PRÓFÉTAI TEKINTÉLY ÉS AZ ÜZENET IDŐSZERŰSÉGE

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 4:10-16; Lukács 7:28; 8:22-25; János 3:1-10; Apostolok cselekedetei 16:25-34; 1Korinthus 5:1-5

A kommunista Kelet-Németországban 1989. november 9-én Günter Schabowski élő tévéadásában tett nyilatkozata nagy löketet adott a berlini fal lebomlásához. Schabowski, keletnémet sajtószóvivőként elhamarkodott kijelentést tett a televízióban is közvetített sajtótájékoztatón. Ahelyett, hogy bejelentette volna: a keletnémetek talán engedélyt kapnak Nyugat-Európába látogatni, a megfelelő vízumok beszerzésének hosszú és bonyolult folyamata után, egyszerűen csak ennyit mondott: a keletnémeteknek engedélyezhetik, hogy Nyugat-Európába látogassanak. Amikor egy riporter megkérdezte, mikor lép életbe a változás, Schabowski így felelt: „Legjobb tudomásom szerint hatályba lép… azonnal, haladéktalanul.” Az emberek perceken belül özönleni kezdtek a határátkelőkhöz, és követelték, hogy a kormány bejelentése értelmében engedjék át őket. A cégek, sőt országok gyakran kineveznek valakit, hogy a nevükben nyilatkozzanak. De mi a helyzet azokkal, akik Isten nevében szólnak? Ezen a héten tanulmányozni fogjuk a bibliai próféták felhatalmazását, tekintélyét, illetve azt, hogy van-e, és ha igen, milyen a tekintélye azoknak a prófétáknak, akik nem írtak bibliai könyvet, mint például Nátán próféta, Keresztelő János és igen, Ellen G. White.

december 5–12. - Imahét

Tanítványainak adott megbízásában Krisztus nemcsak a munkájukat körvonalazta, hanem a nekik szóló üzenetet is átadta. Tanítsátok meg az embereket – mondotta nekik –, „hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek” (Mt 28:20). A tanítványoknak azt kellett tanítaniuk, amit Jézus tanított. S amit Ő mondott, az nemcsak azt foglalta magába, amit személyesen mondott el, hanem azt is, amit az Ótestamentum prófétái és tanítói mondtak el. Az emberi tanítást kizárta. Nincs semmi hely a hagyomány, az emberek elméletei és következtetései vagy az egyházi törvények számára. Krisztus nem foglalta bele tanítványainak adott megbízásába az egyházi tekintélyek által elrendelt törvényeket. Krisztus szolgáinak ezek közül egyiket sem kell tanítaniuk. „A törvény és a próféták” (Mt 22:40) Krisztus szavainak és tetteinek a feljegyzésével képezik azt a kincset, amit rábízott tanítványaira, hogy adják tovább a világnak. Krisztus neve a jelszavuk, megkülönböztető jelvényük, egységük köteléke; tekintély, mintegy háttér eljárásaikban, valamint eredményességük forrása. Semmit sem szabad elismerni királyságában, amely nem viseli magán az Ő nevét.
Az evangéliumot nemcsak elméletként, hanem eleven erőként kell közvetíteni, mint ami megváltoztatja az ember életét. Isten azt kívánja, hogy kegyelmének elfogadói tanúi legyenek az Ő hatalmának. Azokat, akik eddigi életútjuk során a legnagyobb ellenségei voltak az Úrnak, Isten készségesen elfogadja. Azokat, akik megbánják bűneiket, Isten megajándékozza Szentlelkével, bizalma legmagasabb helyére emeli, és elküldi őket a hűtlenek táborába, hogy hirdessék ott határtalan irgalmát. Isten szeretné, ha szolgái bizonyságot tennének arról, hogy irgalma útján az emberek elnyerhetik a Krisztuséhoz hasonló jellemet, és örvendezhetnek nagy szeretete bizonyosságában. Isten azt akarja, hogy tegyünk tanúbizonyságot arról, hogy Ő nem elégedhet meg addig, míg az emberi nemzetség tagjai meg nem térnek, és nem foglalják el újra helyüket szent kiváltságaikban, mint Isten fiai és leányai.
Krisztusban egyesül a pásztor gyengédsége, a szülő szeretete és a könyörületes Üdvözítő páratlan kegyelme. Áldásaival a legvonzóbb formában ajándékoz meg bennünket. Nem elégszik meg azzal, hogy tudtunkra adja áldásait. Oly módon nyújtja felénk azokat, hogy felkeltse bennünk a vágyat irántuk. Így Isten szolgáinak a kibeszélhetetlen ajándék dicsőségét és gazdagságát kell másoknak bemutatniuk. Krisztus csodálatos szeretete megolvasztja és leigázza a szíveket, miközben a tantételek puszta ismételgetésével semmit sem érünk el… Krisztus láthatóvá kíván lenni minden követője életében. Isten minden gyermekéről eleve azt rendelte el, „hogy azok az ő fia ábrázatához hasonlatosak legyenek” (Róm 8:29). Mindenkiben Krisztus hosszútűrő szeretetének, szentségének, alázatosságának, irgalmának és igazságosságának kell megmutatkoznia, feltárulnia a világ számára. – Lift Him Up, 220. o.

