hiányosságai dacára végeznie kellett azt az igen fontos munkát, hogy figyelmeztesse Izraelt és a vezetőket bűneikre. Ézsaiás próféciái a Szentírás meghatározó szakaszai, amelyek alapvető betekintést engednek Isten és az ember természetébe, valamint abba, hogyan bontakozik ki a megváltási terv. Ézsaiás 53. fejezete vitathatatlanul a legerőteljesebb prófécia, ami nemcsak Jézus halálát ábrázolja, hanem azt is, hogy mit jelent ez a világ számára.

Ézsaiás próféciái előrevetítették a Messiás célját és küldetését (Ézs 53:3-5). Magyarázatot adnak arra, hogy miért vezették Krisztust mint bárányt a „mészárszékre” (Ézs 53:7), és engesztelő áldozata hogyan menti meg a népet bűneiből. Félreérthetetlenül ábrázolják Krisztus halálának helyettesítő aspektusát, rámutatva az egész emberiségért végzett engesztelés alapjára. „Mindnyájan, mint juhok, eltévelyedtünk, mindenki a maga útjára tért, de az ÚR őrá vetette mindnyájunk vétkét” (Ézs 53:6, ÚRK). Ez mutat rá a bűn és a kereszt egyetemességére, valamint a bűn megoldására. Ez a fejezet talán minden ó- és újszövetségi szakasznál világosabban és félreérthetetlenebbül mutatja be a megváltási tervet.
Ézsaiás prófétai szolgálata nem volt könnyű. Az emberek abszurdnak, lehetetlennek találták a pusztulást előrevetítő, ijesztő jövendöléseit, ahogy ma is ezt mondják sokan, ha figyelmeztetik őket a bűn következményeire (Róm 6:23). Ézsaiásnak a saját korára és a miénkre vonatkozó prófétai szava világos (lásd Ézs 2:4; 5:20). A nép elutasította, hogy igazságot gyakoroljanak és reformokat hajtsanak végre, és ez vezetett Jeruzsálem pusztulásához. Ugyanez a bűn fogja Krisztus visszatérésekor is a föld gonosz lakóinak pusztulását okozni.

Ésaiás elítélte mások bűnét, de most úgy látta, hogy ő maga is ugyanazon ítélet alá esik, amelyeket másokra kimondott, mivel megelégedett az istenimádat rideg és élettelen szertartásaival. Erről mit sem tudott mindaddig, amíg nem kapott látomást az Úrtól. Mily jelentéktelennek tűnt most saját bölcsessége és tehetsége, amikor feltekintett a szentély szentségére és fenségére! … Önmagáról alkotott véleményét Pál apostol szavaival lehetne kifejezni: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7:24) […]
„És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, amelyet fogóval vett volt az oltárról; és illeté számat azzal, és mondá: Ímé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.” (Ésa 6:6–7)
Az Ésaiásnak adatott látomás Isten népének állapotát mutatja be az utolsó napokban. Gyermekeinek kiváltsága, hogy hit által betekintést nyerhetnek a szentélyben folyó munkára… Amint hit által szemlélik a szentek szentjét, és látják Krisztus munkáját a mennyei szentélyben, megértik, hogy ők valójában tisztátalan ajkú nép, amelynek ajkai gyakran szóltak hiábavalóságot, tehetségük pedig nem lett megszentelve és nem Isten dicsőségére használták. Joggal esnek kétségbe, látva saját gyengeségüket és méltatlanságunkat, de ugyanakkor Krisztus dicsőséges jellemének fedhetetlenségét és szépségét. Ha azonban Ésaiáshoz hasonlóan befogadják azt a befolyást, amellyel az Úr hatni szeretne a szívükre, és ha megalázzák lelküket Isten előtt, akkor van remény számukra. Az ígéret szivárványa a trón felett ível, és az Ésaiásért végzett munka bennük is teljesedni fog. – The Faith I Live By, 190. o.

