PRÓFÉTAI KIJELENTÉSEK KRITIKUS PILLANATOKBAN

E HETI TANULMÁNYUNK: Bírák 4:4-16; 1Királyok 18:21, 38-39; Nehémiás 9:30; Ézsaiás 59:1-4; 2Péter 2:5; Jelenések 1:1-3

Az első bűneset után az emberek hajlamossá váltak a bűn ideigóráig tartó örömeit választani a Jézusban felkínált örök élet helyett. Isten előtt nem titok ez a szomorú helyzet, mégis szeret bennünket és munkálkodik a megváltásunkért.
Ez magyarázza, hogy a történelem kritikus pontjain a próféták által feltűnő módon cselekedett népe érdekében. Amikor azonban a törekvéseit ismételten elutasították, ítéletre figyelmeztetett.
Prófétái által Isten mindig előre bejelenti tetteit (Ám 3:7). Amennyiben az emberek megtérnek, hamar megbocsát.
Ma is így kommunikál velünk. Logikus tehát, hogy a föld utolsó napjaiban is szóljon népéhez, ahogyan a múlt évszázadaiban élőknek is üzent. E heti tanulmányunkban visszatekintünk az üdvösség történelmének kritikus időszakaira, amikor Isten próféták által küldött világos üzenetet akaratáról népének és a világnak. Annak is utána fogunk járni, hogy milyen szerepe volt Ellen G. White ihletett szolgálatának az advent mozgalom fejlődésének döntő szakaszaiban.

december 5–12. - Imahét
december 12. - Imaheti adományok (gyűjtés)

Az Ige tisztán feltárja a kegyelemidő lezárulásához fűződő eseményeket, és azt, hogy miként kell felkészülnünk a nyomorúság idejére. De a tömegek nem értik ezeket a fontos igazságokat, mintha Isten ki sem nyilatkoztatta volna őket. Sátán résen áll, hogy elragadjon minden benyomást, amely az embert bölccsé teheti az üdvösségre. És a nyomorúság idején sokan készületlenek lesznek.
Amint e világ történelmének lezárulásához közeledünk, az utolsó napokkal kapcsolatos próféciákat különösképpen tanulmányoznunk kell. Az Újtestamentum utolsó könyve tele van olyan igazságokkal, amelyeket meg kell értenünk.
A Jelenések könyve ünnepélyes üzeneteinek fő helyet kell elfoglalniuk Isten népe gondolkodásában.
Semmi másnak nem szabad lekötnie a figyelmünket, mert az értékes idő gyorsan elszáll. Fennáll a veszély, hogy sokan megfosztják magukat az időtől, amelyet arra kellett volna fordítaniuk, hogy hirdessék Isten üzenetét a bukott világnak. Sátán örül, ha látja, hogy más köti le gondolatainkat, melyeknek az örök igazságok tanulmányozásával kellene foglalkozniuk.
Közölnünk kell a világgal a legünnepélyesebb bizonyságtételt, Krisztus bizonyságtételét. A Jelenések könyvében a legbecsesebb, legmagasztosabb ígéreteket és a legkomolyabb figyelmeztetéseket olvashatjuk. Akik azt állítják, hogy ismerik az igazságot, kutassák fáradhatatlanul Krisztus bizonyságtételét, amelyet Jánosnak adott. Nem találgatás ez, sem pedig álokoskodó félrevezetés, hanem azokat az igazságokat tartalmazza, amelyek elengedhetetlenek jelenlegi és jövőbeli jólétünkhöz. Csak azok lesznek felvértezve az egész világot foglyul ejtő hatalmas csalással szemben, akik szorgalmasan tanulmányozták a Szentírást, és szeretik az igazságot. A Biblia bizonyságtétele nyomán felismerik az álcázott csalót. A próba senkit sem fog elkerülni. A kísértés rostája megmutatja, ki az igazi keresztény. Vajon Isten népe olyan szilárdan ragaszkodik az Igéhez, hogy érzékei nem fogják megcsalni? Ragaszkodik-e majd a Bibliához – és csakis a Bibliához – ebben a válságban? – Maranatha, 160. o. (június 1.)

Isten él és uralkodik. Dicsősége nem korlátozódik emberi kéz alkotta templomra. Ő nem zárta be az eget népe előtt. Miként a zsidók idejében, úgy Isten most is kinyilatkoztatja titkait szolgáinak, a prófétáknak.
Nabukodonozornak az éjszakai látomásokban megmutatott állókép a világ birodalmait jelképezi. A fémek, amelyekből a szobor készült, és a különböző birodalmakat szimbolizálták, fokozatosan elveszítették tisztaságukat és értéküket. A szobor feje aranyból, mellkasa és karjai ezüstből, törzse és combjai rézből, [lábszárai vasból], lábfejei és lábujjai pedig vas és agyag keverékéből voltak. Így a lábfejek által jelképezett birodalmak elveszítették értéküket… Ha mindig szem előtt tartották volna az Úr félelmét, olyan bölcsesség és erő adatott volna nekik, amely összekötötte és erősen megtartotta volna őket. – Christ Triumphant, 327. o.

Isten meg akarja menteni az embereket. A bűneset után is kereste a kapcsolatot Ádámmal és Évával, és egy ideig a föld lakói „kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét” (1Móz 4:26). Az egymást követő nemzedékek során azonban egyre csökkent azoknak a száma, akik Istennel jártak. Akik kitartottak mellette, bizonyságot tettek jóságáról, elítélték a környezetükben élők bűneit és figyelmeztették őket tetteik következményeire.
Ám Noé korára a föld lakói annyira gonosszá váltak, hogy Isten a pusztulásukról döntött (1Móz 6:5-7). Noé, az igazság hirdetője (2Pt 2:5) kétségtelenül mindenkit figyelmeztetett a közelgő végzetre, aki hallgatott rá. Isten arra szólította, hogy építsen egy „mentőhajót” (bárkát) mindazoknak a megmentésére, akik odafigyelnek üzeneteire és megtérnek.