Mielőtt engedélyt adnál valakinek, hogy a nevedben szóljon, vajon nem akarnál biztosan olyan valakit választani, akiben megbízol? Fontos lenne, hogy ismerje az álláspontodat és hűségesen képviselje azt.

Mózes élete első negyven évében a lehető legjobb oktatásban részesült Egyiptomban, ez azonban még nem készítette fel arra, hogy Isten hírnöke legyen. A következő negyven évet a pusztában, pásztorként kellett töltenie, a világ figyelemeltereléseitől mentesen. Annyi mindent el kellett felejtenie abból, amit hercegként megtanult. Mielőtt részt vehetett Izrael kiszabadításában, meg kellett ismernie Istent, akinek a nevében szólni fog.

Mózesnek Isten szerepében kellett megjelennie, Áronnak pedig Mózes szószólójaként (2Móz 4:16; lásd még 7:1). Isten, amint Mózessel és Áronnal is tette, segít a prófétáinak, hogy megtalálják a tőle kapott üzenet továbbításának legjobb módját.
Mózes tudatában volt korábbi bukásának. Emlékezett rá, hogy milyen volt az utolsó találkozása az izraelitákkal, amikor megkérdőjelezték hatalmát (2Móz 2:14). Isten megértette az aggodalmát, türelmes volt vele. Már nem maradt semmi, amire Mózes hivatkozhatott volna, de még utána is tiltakozott. A félelmei hitetlenséggé erősödtek. Vonakodásával megkérdőjelezte, hogy Isten képes felhasználni őt. Isten ekkor határozott parancsot adott, hogy indulásra késztesse a vonakodó prófétát (2Móz 3:14-17).