Isten nehéz és csüggesztő körülmények között, még fiatal emberként hívta el Ésaiást a prófétaság küldetésére. Akkoriban szerencsétlenség fenyegette az országot. Isten törvényének taposásával Júda népe eljátszotta az isteni védelmet. Az asszír haderő Júda királysága ellen készült. De nem az ellenség fenyegetése volt a legnagyobb baj: az Úr szolgáját a nép romlottsága csüggesztette el legjobban. Hitehagyásukkal és lázadásukkal kihívták magukra Isten büntetését. Az ifjú prófétának üzenetet kellett közvetítenie számukra. Tudta, hogy csökönyös ellenállásba ütközik majd… Küldetése szinte teljesen reménytelennek látszott. […]
Ilyen gondolatok gyötörték, amikor ott állt a szent templom oszlopcsarnokában. Hirtelen a kapu és a belső függöny felemelkedni vagy visszagördülni látszott, ő pedig egyenesen belátott a szentek szentjébe, ahova még a próféta sem léphetett be. Látomásban az Urat látta maga előtt, magas, felemelt trónon, kinek palástja betöltötte a templomot. A trón mellett egy-egy angyalt látott, két szárnnyal lebegve, másik két szárnyukkal az arcukat, kettővel a lábukat fedték be tiszteletteljesen. […]
Ésaiás soha azelőtt ilyen tökéletesen meg nem értette az Úr nagyságát és teljes szentségét, és azt gondolta, hogy emberi mulandósága és érdemtelensége miatt el kell vesznie Isten jelenlététől. „Jaj, nekem” – kiáltott fel –, „elvesztem, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis láttam a királyt, a seregek Urát!” (Ésa 6:5) De az egyik szeráf odajött hozzá, és felkészítette őt a felelősségteljes küldetésre. Oltárról vett izzó parazsat érintett ajkához, e szavakkal: „Mivel ez érintette ajkadat, eltűnt gonoszságod, és bocsánatot nyert a bűnöd.” S amikor Isten hangját hallotta: „Kit küldjek és ki megy el nékünk?”, Ésaiás szent bizalommal felelt: „Itt vagyok én, küldj el engem.” (Ésa 6:7–8) … E látomás megerősítette a prófétát az előtte álló feladatra. – Conflict and Courage, 232. o.

Dániel kiállt a gyerekkorában megtanult egészségügyi elvek mellett. A hűség példaképe volt (Dán 1:8). Ez csak kis próba volt ahhoz képest, ami később következett, például a 6. fejezetben, amikor is a hűsége könnyen az életébe kerülhetett volna.

Figyeljük meg, hogy mit jelentettek ki Dániel Istenének hatalmáról ezek a pogány emberek! A különlegesen egyedi történetekben egy döntő fontosságú elv mutatkozik meg: az életünk, a hűségünk, valamint Isten bennünk és általunk munkálkodó hatalma által mások is megismerhetik, sőt meg is kell ismerniük a menny Istenét, azt, hogy Ő „az isteneknek Istene, és a királyoknak ura” (Dán 2:47). Továbbá, mivel Dániel próféciáinak ismétlődő témája az ítélet, ami Krisztus második eljövetelekor ér tetőfokára, éppen illik ide Dániel nevének jelentése: „Isten a bíróm”. Fontos gondosan tanulmányozni Dániel írásait, figyelmet fordítani rájuk, mivel ma is aktuálisak. Emlékeztetnek arra, hogy folyamatosan legyünk éberek, és tartsuk meg Isten parancsolatait, még az élet „kis” dolgaiban is. Prófétaként Dániel előre beszélt nemzetek felemelkedéséről és bukásáról, valamint arról, hogy milyen következményei lesznek Isten iránti engedetlenségüknek. Látomásai által feltárul Isten terve és országának végső győzelme (Dán 7:13-14). Gondoljunk például Dániel 2. fejezetére, amit Krisztus előtt félezer évvel írt a próféta! Bámulatos pontossággal vázolta fel a négy nagy világbirodalom felemelkedését és hanyatlását, előre mutatva egészen a mi időnkig (a szobor lábfeje, ujjai), amelyek világosan utalnak a mai európai nemzetekre. A prófécia világos tanítása szerint „utódaik házasodás révén keverednek, de nem egyesülnek egymással, amint a vas sem vegyül a cseréppel” (Dán 2:43, ÚRK). Bámulatos ez a napjainkig mutató jövendölés Európáról! Hiszen az egymás közti házasságok és az egységre törekvő megannyi próbálkozás dacára is a kontinensen megmaradnak a különálló országok, saját törvényekkel, szokásokkal és tradíciókkal. A Szovjetunió széthullását még néhány évvel korábban sem látta előre egyetlen titkosszolgálat sem, Dániel jövendölése azonban erős érvekkel támasztja alá, hogy bízhatunk Isten prófétáiban.