Az özönvíz az emberiség történelmének egy kiemelkedő eseménye volt, az Ó- és az Újszövetség is többször említi, az emberi lealacsonyodás mélységének és Isten kegyelme magasságának példájaként. Isten igazsága megnyilvánult a bűnös teremtmények megítélésében és azok megszabadításában, akik készek voltak elfogadni a szabadítást.
„Az eluralkodó romlottság közepette Methusélah, Noé és sokan mások megpróbálták ébren tartani az igaz Isten ismeretét és feltartóztatni az erkölcstelenség áradatát. Százhúsz évvel az özönvíz előtt az Úr szent angyala által kinyilatkoztatta szándékát Noénak. Megparancsolta, hogy építsen bárkát, és építés közben prédikáljon. Hirdesse, hogy Isten vízözönt hoz a földre a gonoszok elpusztítására. Akik elhiszik Isten üzenetét, és bűneiket megbánva, megújulva felkészülnek erre az eseményre, azoknak megbocsát és menedéket ad” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 64. o.).
Isten előre jelezte Noénak az özönvizet, és megmentette a bárkában lévőket, de még szövetséget is kötött Noéval és az egész teremtettséggel: megígérte, hogy nem pusztítja el többé a földet vízzel (1Móz 9:8-17). Minden szivárványban ott a megváltás ígérete és reménye!

Egy alkalommal Josafát meglátogatta Izráel királyát Samáriában. A Jeruzsálemből érkező királyi vendég iránt különleges tiszteletet tanúsítottak. Távozása előtt rávették arra, tartson Izráel királyával a Szíria elleni háborúban. Akháb azt remélte, hogyha egyesíti haderejét Júdáéval, akkor vissza tudja hódítani Rámóthot, a régi menedékvárosok egyikét, amelyről állította, hogy jog szerint Izráelé.
Jóllehet Josafát egy gyenge pillanatában elhamarkodottan megígérte, hogy Izráel királyával tart Szíria elleni harcában, de jobb belátásra jutva, kutatni kezdte, akarja-e Isten ezt a vállalkozást. „Kérdezd meg előbb az Úr igéjét!” – tanácsolta Akhábnak. Erre Akháb összehívott négyszáz samáriai hamis prófétát, és megkérdezte őket: „Elmenjünk-e harcolni Rámót-Gileádért, vagy letegyek róla?” A válasz így hangzott:
„Vonulj föl, mert Isten a király kezébe adja azt!” (2Krón 18:4–5) Josafátnak kétségei voltak. Biztosan akarta tudni Isten akaratát.
„Nincs itt az Úrnak több prófétája, akit megkérdezhetnénk?” (2Krón 18:6) „Van még egy ember, aki által megkérdezhetjük az Urat, de én gyűlölöm őt, mert sohasem prófétál nekem jót, hanem csak rosszat. Míkájehú, Jimlá fia az.” (1Kir 22:8) Josafát ragaszkodott ahhoz, hogy hívják oda Isten emberét. Amikor megjelent előttük, és Akháb felszólította, „…hogy csak igazat mondj nekem az Úr nevében”, Mikeás ezt mondta: „Láttam az egész Izráelt szétszóródva a hegyeken, mint egy nyájat, amelynek nincs pásztora. Az Úr pedig ezt mondta: Nincs ezeknek gazdájuk, térjen haza mindenki békével!” (1Kir 22:16–17)
A prófétai kijelentés nyomán a királyoknak be kellett volna látniuk, hogy a menny nem helyesli tervüket. De egyikük sem volt hajlandó elfogadni a figyelmeztetést. Akháb kitűzte a célt, és nem akart attól eltérni. Josafát pedig becsületszavát adta, hogy népével együtt Akhábbal tart a harcban (2Krón 18:3). Ilyen ígéret után nem akarta visszatartani seregét. „Azután fölvonult Izráel királya és Jósáfát, Júda királya Rámót-Gileád ellen.” (1Kir 22:29)
A csatában Akháb nyíl által megsebesült és alkonyatkor meghalt.
„Napnyugtakor ez a kiáltás szaladt végig a táboron: Mindenki a városába! Mindenki a hazájába!” (1Kir 22:36) Így teljesedett be a próféta kijelentése. – Próféták és királyok, 195–196. o.

Miután Isten megszabadította az izraelitákat Egyiptomból, nekik adta Kánaán földjét. Bőséges áldást ígért népének, ha engedelmeskednek törvényeinek és parancsolatainak. Arra is figyelmeztette őket, hogy a szövetség megszegésének szenvedés és pusztulás lesz a következménye (5Mózes 27-30. fejezetek). Józsué halála után az izraeliták elfordultak a törvénytől. Ezek után a szomszédos népek elnyomták őket, ezért Istenhez kiáltottak. Válaszul „bírákat támasztott az ÚR, akik megszabadították őket szorongatóik kezéből” (Bír 2:16, ÚRK). Prófétákat is küldött, hogy bátorítsák Izraelt az Istennel kötött szövetség megújítására, és megerősítsék őket elnyomóikkal szemben.

Debórának kiemelkedő prófétai szerepe volt, ő közvetítette Isten üzenetét Izraelnek és Báráknak, a hadsereg fővezérének, aki a sereget toborozta. Ő adott jelet Báráknak a támadásra. Ezt mondta: „Kelj fel, mert ez a nap az, amelyen kezedbe adja az Úr Siserát! Hisz maga az Úr vezet téged” (Bír 4:14)!
Izrael bírájaként Debóra kulcsszerepet töltött be. Vezetése és Istennek a győzelemre vonatkozó ígéretébe vetett hite erősítette az izraelitákat az ellenséggel vívott harcukban. Szintén fontos volt Bárák harci tapasztalata és hajlandósága – még ha egy darabig habozott is –, hogy Izrael seregének élére álljon, de nem ezért nyerték meg a csatát.
Talán ez a legfontosabb üzenete Debóra prófétanő és Bárák, a hadvezér történetének: a hatalmas győzelmet ünnepelve Izrael legerősebb emberei – a bíra és a győztes hadvezér – vezették a népet Isten dicsőítésében. Ilyen az igazi lelki vezetés!
Debóra prófétai szolgálata Isten hűségét tanúsítja a megpróbáltatás és elnyomatás idejében. Amikor Isten üzenetet küldött általa Báráknak, nem vonta kétségbe, hogy képesek lesznek elég nagy hadsereget kiállítani, és nem is hivatkozott arra, hogy az izraeliták túl gyengék a győzelemhez. Meggyőződéssel tolmácsolta az üzenetet, és bátorította Bárákot, hogy kétségeit félretéve bízzon Isten gondviselésében.