Jézus volt a világ világossága. Istentől jött Ádám bukott gyermekeihez a reménység és az üdvösség üzenetével. Megígérte, hogy az emberben helyreállítja az isteni képmást, és hogy mindent megvált, ami a bűn miatt elveszett, ha elfogadják Őt személyes Megváltójuknak. Az igazságot anélkül tárta az emberek elé, hogy a tévedés bármilyen szálát is beleszőtte volna. Amikor tanított, tekintéllyel szólt, mert az általa ismert igazságot szólta.
A halandó ember általi tanítás teljes mértékben különbözik Krisztus tanításától. Az ember folyton arra törekszik, hogy saját elméleteit és véleményeit figyelemre méltó tanításként mutassa be, még ha nem is az igazságon alapszik. Makacsul ragaszkodik téves eszméihez és megalapozatlan nézeteihez. Szilárdan kapaszkodik az emberi hagyományokba, és oly hévvel védelmezi azokat, mintha igazságot védelmezne. Jézus azonban kijelentette, hogy az igazság emberei a szavára hallgatnak.
Milyen erőteljes lehetne ma az igehirdetés, ha a lelkipásztorok kevésbé összpontosítanának az emberi elméletekre és érvekre, és sokkal inkább figyelnének Krisztus tanításaira és a gyakorlati kegyességre! Ő, aki ott állt az isteni tanácsban, aki az Atya jelenlétében lakott, jól ismerte az igazság eredetét és elemeit, és jól tudta, hogy mennyire fontosak ezek az emberiség számára. Ezért bemutatta a világnak a megváltási tervet, és kinyilatkoztatta a legmagasztosabb igazságot: magát az örökélet beszédét.
A pátriárkák, a próféták és az apostolok úgy szóltak, ahogyan ihlette őket a Szentlélek, és világosan hirdették, hogy nem saját maguktól és nem is a saját nevükben beszélnek. Nem vágytak semmilyen elismerésre, és arra, hogy az emberek olyan mozgalom kezdeményezőinek tekintsék őket, amivel dicsekedhetnének. Féltőn óvták az Isten iránti tiszteletet, hiszen övé minden dicsőség. Kijelentették, hogy értelmüket és a közölt üzeneteket Isten hatalmának sáfáraiként kapták. Isten volt az, aki képesítette és felhatalmazta őket e munka végzésére. […]
Krisztus minden igazság szerzője. Minden ragyogó meglátás, minden bölcs gondolat, az emberi lények minden képessége és talentuma krisztusi ajándék. Ő sosem vett kölcsön emberi ötleteket, hiszen mindeneket Ő teremtett. – To Be Like Jesus, 224. o.

Az isteni parancs pillanatában Mózesnek nem volt önbizalma, úgy érezte, hogy nehézkes beszédű és félénk. Erőt vett rajta a tehetetlenség érzése, amikor arra gondolt, hogy neki kell Isten szócsövének lennie. Miután azonban elfogadta a megbízást, teljes szívvel belevetette magát a munkába, és csak az Úrban bízott. Küldetésének nagysága megmozgatta értelmi képességeinek legjobb erőit. Isten megáldotta készséges engedelmességét, ékesszólóvá, reményteljessé és öntudatossá tette, és alkalmassá lett a legnagyobb szolgálatra, amelyet Isten valaha is emberre bízott. Tanulság ez számunkra, hogy Isten mit tehet azok jellemének megerősítése érdekében, akik teljesen bíznak benne, és maradéktalanul alávetik magukat parancsainak.
Ha elfogadjuk az Isten által ránk helyezett felelősséget, és teljes szívünkkel eleget teszünk annak, akkor elnyerjük az ahhoz szükséges erőt. Bármilyen szerény legyen is a tisztség, de ha Isten erejében bízva hűen törekszünk munkája végzésére, elérjük az igazi nagyságot. – Conflict and Courage, 87. o.

Miközben Jézus tanított, odamentek hozzá a papok, és követelték, hogy mondja meg, ki adott felhatalmazást neki szolgálata végzésére. Jézus ugyanis nem a helyi iskolákban végzett és nem a rabbik hagyományos iskoláiban tanult. Ahelyett, hogy a kérdésükre felelt volna, a válasz felé vezető útra mutatott, vallatóit Keresztelő János félreérthetetlen hatalmáról kérdezve. A papok nem voltak hajlandók válaszolni, amivel nemcsak a János szolgálatát megáldó Isten hatalmát utasították el, hanem a Jézusét is, akit Jánoshoz hasonlóan szintén Isten küldött el.

Minden hatalom Jézusé, aki az emberiség Teremtője (Jn 1:3) és Megváltója (Róm 3:24). Ő Isten Igéje. Nem lehet utánozni vagy az embernek magának megteremteni a hatalmat, amit földi élete és szolgálata során gyakorolt. A tanításaival ámulatba ejtette a hallgatóit, mert úgy szólt, mint akinek hatalma van (Mt 7:29).
Az összes evangélium feljegyzi Jézus mindenek feletti prófétai hatalmát. Bűnöket bocsátott meg (Mk 2:10-11), démonokat űzött ki (Mk 3:15) és tudta, hogy mire gondoltak az emberek (Jn 2:24-25). Halottakat támasztott fel és örök életet ígért (Jn 10:28). Megváltónkként az Atya Istentől kapott hatalommal élt a földön (Jn 17:2), mindig az Atyára hagyatkozott és együttműködött vele (Jn 5:19), gyakran utalt a Szentírásra, amiről elmondta, hogy róla tesz bizonyságot. Jézus abszolút hatalommal bírt, és képes volt hatalommal felruházni a tanítványait is (Mk 6:7). Mivel Ő Isten Igéje, bizonyságtételét megkapták a próféták, akik által szólt (Jel 19:10).