Isten Igéje nemcsak az igazság és kötelesség azon nagyszerű alapelveit ismerteti meg velünk, amelyeknek irányítaniuk kellene az életünket, hanem bátorításunk végett bemutatja nagyon sok olyan ember életútját, akiknek az élete ezekről az elvekről tett bizonyságot… Nincs olyan jellem a tökéletes példaképen kívül, amelyet a Szentírás leírásai alapján méltóbb lenne követni, csak egyedül a Dániel prófétáé. Bár fiatalon szembesült a királyi udvar minden kísértésével, mégis megingathatatlan feddhetetlenségű és Isten iránti buzgó odaadású emberré vált. Ki volt téve Sátán ádáz kísértéseinek, jelleme mégsem ingott meg, magatartása mégsem változott. Szilárdan megállt ott, ahol sokan elestek volna, őszinte volt ott, ahol mások képmutatók lettek volna, és erős maradt abban is, ahol mások elgyengültek volna. Dániel olyan volt, mint Libánon magas cédrusfája… Bárcsak a próféta feddhetetlensége, hite és odaadása élne ma is Isten népének a szívében. Sosem volt nagyobb szükség ezekre a nemes tulajdonságokra a világban, mint most. […]
Azok életének leírásaiban, akik Jézus nevéért fáradoztak és szenvedtek, nincs még egy név, amely fényesebben ragyogna a Pálénál, a pogányok apostolánál. A szívében égő Jézus iránti szeretet arra késztette, hogy megfeledkezzen önmagáról, és megtagadja önmagát. Látta a feltámadt Krisztust, a Megváltó arcvonásai bevésődtek a lelkébe, és ez világította be az egész életét. Olyan hittel, bátorsággal és kitartással, amelyet a veszély sem tudott elcsüggeszteni, sem akadályok nem tudtak feltartóztatni, országról országra járva hirdette a kereszt üzenetét. […]
Vajon azok, akik Krisztus követőinek vallják magukat, hogyan mutatják be életükkel a hit alapelveit? Hol vannak azok a mély, élő és szent tapasztalatok, amelyekről Isten emberei meséltek régen? Talán lejjebb lett hozva a kereszténység mércéje? … Nem, a mérce pontosan ott maradt, ahová Isten helyezte. A letűnt korok szent embereitől azt kérték, hogy mindenről mondjanak le Krisztusért, értékeljék a krisztusi lelkületet, és kövessék az Ő példáját. Az Úr ma sem fogad el kevesebbet… Amikor majd felszólítanak bennünket, hogy mondjunk le mindenről Krisztusért, ki fogja kiállni a próbát? – Our High Calling, 249. o.

Nehéz napok várnak azokra, akik kedvesek Isten szívének: láncra verve kerülnek börtönbe, halálra ítélik őket, egyesek pedig úgy érzik majd, hogy el lettek hagyva, hogy éhen haljanak a sötét és koszos börtöncellákban… Egyetlen emberi kéz sem siet majd a segítségükre.
Vajon a próba nehéz órájában megfeledkezik az Úr népéről? Megfeledkezett-e a hűséges Noéról, amikor isteni büntetésként özönvizet zúdított a világra? Megfeledkezett Lótról, amikor tűz hullott alá az égből a völgybeli városok elpusztítása végett? … Megfeledkezett-e Illésről, amikor Jézabel halálosan megfenyegette őt? Megfeledkezett Jeremiásról, amikor a sötét verem foglya volt? Megfeledkezett-e a három ifjúról a tüzes kemencében, vagy Dánielről az oroszlánok vermében? […]
Még ha az ellenség börtönbe is veti Isten gyermekeit, a falak sem akadályozhatják meg a lelkük és a Krisztus közötti kommunikációt. Aki megérti minden gyengeségünket, aki tudja, mit jelentenek a próbák, felette áll minden földi hatalmasságnak, ezért angyalokat küld hozzájuk, hogy világosságot és békességet hozzanak nekik a mennyből. – Conflict and Courage, 369. o.