Az izraeliták nyögtek a negyven évi idegen uralom igája alatt, majd felhagytak a bálványimádással, és alázattal, megtérő lélekkel Istenhez kiáltottak szabadulásért. Fohászuk nem volt hiábavaló. Izráelben élt egy kegyes életű asszony – Debórának hívták –, akit az Úr kiválasztott, hogy népét győzelemre vigye. A nép körében prófétaasszonynak ismerték, és a szokványos bírák hiányában az ő tanácsához és igazságszolgáltatásához fordultak.
Az Úr közölte Debórával akaratát, hogy semmisítse meg Izráel ellenségeit, és utasította, hogy küldjön el Bárákért… és közölje vele a kapott tanításokat.
Bárák tudta, hogy a zsidók szét vannak szóródva, csüggedten és fegyvertelenül, és ismerte az ellenség ravaszságát… Isten üzent neki Debóra által, de attól félt, hogy Izráel nem fog válaszolni hívására. Viszszautasította volna-e a bizonytalan megbízatást, ha Debóra nem kíséri el, és nem támogatja erőfeszítéseit befolyásával és tanácsaival.

Bárák most egy tízezer főből álló csapatot vezetett Tábor hegye felé, az Úr irányítására. Sisera rövid időn belül egy jól felfegyverzett, hatalmas hadsereget szervezett, annak reményében, hogy bekeríti a zsidókat, és könnyen elbánik velük. Az izraeliták… megrettenve nézték a széles síkságon szétterülő óriási és jól felfegyverzett hadsereget… A harckocsik keréktengelyéhez a kaszáéhoz hasonló nagy élek voltak rögzítve, és amikor a szekereket az ellenség közé hajtották, földig tarolta őket, mint sarló a búzát.
A zsidók a hegyek közé vonultak, várva a támadás kedvező időpontját. Debóra biztatásától felbátorodva, hogy hajnalban győzni fognak, Bárák leereszkedett csapatával a nyílt síkságra, és bátran kiállt az ellenség elé. A seregek Istene harcolt Izráelért, és sem a harcban való jártasság, sem pedig a hadsereg számbeli fölénye nem tudta megállítani a győzelemben. Sisera csapatai pánikba estek… Csak Isten volt képes legyőzni az ellenséget, a győzelem egyedül az Ő érdeme volt. – Krisztusi élet, 329. o. (november 11.)

A bírák korának vége szakadt, amikor Izrael királyt kért (1Sámuel 8. fejezet). Megtörtént a királyságra való váltás döntő lépése. Azonban ez még inkább szükségessé tette, hogy próféták tanácsolják, igazítsák helyre és feddjék a királyt, a nép vezetőit és a népet.
Akháb uralkodása idején Isten az ítélet üzenetével küldte el Illést: nem lesz eső, mert Izrael elhagyta „az Úrnak parancsolatait, és a Baál után” járt (1Kir 18:18). Ahelyett, hogy Akháb bűnbánatot tartott volna, Illést üldözte, meg akarta ölni, de Isten megvédte a prófétát (1Kir 18:10-12). Amikor az éhínség harmadik esztendejében Illés elment a királyhoz, Akháb őt vádolta a szárazság miatt (1Kir 18:17).
Ekkor Illés összehívta Izrael egész népét az Isten és Baál prófétái közötti végső leszámolásra (1Kir 18:19).

Drámai hatást tett a népre, amikor Isten tüzet hozott le az égből, Illés pedig elmondta prófétai üzenetét. Ez megtérésre vezette őket. Az izraeliták először vonakodtak, nem akarták teljesen elkötelezni magukat Isten mellett. A mai kultúra sem ismeri el, hogy Isten a Teremtő és a Megváltó. Mi pedig, ahelyett, hogy Isten tanúiként hűségre biztatnánk az embereket, sokszor meghátrálunk, nem teljesítve elhívatásunkat, inkább a saját kedvünk szerint járunk – ahogy Izrael tette.
Isten figyelmeztet, hogy ha csak a saját vágyainkat követjük, az megtör, fájdalmat okoz és végül halálba taszít, ám ha engedünk hangjának,
„az ÚR vezet szüntelen, nagy szárazságban is megelégíti lelkedet és megerősíti csontjaidat. Olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint a vízfolyás, amelynek nem fogy el a vize” (Ézs 58:11, ÚRK).

Isten Akhábbal lett volna, ha a menny tanácsa szerint jár. De Akháb nem így tett. Egy bálványimádó nőt vett feleségül. Jezabelnek nagyobb hatalma volt felette, mint Istennek. Ő vezette Akhábot a bálványimádásba, és vele együtt a népet is. Isten figyelmeztető üzenetekkel küldte el Illést Izráelhez, de sem a király, sem a nép nem akart hallgatni a szavaira. A gonoszság hírnökének tekintették. Végül Isten aszállyal sújtotta az országot.
De vajon megértette és elismerte a nép a büntetés okát, és megalázta szívét Őelőtte? Nem. Jézabel azt állította, hogy Jehova prófétái hozták rájuk a nyomorúságot. Azt mondta, hogy egész Izráel szenved a dorgálásaik miatt, és nem lesz sem béke, sem jólét az országban, míg ezeket a prófétákat meg nem ölik. Haragot szított azon férfiak ellen, akiket Isten azért küldött, hogy megtérésre intsék a népet. Sok szent ember halt meg a bizonyságtételéért. Illés az isteni hatalom csodája révén menekült meg, hogy hirdesse a királynak és a királynénak Isten figyelmeztetéseit és fenyegetéseit.
„Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak” – mondta Isten Illésnek. Amikor a király és a próféta találkozott, Akháb így szólt: „Te vagy-e Izráel megháborítója?” … De Illés így válaszolt: „Nem én háborítottam meg az Izráelt, hanem te és a te atyád háza, azzal, hogy elhagytátok az Úrnak parancsolatait, és a Baál után jártatok.”
Utasította Akhábot, hogy gyűjtse össze Baál prófétáit, utána pedig tanúi lehettek az isteni hatalom csodálatos megnyilvánulásának. A hamis próféták egész nap szólították Baált, de nem kaptak választ. Amikor Illés a menny Istenéhez fordult, a válasz azonnal megérkezett. Baál prófétái értelmetlen szavakat hallatva, összefüggéstelenül imádkoztak. Illés viszont egyszerűen és buzgón imádkozott, kérve Istent, hogy mutassa meg felsőbbrendűségét Baállal szemben, hogy Izráel visszatérjen hozzá. Amint imája a mennybe emelkedett, megérkezett a válasz. Tűz szállt alá az égből, és megemésztette az áldozatot, valamint a vizet, amellyel az áldozat és az oltár át volt itatva.
Látva a hatalom eme lenyűgöző megnyilvánulását, a nép felkiáltott:
„Az Úr az Isten!” Miközben az izraeliták szívét megérintette és meglágyította a csoda, amelynek tanúi voltak, Illés kihasználta a kedvező pillanatot, és megölte a hamis prófétákat.
Bármilyen bátrak, sikeresek és elszántak legyenek is Isten gyermekei különleges feladatuk végzésében, de ha nem tekintenek folyamatosan Istenre, és ha nem bíznak továbbra is a munkában, amelyet Ő bízott rájuk, akkor el fogják veszíteni a bátorságukat. Miután Isten hatalmának csodálatos kinyilatkoztatását adta nekik, megerősítve őket munkája végzésében, olyan helyzetek adódnak majd, amelyek próbára teszik a hitüket, és nem fognak tudni megállni, ha nem bíznak teljesen az Úrban.
Így volt ez Illéssel is. Isten segítségével legyőzte Baál prófétáit, de csalódott Isten hatalma megnyilvánulásának eredményeiben. Amikor a gonosz királyné megfenyegette, elveszítette bátorságát és hitét. Szem elől tévesztette Őt, akinek az oltalma alatt állt, és anélkül, hogy küldetést kapott volna, elmenekült, hogy mentse az életét. Elcsüggedt, mert sokat remélt a nép előtt véghezvitt csodától. – Christ Triumphant, 162–163. o.