Az írástudókat, farizeusokat és elöljárókat Jézus nem találta megfelelő „edényeknek” új bora számára. Kénytelen volt elfordulni tőlük, és alázatos embereket keresni, akiknek a szíve nem volt tele irigységgel, kapzsisággal és önigazultsággal. Egyszerű halászok hallgattak a mennyei Mester hívására, míg az írástudók és a farizeusok nem akartak megtérni.
A Jézus Krisztus által elhívott tanítványok tanulatlanok voltak, és távol álltak a jellembeli tökéletességtől is, de készek voltak tanulni a legnagyobb tanítótól, akit a világ valaha megismert. Valóban megtértek, és azzá a tömlővé váltak, amelybe Jézus beletölthette országának új borát. Ámbár megtértek, a zsidóktól kapott tanítások által befolyásolt korlátolt, földi felfogásuk miatt azonban mégsem voltak képesek teljes mértékben megérteni az igazság lelki természetét, amelyet az Úr megoszthatott volna velük. Ahhoz, hogy befogadhassák tanításait, követőinek tiszta, szent szívre volt szükségük, mivel csak a szentség tehette őket alkalmassá arra, hogy mennyei országa alattvalóivá válhassanak.
A mennyei magvető drága magvakat vetett el, amelyeket addig nem láthatunk meg, míg egy képzett munkás a Szentlélek vezetése alatt össze nem gyűjti és be nem mutatja nekünk, mint az isteni szeretet mélységeit feltáró teljes igazságot. Jézus, az igazság szerzője korszakokon át a próféták és az emberek által tárta a zsidók elé az igazságot igazság után, már a felhő és tűzoszloppal kezdődően. Csakhogy a kapott igazságba tévelygést kevertek, ezért vált szükségessé az igazság elválasztása a hitehagyástól és a gonoszságtól. Ismét az evangélium keretei közé kellett visszahelyezni, hogy eredeti fényében ragyoghasson a világ erkölcsi sötétsége közepette. Bárhol igazgyöngyre lelt, amely kiesett foglalatából, vagy amelyet beszennyezett a tévelygés, Jézus visszahelyezte azt a helyére, és Jehova pecsétjével látta el. Bebizonyosodott ezáltal, hogy Ő Isten Igéje és bölcsessége.
Krisztus korában az akkori földi problémák foglalták el az emberek elméjét, pontosan úgy, ahogy azt Sátán eltervezte. A bűn kiűzte szívükből az Isten iránti szeretetet, amely helyébe a világ szeretete és a gonosz indulatok költöztek. A menny és a Föld közötti szakadékot egyedül Krisztus hidalhatta át. Az elvakult ember figyelmen kívül hagyta a lelki és örökkévaló világot… Krisztus személyében és munkásságában lett kinyilatkoztatva Isten szentsége, hiszen Ő azért jött, hogy kinyilatkoztassa az Atyát. – Lift Him Up, 259. o.