Márk evangéliumából megtudjuk, hogy Keresztelő János fellépésével teljesült Ézsaiás próféciája (Ézs 40:3). János fejlődését az Istenhez való hűség jellemezte gyerekkortól felnőttkorig. Sátán félt, hogy elveszíti uralmát az emberek felett, hallva János hangját a pusztában (lásd Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 181. o.). János olyan módon leplezte le hallgatói gonoszságát, amitől Sátán megremegett. Ez veszélyeztette szorítását Izrael felett. Újból és újból megpróbálta eltéríteni Keresztelő Jánost a hűséges élettől és a Messiásba vetett bizalmától, de rendre kudarcot vallott.

Sátán képtelen volt bűnre csábítani Jézust, pusztai veresége felbőszítette. Ekkor taktikát váltott, elérte, hogy börtönbe vessék Jézus unokatestvérét, Jánost, ami fájt Jézusnak, de Sátán még így sem tudta bűnbe vinni. Megpróbálta megtörni Jánost, ezzel érzelmileg megterhelve a Megváltó szívét. Jézus azonban bátorító üzenetet küldött Jánosnak. A szörnyű körülmények dacára, és noha nem értette, miért maradt fogságban annak ellenére, hogy Jézusnak akkora hatalma van, mindhalálig hű maradt.
A régi prófétákhoz hasonlóan Isten bennünket is arra szólít, hogy hirdessük a bűnbánat, a hit üzenetét és Krisztus igazságának teljességét (Jel 14:6-12). Sátán, ahogy Keresztelő Jánossal is tette, felhasználhatja a bizonytalan helyzeteket, hogy kétséget ébresszen bennünk az Istentől kapott küldetésünket illetően. Nem kell kétségbe esnünk, ha emlékszünk arra, hogyan vezetett Isten az életünk során, még ha nem is mennek jól a dolgaink, mint Jánosnak, akit börtönbe vetettek és megöltek egy gonosz asszony és egy akaratgyenge férfi tettei miatt. Bármit tegyenek is velünk emberek, hittel fordulhatunk Isten felé, és Ő válaszolni fog. Erőt ígért ahhoz, hogy az akarata szerint cselekedjünk (ApCsel 1:8). A posztkeresztény és nem keresztény világban rendkívül fontos, hogy bármilyen körülmények között Krisztus hűséges tanúi legyünk.

Pál apostol írja le, milyen elveknek kell vezetnie Isten ügyének munkásait: „Isten munkatársai vagyunk” (1Kor 3:9). „És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek.” (Kol 3:23) Péter is inti a hívőket: „Kiki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai; ha valaki szól, mintegy Isten ígéit szólja: ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ád: hogy mindenben dícsőíttessék a Jézus Krisztus által.” (1Pt 4:10–11)
Amikor majd ezek az elvek uralják a szívünket, akkor megértjük, hogy a munka Istené, nem pedig a miénk; hogy Ő egyformán gondoskodik a nagyszerű egész minden egyes részéről. Amikor Krisztust és dicsőségét tekintjük elsőnek, és önszeretetünket elnyeli az azok iránti szeretet, akikért Krisztus meghalt, akkor senki sem merül bele annyira a munka egyetlen területébe, hogy szem elől tévesztené a többi ágazat fontosságát. Önzés veszi rá az embert, hogy azt képzelje, az a legfontosabb, amit ő tesz. […]
Isten szava arra tanít minket, hogy most jött el az idő, amikor menynyei fényt várhatunk. Most van az a nap, amikor felfrissülést kell várnunk az Úr jelenlététől. Figyelnünk kell Isten gondviselésének indíttatásaira, amint Izráelnek is figyelnie kellett „a lépések zajára a fák tetején” – a meghatározott jelre, hogy a menny fáradozik értük.
Isten nem tud dicsőséget szerezni nevének népe által, amíg emberekre támaszkodnak, emberekben bíznak. Jelenlegi gyenge állapotuk mindaddig folytatódik, míg nem csak egyedül Krisztust dicsőítik, míg alázatosan és tisztelettel el nem mondják Keresztelő Jánossal együtt: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” (Jn 3:30) Szavakat bíztak rám, hogy szóljam Isten népének: dicsőítsétek őt, a Golgota Jézusát! Ami emberi, húzódjék háttérbe, hogy mindenki Őt láthassa, akiben örök reményünk van. Ésaiás kijelentette: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ésa 9:6) A gyülekezet és a világ tekintsen hát fel az Üdvözítőre. Hadd kiáltsa minden hang Jánossal: „Ímé, az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29)
Az élő vizek forrása nyitva áll a szomjas lélek előtt. Isten kijelenti:
„Mert vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra.” (Ésa 44:3) Csakis azoknak nyújt világosságot, akik keresik azt, és akik örömmel fogadják szent Igéjéből a világosság minden egyes sugarát. Isten ezeken az embereken keresztül nyilatkoztatja ki a hatalmat, amely majd az egész Földet beragyogja dicsőségével. – Lift Him Up, 231. o.