„Pedig az ÚR, atyáik Istene időben elküldte hozzájuk követeit, mert kedvezni akart népének és lakóhelyének” (2Krón 36:15, ÚRK).
Illés után még számos prófétát küldött Isten, hogy vigasztalja, figyelmeztesse és tanítsa népét, de Izrael és Júda országai olyan gonoszságba süllyedtek, hogy az Úr Sodomához és Gomorához hasonlította őket (Ézs 1:9-10). A nép önteltté, kapzsivá és bálványimádóvá vált. Nyomorgatták munkásaikat, az özvegyeket, az árvákat és az idegeneket, akik segítségért fordultak hozzájuk (Isten reakcióját Ézsaiás 58. fejezetében találjuk). Végül az Úr ítélete következtében Izrael asszír fogságba került (2Kir 17:1-6), Júda népét pedig a későbbiekben Babilonba hurcolták (2Királyok 24-25. fejezet).
Isten megbüntette a népét, de nem hagyta magukra őket a fogságban. Továbbra is küldött prófétákat hozzájuk, mint Ezékielt és Dánielt, hogy ébrentartsa bennük a reményt.

Izrael és Júda országai történelmük során bűneik következményeitől szenvedtek. Istentől elfordulva elhagyták gondviselésének biztonságát, magukra vonták ítéletét. Isten nem tűri el az elnyomást és a bálványimádást, mégsem küldte őket azonnal fogságba, miután először vétkeztek. Fáradozott a népéért, prófétái által kérlelte őket, hogy bánják meg bűneiket és térjenek vissza hozzá, de nem hallgattak rá. Valójában egészen elképesztő, milyen sokáig próbálta elfordítani őket bűneiktől. Évszázadokon át egyik prófétát a másik után küldte hozzájuk, akik sorra mondták a figyelmeztetéseket. Jézus foglalta össze a legjobban: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, miképpen a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de ti nem akartátok” (Mt 23:37, ÚRK).
Ám Isten a fogságban sem hagyta őket remény nélkül. Örökös kudarcaik ellenére megígérte: „Eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez” (Ézs 59:20, RÚF).

A bűnbánat a megmentő kegyelem legelső gyümölcseinek egyike. Csodálatos tanítónk a tévelygő, bukott emberiséghez intézett tanításaiban bemutatja a kegyelem éltető erejét. Kijelenti, hogy ez által a kegyelem által az emberek a tisztaság és szentség új életét élhetik. Aki ezt az életvitelt követi, a mennyei királyság elvei szerint jár el. Istentől tanítva másokat is egyenes ösvényekre vezet. A sántát nem irányítja bizonytalan ösvények felé. Életében a Szentlélek munkája megmutatja, hogy isteni természetben részesült. Minden lélek, akit Krisztus Lelkének munkája így vezet, bőségesen merít a kegyelem gazdag forrásából. Cselekedeteit látva a hitetlen világiak is elismerik, hogy isteni hatalom támogatása és irányítása alatt áll, és ez a felismerés Isten dicsőítéséhez vezeti őket.
Olvassátok és tanulmányozzátok Ezékiel könyvének harmincnegyedik fejezetét, amelyből értékes bátorítást nyerhetünk! „Kimentem őket azok kezéből, kik őket szolgáltatják, és nem lesznek többé prédáuI” – mondja az Úr. „És szerzem ővelük békességnek frigyét…”.
Ennek a békeszövetségnek a legcsodálatosabb sajátossága a megbocsátó irgalom bővölködő gazdagsága, amelyet Isten a bűnössel szemben tanúsít, ha az megtér bűnéből, és elfordul attól. A Szentlélek úgy szól az evangéliumról, mint a gyöngéd isteni irgalom által elnyerhető üdvösségről. „Mert megkegyelmezek álnokságaiknak – mondja az Úr azokról, akik megbánják bűntetteiket –, és az ő bűnükről és gonoszságukról meg nem emlékezem.” (Zsid 8:12) Isten hátat fordít-e az igazságnak akkor, amikor irgalmat tanúsít a bűnös iránt? Nem. Isten nem becstelenítheti meg törvényét azáltal, hogy büntetlenül elnézi annak áthágását. Az új szövetség idején az élet feltétele a tökéletes engedelmesség. Ha a bűnös megtér, és megvallja bűntetteit, megbocsátásra lel. Krisztusnak az érte hozott áldozata biztosítja számára a bűnbocsánatot. Jézus minden egyes bűnbánó, hívő lélekért eleget tett a törvény követeléseinek. – Isten csodálatos kegyelme, 138. o. (május 10.)

„És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet.” (Ezék 36:26)
Isten Igéjének igazságai nem puszta érzelmek, hanem a Magasságos Isten kijelentései. Bárki, aki ezen igazságokat az élete részévé teszi, minden tekintetben új teremtménnyé válik. Nem új értelmi képességeket kap, hanem az a sötétség távozik el belőle, amely a tudatlanság és a bűn miatt elhomályosította az értelmét.
Az „adok néktek új szívet” kijelentés ezt jelenti: „adok nektek új értelmet”. A szívnek ezt a megváltozását mindig a keresztény kötelesség pontos felismerése, az igazság megértése kíséri. Az igazságról alkotott felfogásunk tisztasága arányos lesz Isten Igéjének a megértésével. Az, aki nagy figyelemmel és imádságos lelkülettel tanulmányozza az Írást, világos tisztánlátásra és józan ítélőképességre tesz szert, mert az Istenhez fordulás révén az intelligencia magasabb szintjére jut. – Christ Triumphant, 351. o.