A Biblia Istentől jövő, ihletett prófétai kijelentés, választ ad az élet nagy kérdéseire. Ez Isten egyedi eszköze, hogy kijelentse magát az emberiségnek. A Szentírásból tudjuk meg, mi az emberi lét értelme, ebből ismerjük meg Isten jellemét, akaratát és az életünkre vonatkozó célját. A Biblia az igazság arany mércéje, aminek tekintélyéhez kell igazítanunk az életben meghozott döntéseinket. Ez a keresztény világnézet és minden kinyilatkoztatott igazság alapja, a keresztény hit és gyakorlat szabálya. Vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk Isten Igéjét, még ha nem is esünk olyan szélsőségbe (nem égetjük el a Bibliánkat), mint Jójákim király tette (lásd Jer 36:22-27), amikor szembeszállt az Úrral. Épp olyan nagy baj, ha az ember figyelmen kívül hagyja az Igét, miközben állítólag hisz benne. Amikor felfedezzük és elfogadjuk Isten Igéjét, Jósiás királyhoz hasonlóan mi is megváltozhatunk és másokat is Istenhez vezethetünk (lásd 2Kir 22:10-13).
Ma az emberek gyakran a hibákat keresik a Szentírásban, vagy nevetség tárgyává teszik. Vannak, akik szerint a Biblia nem tart lépést a mai szokásokkal, erkölcsökkel (ami általában igaz is, de így is kell lennie). Sokan azért gúnyolják, mivel ellentmond a „tudományos” vagy kulturális trendeknek.
A kereszténység körében sokszor bizonyos teológiai álláspontok alátámasztására használják a Szentírást, nem pedig a személyes lelki fejlődés és reformáció eszközeként. Mások úgy magyarázzák az Igét, hogy nem fogadják el történelmi hitelességét, sem gyakorlati tekintélyét az életükben.
Legkönnyebben és talán legtöbbször úgy utasítják el az emberek a Biblia hatalmát, hogy figyelembe sem veszik, nem szakítanak időt az olvasására, sem az olvasottaknak az életükre való alkalmazására.

Az ókorban ritkának és drágának számítottak az íróeszközök, sokan nem is tudtak olvasni, ezért különösen fontos volt, hogy a próféták szóban is hirdessék Isten Igéjét. A Szentlélek hatalmával Isten írott vagy hangzó Igéje képes áthatni az ember szívét, rámutatni a bűnre, reformációt indítani benne és helyreállítani. Az Ige megtérésre és engedelmességre hív (ApCsel 5:29; lásd még Zsid 4:12). Éppen ez az oka annak, hogy sokan elutasítják. Nem akarják elfogadni, hogy beleszóljon az életükbe.

Fel kell ruházni a felelősségteljes tisztséget betöltőket a cselekvés jogkörével, de soha nem szabad ezt a tekintélyt arra használniuk, hogy megtagadják a segítséget a rászorulóktól és a tehetetlenektől. Soha nem szabad ezt arra gyakorolniuk, hogy elbátortalanítsanak vagy elkeserítsenek egy küzdő lelket. Azok, akikre befolyásos pozíciókat bíztak, mindig emlékezzenek arra, hogy Isten azt kívánja tőlük: teljesítsék Krisztus gondolatát és akaratát. […]
Az igazi kegyesség az irgalmasság és szeretet tetteiben mutatkozik meg. A valódi istenfélelmet a véghez vitt cselekedetekkel lehet mérni. Nem számít a hitvallás, a tisztség – a Krisztus jelleméhez hasonló jellem által kell bizonyságot tennünk arról, hogy Isten elküldte az Ő Fiát erre a világra. Mindazok, akik kereszténynek vallják magukat, de nem úgy cselekszenek, ahogy Krisztus cselekedne az ő helyzetükben, nagy kárt okoznak Isten ügyének. Hamisan mutatják be Megváltójukat, és rossz színben tüntetik fel Őt.
Az igaz tanítvány, akinek szívében Krisztus lakozik, bemutatja a világnak Krisztus emberiség iránti szeretetét. Ő Isten segítő keze. A lelki egészség ragyogása áthatja egész lényét, amint kegyelmet kap a Megváltótól, hogy azt továbbadja másoknak.
A tiszta és szeplő nélküli vallásosság nem érzelem, hanem az irgalmasság és szeretet tetteinek cselekvése. Az egészséghez és a boldogsághoz elengedhetetlen az ilyes fajta vallásosság. Belép a lélek megfertőztetett templomába, s mintegy ostorral kiűzi abból a bűnös betolakodókat. Miután elfoglalja a trónt, jelenlétével mindent megszentel, és a szívet az igazság Napja fényes sugaraival világítja meg. A lélek ablakai kitárulnak a menny felé, beengedve Isten szeretetének sugarait. Mindezt békesség és lelki nyugalom követi. A fizikai, az értelmi és erkölcsi erő növekszik, mivel a lelket mintegy élő és cselekvő hatóerőként a menny légköre tölti be. […]
Ha a keresztények nem nyilatkoztatják ki Krisztust az életükkel, milyen értéket képviselnek? Nem olyanok-e, mint az ízét vesztett só, amely már „semmire sem jó”? De amikor életükkel az igazság megváltó tulajdonságait mutatják be, a szegény, bűntől megterhelt lelkek nem hagyatnak a romlásban elszéledni. Isten munkálkodása láthatóvá válik, ugyanis az igazságosság élő elveit nem lehet elrejteni. A gyakorlatba ültetett evangélium olyan, mint a só, amely kifejti az ízét és a hatását. Teljes erővel bír a lelkek megmentésében. – This Day With God, 25. o.