Krisztusi élet, „Isten meghallgatja Dániel forró imáját” című fejezet, 90. o. (március 17.)

Isten meghatározott időben, konkrét céllal hív el prófétákat, akik az adott időben szükséges üzenteket közvetítik. Ellen G. White is ilyen ember volt. Kánonon kívüli prófétaként szolgált (erről bővebben a későbbi tanulmányokban lesz szó). Ellen Harmon (White) első elhívását 1844 decemberében kapta, néhány héttel azt követően, hogy a millerita adventisták Dán 8:14 alapján Jézus visszajövetelét várták: „Kétezer-háromszáz estéig és reggelig, azután visszakapja a szent hely az igazságát” (ÚRK).
William Miller ugyan soha nem tűzött ki dátumot, de a követői végül 1844. október 22-ére várták Krisztus visszatérését a földre, az engesztelés napjának bibliai időszámítására alapozva. Észak-Amerikában és a világ más részein ezrek és ezrek óriási várakozással tekintettek előre erre a napra, hogy hamarosan együtt lehetnek Megváltójukkal a mennyben. A várva várt advent közeledtével Millert is izgalom és lelkesedés töltötte el. Ám Krisztus nem jelent meg, és a millerita hívők a történelem egyik legelkeserítőbb eseményét, a nagy csalódást élték át. Isten ezen a háttéren adta az első látomást Ellen Harmonnak (később White), ami elsősorban bátorítást jelentett neki és a többi csalódott hívőnek, hogy Isten továbbra is velük van, még ha a számításukban tévedtek is. A látomás a földről a mennyei Jeruzsálem felé vezető útra mutatott. Azon haladtak az adventhívők a Szent Város felé. És „biztonságban voltak, míg tekintetüket Jézusra szegezték, aki közvetlenül előttük haladt, vezette őket a városba” (Ellen G. White: Spiritual Gifts. 2. köt. 31. o.).
Ez a látomás jó hír volt. A csalódás zavarából Isten új mozgalmat kezdett létrehozni. Jézus még mindig velük volt, és majd valóban vissza fog térni. Továbbra is vezeti őket az üdvösség útján. Nekik csak rá kell szegezniük a tekintetüket. Komoly okuk volt arra, hogy ne hagyjanak fel a reménnyel még az összezavarodás és csalódás idején sem. Így kapta Ellen G. Harmon (White), egy 17 éves fiatal lány az elhívást a prófétai szolgálatra. Nem volt könnyű az útja, különösen eleinte. Az emberek fokozatosan elfogadták, hogy az ajándéka valóban Istentől származik. Ellen G. White azonban félt attól, hogy Isten hírnöke legyen. Isten prófétájának lenni sosem volt könnyű, nem járt nagy presztízzsel. Tehát hogyan engedett végül Isten hívásának?
A jövő héten közelebbről megvizsgáljuk az ótestamentumi próféták különleges feladatát és kihívásait, amelyek közül volt, ami Ellen G. White életében és szolgálatában is visszaköszönt, ahogyan azt majd a következő pénteki részben látni fogjuk.