Az első keresztények folyamatos várakozásban éltek, várták Jézus megígért visszatérését. János apostol látta, amint Krisztus felemelkedett a felhők közé, hallotta az angyal szavait arról, hogy ugyanígy tér majd vissza (ApCsel 1:10-11). A korai egyház ismeretlen helyzet elé nézett. Igen, Jézus megígérte, hogy visszajön, de mikor?
A második advent ígéretéről János Pátmosz szigetén, száműzetésből írt: „Íme, eljön a felhőkkel, és minden szem meglátja őt, még azok is, akik átszegezték” (Jel 1:7, ÚRK). Hosszas kinyilatkoztatást kapott a végidőt jelző eseményekről is. A hét gyülekezetnek szóló bátorító és feddő üzenetek (Jelenések 2-3. fejezet) mellett a kinyilatkoztatások között voltak látomások az ítéletről (Jel 14:6-12), a világ végéről (Jelenések 20. fejezet), Krisztus visszajöveteléről (Jel 14:14-16) és a világ újjáteremtéséről (Jelenések 21-22. fejezet).
János úgy mutatkozott be, hogy „társatok a Jézusban való szenvedésben, a királyságban és a béketűrésben” (Jel 1:9, ÚRK). Tudta, mit jelent szenvedni, nemcsak a várakozás gyötrelmeiben, hanem az Ige hirdetése, valamint a Jézus Krisztus bizonyságtétele miatt támadt üldöztetésben.
A jelenések könyve egészében Jánosnak meg kellett figyelnie és le kellett írnia a látottakat. Az utolsó fejezetben ez áll: „Én, János vagyok az, aki ezeket hallottam és láttam” (Jel 22:8). Prófétaként tett tanúbizonyságot az utolsó napok eseményeiről, és azt a megbízást kapta, hogy tudassa kora gyülekezeteivel, amit látomásban látott (Jel 22:16). Keresztelő Jánoséhoz hasonlítható a szolgálata, aki a föld történelmének egy meghatározó pillanatában Jézus Krisztus első adventjének előhírnöke volt (Jn 1:6-8).
Nekünk is bizonyságot kell tennünk, mint Jánosnak. Fontos, hogy mi is megőrizzük Jézus bizonyságtételét (Jel 19:10), amit önmagáról adott a próféták által. Mi talán nem kapunk látomásokat, de türelmesen várhatjuk Krisztus visszatérését, és közben az életünkkel teszünk bizonyságot munkájáról, és figyeljük szabadulásunk jeleit.

A hatalmas angyal, aki Jánoshoz beszélt, maga Jézus Krisztus volt. Az a tény, hogy jobb lábával a tengeren, bal lábával pedig a szárazföldön állt, a Sátánnal vívott nagy küzdelem végső jeleneteiben betöltött szerepét mutatja. Ez a testhelyzet az egész Föld feletti abszolút hatalmát és tekintélyét jelképezi. A küzdelem évszázadról évszázadra ádázabbá és elszántabbá vált, és intenzitása mindaddig fokozódik, míg el nem érkezik a végső jelenetekhez, amikor a sötétség hatalmainak ármányos munkája a tetőpontra hág. […]
A hét mennydörgés után János – Dánielhez hasonlóan – utasítást kap a kis könyvvel kapcsolatban: „Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szóla.” (…) János azt látja, hogy a könyv ki van nyitva… Dániel próféciáinak tehát megvan a maguk helye a világnak hirdetendő első, második és harmadik angyali üzenetben. A kis könyv felnyitása időre vonatkozó üzenet volt.
Dániel könyve és a Jelenések könyve egységet alkot. Az egyik prófécia, a másik pedig kinyilatkoztatás; az első egy lepecsételt könyv, a másik egy nyitott könyv… A Jánosnak adott különleges világosság, amelyet a hét mennydörgés fejezett ki, az első és a második angyali üzenet alatt bekövetkező események megfejtése volt… Ezeket ki kellett hirdetni, de semmilyen más világosság nem nyilatkozhatott meg addig, amíg ezek az üzenetek el nem végezték a maguk sajátos munkáját. […] Ez az idő, amelyet az angyal ünnepélyes fogadalommal hirdet, nem a világ történelmének a vége, és nem is a kegyelmi idő lezárulása, hanem a prófétai idő vége, amely megelőzi Urunk eljövetelét. Ez azt jelenti, hogy az embereknek nem lesz többé olyan üzenetük, amely határozott időpontot jelölne meg. Ezen időszak után – amely 1842-től 1844-ig terjed – már nem lehet bizonyossággal meghatározni egyetlen prófétai
időpontot sem. A leghosszabb prófétai időszak 1844 őszéig terjed.
Az Angyal helyzete – egyik lábával a tengeren, a másikkal a szárazföldön – az üzenet hirdetésének széles kiterjedését jelenti. Átkel majd a nagy vizeken, és más országokban, sőt az egész világon hirdetni fogják. Az igazság megértését és az üzenet örömteli befogadását az jelképezi, hogy a kis könyvet meg kellett enni. Az Úr eljövetelének idejére vonatkozó igazság drága üzenet a lelkünk számára. – Christ Triumphant, 344. o.

Amint a világtörténelem végéhez közeledünk, különösképpen kell foglalkoznunk az utolsó időket érintő próféciákkal. Az újtestamentumi iratok utolsó könyve tele van igazságokkal, csak meg kell értenünk őket. Sátán sok ember lelki látását olyannyira elhomályosította, hogy örülnek, ha bármilyen indokkal elkerülhetik a Jelenések könyvének tanulmányozását. Krisztus azonban szolgája, János által kinyilatkoztatta, hogy mi lesz az utolsó időben, és ezt mondta: „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban.” (Jel 1:3)
„Az pedig az örök élet – mondta Krisztus –, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17:3) Miért van az, hogy nem látjuk meg ennek az ismeretnek az értékét? Miért nem égnek izzón ezek a dicsőséges igazságok szívünkben, egész lényünket áthatva? Miért nem hirdetjük őket? […]
Az örökkévalóságban megtudjuk azt is, ami már itt is feltárult volna előttünk, ha befogadtunk volna minden felvillanó fénysugarat. A megváltás kérdései töltik be a megváltottak szívét és gondolatvilágát. Erről beszélnek az örökké tartó korszakokon át. Meg fogják érteni azokat az igazságokat, amelyeket Krisztus szeretett volna tanítványainak feltárni, de nem volt elég hitük, hogy megértsék azokat. Krisztus tökéletességét és dicsőségét egyre újabb megvilágításban fogják látni. Isten mint hű gazda végtelen korszakokon át újat és régit hoz elő „éléstárá”-ból. – Lift Him Up, 378. o.