Bátorítalak, fordítsd el a tekintetedet önmagadról, tekints Krisztusra és élj! Vesd bizalmadat abba, aki szereti az embereket. Teljesen Krisztustól kell függjön a létezésed. Ő üdvözítheti azokat, akik hozzá jönnek. Hidd el, hogy Krisztus megbocsátja minden gonoszságodat és bűnödet! Alázd meg magad, mint egy kisgyermek, és akkor Krisztus befogad, megáld és megerősít téged. Ne gondolj és ne beszélj a hitetlenségről, hanem higgy Isten szavában, bízd magad az Ő kezére, hogy vezessen és tanítson. […]
Vigasztalódjon meg a szíved… hidd el, hogy az Úr az üdvösségedet akarja, és hogy az Ő gyermeke vagy! Ne hidd, hogy az elmédnek el kell jutnia egy bizonyos állapotba, vagy előbb különleges érzések kerítsenek hatalmukba, és csak akkor fogadhat el téged Isten. A hit nem az érzéseken alapul, hanem Isten ígéretein. Menj előre hittel az „így szól az Úr” kijelentés alapján. Ügyedet bízd rá, és higgy Igéjében! Higgy, ó, higgy az Úr Igéjében, és járj hitben, nem látásban! Szenteld újra oda magad Istennek! Légy hűséges az „így szól az Úr” kijelentéshez, és állj meg szilárdan a Krisztustól kapott szabadságban, amely szabaddá tett téged. – The Upward Look, 337. o.

Hós 12:13 világossá teszi: „Próféta által hozta fel az Úr Izráelt Egyiptomból, és próféta által tartatott meg.” A bibliai próféták munkájának elemi, lényeges része volt Isten népének védelme és vezetése.
Például 2Móz 12:1-3, 5Móz 1:9-16, Bír 4:4-8 és 2Krón 20:14-17 verseit olvasva is látjuk, hogy milyen fontos szerepe volt a prófétáknak: Isten stratégiai vezetését jelentették ki a népnek. Háborús és válságos időben Isten a próféták által mutatott utat, bátorított, adott reményt népének és vezetőinek, ahogy Jahaziél és Debóra által is tette. A próféták adtak útmutatást az ünnepekkel és az istentisztelettel kapcsolatosan (2Móz 12:1-3). Máskor Isten a nép irányításával kapcsolatban szólt hozzájuk. Röviden, az izraeliták életének egyetlen területe sem maradt isteni vezetés és irányítás nélkül, amit választott hírnökei által biztosított.

Képzeljük el, milyen lehet egy új szervezetet létrehozni szervezeti kézikönyv és látható vezető nélkül! Bizonyára komoly nehézségekbe ütközhet. Bizonyos értelemben ez volt a helyzet az őskeresztény egyházban. Jézus felment a mennybe, már nem volt a tanítványaival. Határozott felszólítást kaptak tőle: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot” (Mk 16:15, ÚRK). Megvolt a kiválasztott tizenkét apostol, de hiányzott a világos szervezeti struktúra ahhoz, hogy el tudjanak indulni.
A korai egyháznak számos kihívással meg kellett birkóznia, pl. az egyházszervezet kialakításával, a misszió strukturálásával, valamint rá kellett mutatni a köztük megjelenő tévtanításokra és az erkölcstelenségre, elítélve azokat. A korai egyházban megnyilvánuló prófétaság ajándékának valóban kulcsszerepe volt az egyház megtartásában és védelmében (ApCsel 13:1-2). Nehéz elképzelni, hogyan indulhatott volna el az őskeresztény egyház a prófétaság ajándékának segítsége nélkül, aminek szerepe volt a szervezésben és a misszió előrehaladásában.