További – angol nyelvű – információ: https://whiteestate.org/absg/2

A pénteki tanulmányhoz kapcsolódó kiegészítő kérdések a Biblia mindennapi tanulmányozására ösztönöznek. Javasoljuk, hogy a szombatiskola elején vagy végén beszéljétek meg ezeket, lehetőleg röviden. Ebben a negyedévben a kérdések a Biblia és a Nevelés című könyv Viață și Sănătate Kiadó által 2021-ben és 2026-ban publikált, átdolgozott, nyomtatott kiadása alapján készültek.

Zsoltár 51

Zsoltár 52

Zsoltár 53

Zsoltár 54

Zsoltár 55

Zsoltár 56

Zsoltár 57

Ellen G. White, Nevelés

4. fejezet A nevelés és a megváltás közötti összefüggés

5. fejezet Nevelés Izraelben

Általános áttekintés

Isten a bibliai korban arra kérte fel prófétáit, hogy az Ő nevében beszéljenek, és továbbítsák üzenetét a népnek. Általában látomás, álom vagy hangos szó útján nyilatkozott meg számukra, és meghívása magában foglalta üzenete hirdetésének, a bűn leleplezésének és a nép vezetésének feladatát. A prófétáknak megbízatásuk elfogadásával sokszor jelentős áldozatot kellett vállalniuk, gondoljunk csak Mózes, Ézsaiás vagy Jeremiás esetére. E heti tanulmányunk a különböző történelmi korban és kontextusban megvalósuló prófétai elhívásokra összpontosít, és rávilágít arra, hogy Isten hírnökeinek üzenetei általában miként foglalkoztak az ítélet, az üdvösség és a helyreállítás témájával. A lecke csúcspontja Ellen G. White prófétai elhívása, amely Isten azon szándékának kinyilvánítása volt, hogy továbbra is kommunikáljon népével ebben a bűnös világban.

Magyarázat

1.    Isten azért hívott el prófétákat, hogy az Ő szavának hirdetői legyenek.
Willem A. VanGemeren Ószövetség-kutató ékesszólóan fogalmazza meg a prófétai elhívás isteni természetét, illetve magát az ótestamentumi prófétai küldetést: „Isten által elhívott és a Szentlélek által felhatalmazott izraelita, aki Isten szószólójaként szolgál, akit Isten tekintélylyel ruházott fel, és aki kinyilatkoztatást kapott Istentől; jó pásztorként legelteti Isten nyáját, és jelekkel támasztja alá Isten Igéjének igaz voltát és Isten küldetését” (Interpreting the Prophetic Word, 1990, 32. o.). Ebből a meghatározásból három fontos ismérv különböztethető meg: (1) Isten kinyilatkoztatást ad a prófétának, a Szentlélek pedig felhatalmazza őt arra, hogy az üzenetet továbbadja a népnek. (2) A próféta pásztorként őrködik Izrael felett: tanítja, irányítja, inti és az Isten által kijelölt helyes útra tereli a népet. (3) A jelek, a csodák, a különleges események és az ezekből levont, gyakorlati célt szolgáló tanulságok megerősítik a próféta isteni hitelesítését.
A prófétai elhívatás megváltoztatja a kiválasztott személy mindennapjait, váratlan és erőteljes eseményként következik be az életében, „amit viszont nem úgy él meg, mint lehetőséget arra, hogy olyan kivételes tudás birtokába jusson, amely egyébként rejtve maradna előtte. Nem ő ragadja meg a pillanatot, hanem a pillanat ragadja meg őt. A kinyilatkoztatott szó nem olyan üzenetként van felkínálva számára, amit saját belátása szerint elfogadhat vagy elutasíthat, hanem amit hatalmas erővel kényszerítenek rá” (Abraham J. Heschel: The Prophets, 2. rész, 1962, 224. o.). „Én ellenben megteljesedem az Úr lelkének erejével, és ítélettel és hatalommal – mondta Mikeás próféta –, hogy hirdessem Jákobnak az ő vétkét, és Izráelnek az ő bűnét” (Mik 3:8).
Számos prófétai könyvben a szerzők kijelentik, hogy „eljutott hozzájuk az Úr szava” (Hós 1:1 [BTF]; Jón 1:1 [BTF]; Jer 1:11 [BTF]; Jóel 1:1 [BTF]), vagy „az Úr keze rájuk szállt” („lőn ott rajta az Úrnak keze” [Károli], Ez 1:3;3:22). Beszédeiket, írásaikat az „Így szól az Úr” formulával kezdik vagy zárják (Ám 1:3; Abd 1:1; Agg 1:7; Zak 12:1; Ézs 7:7). Ez az ismételt prófétai szóhasználat egyértelműen azt a következtetést körvonalazza, hogy a prófétáknak kétségük nem volt afelől, hogy Isten szavát közvetítik. A prófétai „szó”, vagyis a prófétai kinyilatkoztatás gyakran az ítélethirdetés eszköze volt. Ezékiel kijelenti: „És monda nékem: Embernek fia! Állj lábaidra, és szólok veled. És lélek jöve én belém, amint szóla, és állata engem lábaimra, és hallám azt, aki szól vala nékem” (Ez 2:1-2). Később így folytatja az Úr: „És szóljad az én beszédeimet nékik, vagy hallják, vagy nem, mert pártos ház” (Ez 2:7).
2.    A próféták egy adott történelmi helyzetben lévő hallgatóiknak közvetítették Isten üzenetét.
A prófétákat „Isten kiválasztotta arra, hogy megkapják üzenetét, majd azt egy adott történelmi helyzetben hirdessék” (Eric J. Tully: Reading the Prophets as Christian Scripture: A Literary, Canonical and Theological Introduction, 2022, 58. o.). A tanulmányunkban tárgyalt próféták mindenike sajátos történelmi kontextusban gyakorolta a prófétaság ajándékát.
Isten Ábrámhoz intézett hívása (1Móz 12:1) a nyelvek összezavarása (1Móz 11) után történt, egy olyan korszakban, amikor pogány szellemiség, bálványimádás és háborús körülmények nehezedtek az országra. Érdekes tény, hogy a „próféta” kifejezés első megjelenése a Szentírásban a közvetítőként működő Ábrahámra utal (1Móz 20:7). Illés egy nagy lelki válság idején szolgált Izrael északi királyságában, Akháb és Akházia uralkodása alatt. Illés a Baál-imádat ellen emelt szót, és bűnbánatra hívta Izrael népét. Ézsaiás négy júdai király uralkodása alatt prófétált az időszámításunk előtti IX. században, amikor a legnagyobb kihívás az Asszír Birodalom felemelkedése volt, amely abban az időben a legnagyobb fenyegetést jelentette Júdára nézve. Dániel fontos szerepet játszott a Babiloni és a Perzsa Birodalomban. Keresztelő János az első században hirdette a Messiás eljövetelét. A bibliai kor utáni időszakban Ellen White az első látomását a polgárháború előtti Amerikában kapta, a millerita csalódás után.
 