Isten próféták által áll összeköttetésben az emberekkel. Különösen így volt ez a történelem meghatározó időszakaiban. Vajon nem logikus arra számítani, hogy Isten a végidőben is szól a népéhez?
Amikor 1844. október 22-én a millerita adventisták átélték a nagy csalódást, Isten prófétai szolgálatra hívta el Ellen Harmont (White-ot), és rábízta a csalódott hívőknek szóló üzenetet. Az első látomásnak vigasztalnia kellett őket kétségbeesésükben. Újabb fontos időszak volt az adventista kiadói tevékenység indulása és a szombatünneplő adventisták hivatalos felekezetté szervezése. Az 1860-as évekre a kiadványok és evangelizációk segítségével a szombatünneplő csoport taglétszáma sokezerre nőtt. Szükség volt a szervezet kialakítására, hogy eredményesebben hirdethessék a hármas angyali üzenetet (Jel 14:6-12). Voltak, akik ellenezték a szervezet kialakítását, Isten viszont Ellen G. White által erre a lépésre bátorította a hívőket. 1863. május 21-én alakult meg hivatalosan a Hetednapi Adventista Egyház.
Még ugyanabban az évben Isten a prófétaság ajándéka által támogatta az egészségügyi reformot a hívők között. A legtöbb hetednapi adventista nem élt egészségesen. Ellen G. White két átfogó egészségügyi látomása nyomán azonban megváltozott ez az irány. A hetednapi adventisták az egészséges életmód támogatói lettek.
Az 1870-es évektől az 1890-es évekig Ellen G. White tevőlegesen közreműködött az adventista oktatási rendszer kialakításában. Az általa képviselt teljeskörű oktatás (elméleti, gyakorlati és lelki nevelés) filozófiáját fokozatosan átvették és alkalmazták. Rámutatott: „Az igazi nevelés több egy bizonyos iskolai végzettség megszerzésénél; több a földi életre való felkészülésnél. Egész lényünket formálja az emberi lét minden időszakában. Harmonikusan fejleszti a testi-, szellemi- és lelki erőket” (Ellen G. White: Előtted az élet – Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó, 9. o.).
Az 1880-as években meghatározó szerepet játszott az üdvösséggel kapcsolatos teológiánk kiegyensúlyozottá tételében. A törvény jellemzően adventista hangsúlyozásának keretében kiemelte Isten kegyelmének és a hit általi megigazulásnak a központi szerepét. 1901-1903 között segítette felekezetünk szervezeti megújulását, hogy egyházunk alkalmasabbá váljon a világmisszió végzésére.
Röviden, a Hetednapi Adventista Egyház a ma ismert formájában nem létezne Ellen G. White szolgálata nélkül, aki meghatározó pillanatokban Isten hírnöke volt.

További – angol nyelvű – információ: https://whiteestate.org/absg/11

A pénteki tanulmányhoz kapcsolódó kiegészítő kérdések a Biblia mindennapi tanulmányozására ösztönöznek. Javasoljuk, hogy a szombatiskola elején vagy végén beszéljétek meg ezeket, lehetőleg röviden. Ebben a negyedévben a kérdések a Biblia és a Nevelés című könyv Viață și Sănătate Kiadó által 2021-ben és 2026-ban publikált, átdolgozott, nyomtatott kiadása alapján készültek.

Zsoltár 114

Zsoltár 115

Zsoltár 116

Zsoltár 117

Zsoltár 118

Zsoltár 119

Zsoltár 120;

Ellen G. White, Nevelés, 17. fejezet Költészet, ének és zene

Általános áttekintés

A történelem során Isten a döntő pillanatokban prófétákat hívott el, hogy kinyilatkoztassa akaratát és vezesse népét. Ámos 3:7 versében olvassuk: „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak.” Az isteni kinyilatkoztatás gyakran megelőzte a fontos eseményeket. Akár egy közelgő ítéletre figyelmeztettek, akár bűnbánatra szólítottak fel, akár válságos időkben nyújtottak bátorítást, a próféták alapvető szerepet játszottak Isten népe lelki útjának alakításában. Üzeneteik nem saját gondolataik gyümölcsei voltak, hanem Istentől ihletett gondolatok, biztosítva ezzel, hogy Isten tervei világosan eljussanak a néphez akkor, amikor annak a leginkább szüksége volt rájuk.
E heti tanulmányunk azt vizsgálja, hogy miként jelennek meg a próféták a történelem döntő pillanataiban, és milyen elvek alapján vizsgálható a hitelességük. Noha a Szentírás a végső tekintély, Isten továbbra is prófétai útmutatásban részesítette népét, többek közt Ellen White révén is. Írásai – akárcsak a múlt prófétáinak írásai – a történelem egy meghatározó pillanatában jelentek meg, világosságot, intést és bátorítást nyújtva a Jézust váró népnek. A kritikus időben megnyilatkozó prófétai szolgálat szerepének megértése segít jobban értékelnünk Isten vezetését, miközben a Szentírás mindvégig a mennyei igazság kinyilatkoztatásának legfőbb mércéje marad. 