3.    A prófétai üzenet középpontjában az ítélet, az üdvösség és a helyreállítás állt.
Az Ószövetség korában a profetikus üzenetek gyakran három téma – az ítélet, a szabadítás és a helyreállítás kérdése – köré csoportosultak. Ezek a témák összefüggtek egymással, és a prófétai szolgálat középpontját képezték az Isten és népe közti szövetségi kapcsolat kontextusában. A próféták folyamatosan felszólították Izrael és Júda népét, hogy térjen vissza az Istennel kötött szövetségben rá háruló kötelezettségeihez, és teljesítse azokat, miközben figyelmeztették őket a lázadás, a bálványimádás és a társadalmi igazságtalanság következményeire. Az ítéletet mint a szövetség megszegésére adott isteni választ mutatták be a népnek (5Móz 28). A figyelmeztetések mellett a reményt is felvillantották, rámutatva Isten hajlandóságára, hogy megmentse a bűnbánatot tanúsító nép maradékát. A megmentés gyakran Isten beavatkozását is magában foglalta: megszabadítja övéit az ellenségtől és a reménytelen helyzetekből. A helyreállítás a száműzöttek hazájukba történő visszatérését, Jeruzsálem és a templom újjáépítését, valamint a nép és Isten közti lelki kapcsolat megújulását jelentette, amelynek csúcspontját a Messiás eljövetele képezte.
4.    Ellen White első látomása prófétai szolgálatának kezdetét jelezte, és reményt, bátorítást nyújtott a nagy csalódás után elbizonytalanodott hívőknek.
Ellen White első látomását 1844 decemberében, közvetlenül a millerita csalódás után kapta. Miközben csüggedt millerita nőkkel együtt imádkozott, fény vette körül. Elméjében megnyílt egy jelenet, amelyben egy az „Üdvözítő visszajövetelére váró népet” látott, amint egy keskeny ösvényen halad a menny felé; mögötte, az út kezdetén fényes világosság volt látható, mely az egész ösvényt beragyogta. Jézus maga haladt a nép élén. Mindaddig, míg tekintetüket a Megváltóra szegezték, biztonságban haladhattak az ösvényen, amikor azonban szem elől tévesztették Jézust, lezuhantak az ösvényről az alattuk elterülő sötét világba (ld. Ellen G. White: Early Writings, 13–15. o.). A látomás meglepte őt, és ellenállhatatlan erővel kerítette hatalmába. A bibliai korok prófétáihoz hasonlóan ő is „a pillanat rabja” lett.
Ebből az első látomásból több olyan téma is kiemelkedik, amely a későbbiekben alapvető fontosságúvá vált Ellen White prófétai szolgálatában: (1) életen át tartó szenvedélye Jézus Krisztus második eljövetele iránt; (2) a hetednapi adventisták helye és szerepe a próféciában; (3) a keresztények és főként az adventisták életének Krisztus-központúsága a hitgyakorlatban és az életvitelben.
 
A mennyei elragadtatások ismétlődő tapasztalatokká váltak Ellen White számára. Prófétai identitását, elkötelezettségét és tekintélyét hangsúlyozza a látomásai leírását bevezető szóhasználat: „Isten megmutatta nekem”, „láttam” vagy „látomásban elragadtattam”. Ezek a kinyilatkoztatások vigaszt és megnyugvást hoztak a szétszéledt és csüggedt hívők számára, akik részesei voltak a millerita csalódásnak. Isten felszólította Ellen White-ot, hogy utazzon és ossza meg látomásait a Maine államban és Új-Anglia más részein szétszóródott millerita hívőkkel, csoportokkal. Végül írásba foglalta ezeket a mennyei kinyilatkoztatásokat, hogy tapasztalatai és látomásai azokhoz a hívőkhöz is eljussanak, akikből később megalakult a hetednapi adventista egyház.
További tanulmányozásra ajánljuk (angol nyelven): Szallós-Farkas Zoltán: The Rise and Development of Seventh-day Adventist Spirituality: The Impact of the Charismatic Guidance of Ellen G. White, Doktori értekezések sorozat, az Adventista Teológiai Intézet Kiadója, Cernica, Románia, 2005, 1. köt, 56–61. o.

Alkalmazás
1.    Nem Isten emberei keresték a prófétai elhívatást, hanem a prófétai elhívatás ragadta magával őket. Hogy érezhették magukat az elhívatás pillanatában? Képzeljük magunkat az ő helyükbe!
2.    Minden próféta üzenetét befolyásolták a korszak történelmi kihívásai. Hogyan segít a bibliai prófécia történelmi kontextusának megértése abban, hogy annak tanulságait napjaink valóságára alkalmazzuk?
3.    A próféták figyelmeztettek arra, hogy a szövetség megszegése ítéletet von maga után (5Móz 28). Hogyan alkalmazható ez az elv napjainkban a személyes és közösségi hűség tekintetében?
4.    Ítéletről szóló üzeneteik ellenére a próféták mindig kiemelték a reményt és az üdvösség perspektíváját. Hogyan őrizhetjük meg a reményünket a megpróbáltatások és a személyes bűntudat közepette?
5.    Hogyan lehetünk Isten igazságosságának és irgalmának hírnökei egy olyan világban, amely mindkét szempontból – Isten igazságosságát és irgalmát illetően is – a szélsőségekkel küzd?
6.    Ellen White első látomásának üzenete: fontos, hogy tekintetünket mindvégig Jézusra szegezzük! Hogyan tudunk lelkileg Krisztusra összpontosítani ebben a kísértésekkel teli világban?
7.    Hogyan erősíti a hitünket annak tudata, hogy Isten átlagos embereket is felhasznál rendkívüli célok megvalósítására?
8.    Hogyan őrizhető meg az egyensúly az ítélet, az üdvösség és a helyreállítás témája között, amikor az evangéliumot hirdetjük?