Magyarázat
1.    Isten a prófétáin keresztül beavatkozott az üdvtörténelem döntő pillanataiba.
Az özönvíz: Az emberiség elbukott, és Isten úgy döntött, hogy özönvízzel ítéli meg a világot (1Móz 6:5-7). Noé, az „igazság hirdetője” (2Pt 2:5) figyelmeztette az embereket, miközben a bárkáját építette (1Móz 6:13-22), prófétai üzenetét azonban csak a családja vette komolyan (1Móz 7:1,7). Az özönvíz az egész emberiséget elpusztította, kivéve a bárkában tartózkodókat (1Móz 7:21-23). Ezt követően Isten szövetséget kötött Noéval, mely szövetség keretében megígérte, hogy soha többé nem pusztítja el a földet vízzel (1Móz 9:8-17). Ennek a szövetségnek volt a szimbóluma a szivárvány.
A bírák kora: A bírák korában Izrael népe többször is bálványimádatba süllyedt, és meghajolt a pogány népek előtt (Bír 2:11-19). Debora, aki egyszerre volt prófétanő és hivatalban lévő bíró, Izrael népét vezette egy olyan válság idején, amelyet Jábin, Kánaán királya okozott (Bír 4:4-7). Debora felhívta Bárákot, hogy szervezzen hadsereget Jábin parancsnoka, Sisera ellen, és megjövendölte, hogy egy nő fogja legyőzni őt (Bír 4:8-9). Jövendölése beteljesedett, amikor Jáhel megölte Siserát (Bír 4:17-21). Debora mellett más próféták is fontos szerepet játszottak Izrael lelki irányításában, mint például Sámuel (aki később a monarchia felé vezette Izrael népét – 1Sám 3:19-21;8:4-7).
Izrael népének válsága: Akháb király és Jézabel királyné uralkodása alatt Izrael népe egyre mélyebbre süllyedt a Baál-imádatban (1Kir 16:30-33). Illés erős prófétai hangként jelent meg Izrael történelmének színpadán, és isteni ítéletet – három és fél éves aszályt – jövendölt (1Kir 17:1). A Kármel-hegyen szembeszállt Baál prófétáival, és kérte, hogy tűz szálljon alá az égből, Jahve felsőbbrendűségét bizonyítandó (1Kir 18:19-39). E győzelem ellenére Izrael népének bűnbánata csak rövid ideig tartott, és Illés elmenekült Jézabel haragja elől (1Kir 19:1-3). Prófétai küldetésének csúcspontja mennybe történő elragadtatása volt, de azelőtt még felkente Elizeust utódjául (1Kir 19:15-16,19-21), aki folytatta a harcot Izrael hűségéért (2Kir 2:9-14).
A száműzetés előtti időszak: Miközben Izrael (az északi királyság) és Júda (a déli királyság) továbbra is bálványimádásban és igazságtalanságban élt, a próféták a közelgő ítéletre figyelmeztettek (Hós 4:1-2; Ám 5:10-12; Ézs 1:4-7). Ézsaiás pusztulásról (Ézs 10:5-6) és a Messiás eljöveteléről beszélt (Ézs 9:6-7;53:3-7); Jeremiás, akit „síró prófétának” is neveznek, könyörgött Júdának, hogy térjen meg (Jer 7:3-7), majd megjövendölte a babiloni száműzetést (Jer 25:11-12), valamint utalt egy jövőbeli új szövetségre (Jer 31:31-34); Mikeás élesen bírálta a korrupciót (Mik 3:9-12), de egy betlehemi messiás eljövetelét is megjövendölte (Mik 5:2); Sofóniás és Habakuk Babilon felemelkedésére figyelmeztetett (Sof 1:14-18; Hab 1:5,6); míg Náhum Asszíria bukását jövendölte meg (Náh 1:7-9;3:1-7). Annak ellenére, hogy Isten népét többször is figyelmeztették a bűnbánat szükségességére, Izrael i. e. 722-ben Asszíria kezébe került (2Kir 17:6-7), Júda pedig i. e. 586-ban száműzetésbe kényszerült (2Kir 25:8-11).
A száműzetés kora: A babiloni fogság idején Ezékiel a száműzöttek között szolgált, és figyelmeztetéseket (Ez 2:3-7;3:17-21), valamint helyreállításról szóló látomásokat közvetített, köztük az elszáradt csontok völgyéről szóló látomást (Ez 37:1-14). Dániel a babiloni és a perzsa udvarban szolgált, és olyan álmokat magyarázott, amelyek feltárták Istennek a világ birodalmai feletti szuverenitását (Dán 2:27-28;4:17). Jövendölései a messiási királyság jövőjére mutattak (Dán 7:13-14). Abdiás Edom ellen prófétált, elítélvén őt, mert örült Júda bukásának (Abd 10–14). Bár száműzetésben éltek, a zsidók megőrizték identitásukat, és a próféciákból áradó remény táplálta őket (Zsolt 137:1-6; Jer 29:10-14).
A száműzetés utáni időszak: Miután Perzsia meghódította Babilont, Círus király i. e. 538-ban engedélyezte a zsidóknak, hogy visszatérjenek hazájukba (Ezsd 1:1-4; Ézs 44:28), az újjáépítés folyamata azonban lassan haladt (Ezsd 4:4-5,24); Aggeus arra buzdította Isten népét, hogy fejezzék be a templom építését (Agg 1:2-8); Zakariás látomásokat közölt a jövőbeli helyreállításról, beleértve egy eljövendő királyról szóló próféciát is (Zak 9:9); Malakiás, az Ószövetség utolsó prófétája, elítélte a lelki fásultságot (Mal 1:6-10;3:8-9), és megjövendölte „Illés” eljövetelét, amely Keresztelő János munkájában teljesedett be (Mal 4:5-6; Mt 11:14). Ezek a beavatkozások előkészítették a terepet Krisztus eljöveteléhez.
A Messiás eljövetele: Keresztelő János azáltal készítette elő Krisztus útját, hogy kortársait bűnbánatra hívta (Mt 3:1-3; Lk 3:3-6), és Jézus Urunkat Isten Bárányaként hirdette (Jn 1:29,36). Jézus Krisztus a legnagyobb próféta (Zsid 1:1-3), aki az összes jövendölést beteljesíti (Mt 5:17; Lk 24:44), teljes mértékben kinyilatkoztatja Isten akaratát (Jn 14:9-10), és bevezeti az új szövetséget (Lk 22:20; Zsid 9:15). Halála és feltámadása az üdvösség történetének csúcspontja (Jel 12:10-11).
További tanulmányozásra (angol nyelven): Willem VanGemeren: The Progress of Redemption: The Story of Salvation From Creation to the New Jerusalem, 1988.

2.    Isten arra használta fel Ellen White-ot, hogy kezdeti történelmének döntő pillanataiban irányt mutasson a Hetednapi Adventista Egyháznak.
Az alábbiakban megemlítjük az adventtörténelem fontosabb kritikus periódusait:
A nagy csalódás és a szombatról szóló előadások: Röviddel az 1844-es nagy csalódás után a prófétai szolgálatát felvállaló Ellen White megnyugtatta a irányt vesztett millerita híveket, biztosítván őket, hogy Isten nem feledkezett meg róluk. A szombatról szóló, történelmi jelentőségű előadássorozat idején (1848–1850), amikor is az adventhívők rendszeresen gyülekeztek a Szentírás tanulmányozása és a tantételek konszolidációja érdekében, a prófétaság ajándéka jelentős szerepet játszott abban, hogy a Krisztust várók hitükben megerősödve kerültek ki a csalódás tapasztalatából (ld. George Knight: A Brief History of Seventh-day Adventists, 1999, 38–42. o.).
Az amerikai polgárháború: A polgárháború okozta súlyos nemzeti válság kezdetén Ellen White bátorító üzenetet intézett az adventista hívőkhöz. Bár kijelentette, hogy „Isten megbünteti ezt a nemzetet a rabszolgaság súlyos bűnéért”, egyúttal arra is emlékeztette olvasóit, hogy
„hazánk sorsa az Úr kezében van… Nem fogja megengedni, hogy Észak hamarabb kivívja a győzelmeit, mint ahogy azt Ő elhatározta, ahogy azt sem engedi meg, hogy az unionisták közt több veszteség legyen, mint amennyit Ő bölcsességében méltónak tartott bűneik büntetéséül” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, 1. köt., 264., 267. o.). E kijelentés, amely az Unió várható katonai sikereire és veszteségeire egyaránt utalt, előrevetítette, hogy az északi államok – bár hosszú és fájdalmas küzdelem árán – végül győzelmet aratnak (ld. Jud Lake: A Nation in God’s Hands: Ellen White and the Civil War, 2017).
Minneapolis, 1888: Az 1870-es és 80-as években Ellen White felismerte a legalizmus jelenlétét az egyházban, és arra buzdította vezetőit, hogy az üdvösség elnyeréséért Krisztusra tekintsenek, és ne önmagukra. Az 1888-as Generál Konferencián a Jones és Waggoner Krisztus-központú üzenetei melletti határozott kiállása elindította azt a folyamatot, melynek eredményeként a hit általi megigazulás ismét az adventista teológia meghatározó tantételévé vált. Ellen White prófétai szolgálata ezúton is segítette az egyházat abban, hogy átvészelje a nyugtalanság és útvesztettség kritikus időszakait (ld. George Knight: A User-friendly Guide to the 1888 Message, 1998).
Krisztusra összpontosító könyvek az 1890-es években: Az 1888-as eseményeket követően a Krisztus által felkínált üdvösség üzenete képezte Ellen White írói szolgálatának középpontját. Az 1890-es években egymást követték Krisztus személyére és művére összpontosító könyvei. A „Jézushoz vezető út” (1892) megjelenését a „Gondolatok a Hegyibeszédről” (1896), a „Jézus élete” (1898) és a „Krisztus példázatai” (1900) követte. Az új század küszöbén napvilágot látott művek Ellen White Krisztus-központú szolgálatának kiteljesedését igazolták, és maradandó hatást gyakoroltak a Hetednapi Adventista Egyház krisztológiai szemléletének alakulására.
A Szentháromság kérdésével kapcsolatos válság: A századfordulón a „Jézus élete” (1898) című könyv különösen nagy hatással volt az Adventista Egyháznak a Krisztus és a Szentlélek istenségéről alkotott nézeteire.
 
Ellen White egyértelműen kijelentette: Krisztus „önmagában létező”, és „benne [Krisztusban] van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet”, a Szentlélek pedig „az Istenség harmadik Személye” (Jézus élete, 470., 530., 671. o.). Ezek a kijelentések végül hozzájárultak ahhoz, hogy az egyház elhatárolódott Uriah Smith szemiariánus tanaitól, aki ugyanabban az évben azt nyilatkozta, hogy Krisztus az Atyából származott az örökkévaló múltban. (ld. Uriah Smith: Looking Unto Jesus, 1898, 10. o.; a mű a https://egwwritings.org/read?panels=p1317.38&index=0 weboldalon is elérhető; Merlin Burt: „The Trinity in Seventh-day Adventist History”, Ministry, 2009. február, 5–8. o.; a cikk a https://www.ministry-magazine.org/archive/2009/02/the-trinity.html webcímen is elérhető).
További tanulmányozásra: Ellen White-nak a tantételek tisztázásában való szerepvállalására, valamint az egészségügyre, oktatásra és kiadói munkára gyakorolt hatására vonatkozóan lásd: Herbert Douglass: Mesagerul Domnului, Viață și Sănătate Kiadó, 2008 (angol nyelven: Messenger of the Lord, 1998, 256–369. o.; a szövegrészlet a https://egwwritings.org/ read?panels=p656.2317(656.2320)&index=0 webcímen is elérhető).
 

Alkalmazás
1.    Noé sok éven át hirdette az igét, de csak a családja legközelebbi tagjai léptek be a bárkába. Mit tanít nekünk ez a tény arra vonatkozóan, hogy hűségre és kitartásra van szükségünk Isten üzenetének továbbadásában, szolgálatunk eredményétől függetlenül?
2.    Illés szembeszállt a Baál-imádattal. Mely modern „bálványok” fenyegetik ma a hitünket, és hogyan szállhatunk szembe velük?
3.    Dániel a száműzetés idején is hűséges maradt Istenhez. Hogyan követhetjük a példáját, amikor az isteni irányelvekkel ellentétes értékek közt vagyunk kénytelenek élni?
4.    Keresztelő János Krisztus útjának előkészítője volt. Hogyan járulhatunk hozzá ma ahhoz, hogy mások is megismerhessék az Úr Jézust?
5.    Az 1844-es csalódás után Ellen White bátorította hívőtársait. Hogyan kellene reagálnunk a lelki életünkben felmerülő csalódásokra?
6.    Az amerikai polgárháború idején Ellen White kiemelten foglalkozott Isten szuverenitásának kérdésével. Hogyan befolyásolja ez a mai globális eseményekre vonatkozó álláspontunkat?
7.    Az 1888-as üzenet arra késztette az adventistákat, hogy ismét a hit általi megigazulásra helyezzék a hangsúlyt. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy Krisztus és evangéliuma továbbra is hitünk középpontjában áll?
8.    Milyen hatással voltak az adventista gyülekezeti tagokra és magára az egyházra Ellen White 1890-es években publikált, Krisztus-központú könyvei?
9.    Ellen White egyértelműen állást foglalt Krisztus és a Szentlélek isteni volta mellett. Miért döntő fontosságú hitünk szempontjából az Istenség helyes megértése?
10.    A prófétaság ajándéka mindig is vezette Isten népét a válságos időkben. Hogyan ismerhetjük fel és miként reagálhatunk ma Isten vezetésére?
11.    A prófétáknak gyakran kellett kényelmetlen üzeneteket közvetíteniük. Hogyan hirdethetjük Isten igazságát bátran és együttérző módon?
12.    Hogyan szólt hozzátok Isten a Szentíráson, lelki mentorokon vagy személyes tapasztalatokon keresztül?
13.    Hogyan ihletnek benneteket a bibliai történetek és az adventtörténelem tanulságai arra, hogy hűséges tanúi legyetek Istennek?