Ezt az alapelvet igyekeztek az evangélium követői a reformáció ideje alatt is fenntartani, amelyért a tanítványok oly bátran síkraszálltak. Amikor megparancsolták nekik, hogy ne tanítsanak többé Jézus nevében, kijelentették: „Vajon igaz dolog-e Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg.” Midőn a német fejedelmek Speyerben, 1529-ben a birodalmi gyűlésen összegyűltek és előterjesztették a császár rendeletét, mely korlátozta a vallásszabadságot, és megtiltotta a reformációs tanok hirdetését, úgy látszott, mintha a világ reményének meg kellene semmisülnie. Vajon elfogadják-e a hercegek a rendeletet? Vajon a még sötétségben élő nagy tömegek kimaradjanak-e az evangélium világosságából? A világ számára óriási horderejű következmények forogtak kockán. A reformált hitvallók követei összegyűltek, és egységes elhatározásra jutottak: „Mi ezt a határozatot elvetjük; a lelkiismeret dolgaiban nem a többség a döntő!”
Ennek az alapelvnek a megóvásáért napjainkban is állandóan küzdenünk kell. Az igazság és vallásszabadság zászlaját, amelyet az evangéliumi közösség megalapítói és Isten tanúi a letűnt évszázadok alatt fennen lobogtattak, ebben az utolsó küzdelemben Isten a mi kezünkre bízta. Ezért a nagy adományért a felelősséget azoknak a vállára helyezte, akiket Igéjének ismeretével áldott meg. Ezt az Igét a legnagyobb tekintélyként kell elismernünk. Isteni intézkedésnek kell elismernünk az emberi kormányzatot; az iránta való engedelmesség, jogos határain belül, szent kötelességünk. Ha követelményei azonban ütköznek vagy ellenkeznek Isten parancsaival, akkor „inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embernek”. Isten szavát minden emberi törvényadás felett valónak kell elismernünk: az „Így szól az Úr”, nem állhat mögötte annak, hogy: „Így szól a gyülekezet” vagy: „Így szól a földi hatalom.” Krisztus koronájának a földi uralkodók ékes koronái fölött kell ragyognia.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a felsőbbséggel ellentétbe jussunk. Mérlegeljük gondosan, mit beszélünk vagy írunk, hogy elkerüljünk mindent, ami azt a látszatot keltené, hogy szembeszállunk a törvénnyel és a fennálló renddel. Ne tegyünk, és ne mondjunk semmi olyat, ami fölöslegesen elzárhatja előlünk az utat. Krisztus nevében járjunk és képviseljük a reánk bízott igazságokat. Ha emberek megtiltanák ezen munkánkat, mondjuk azt, amit az apostolok mondottak: „Vajon igaz dolog-e Isten előtt, reátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg. Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” – Az apostolok története, 68–69. o.

Sok olyan próféta volt, mint Nátán, Gád, Ahijjá és Jedó, akik elismert próféták voltak, de a könyveik nem kerültek be a Bibliába.

Nem tudni, miért engedte meg Isten, hogy egyes próféták üzenetei bekerüljenek a Bibliába, míg mások kimaradtak, viszont Isten éppen annyira ihlette a nem kanonikus prófétákat is, akiknek az írásai nincsenek benne a Szentírásban. A Biblia tanítása szerint a végidőig megmaradnak a lelki ajándékok, köztük a prófétaság ajándéka is. Az Írás megjövendöli, hogy a Biblia utáni időben is lesznek nem kanonikus próféták,
„hogy felkészítse a szenteket a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére, míg mindnyájan eljutunk a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére” (Ef 4:12-13, ÚRK), „mielőtt eljön az ÚR nagy és rettenetes napja” (Jóel 2:31, ÚRK).
Isten a házasságtörést és gyilkosságot követően elküldte Dávidhoz Nátán prófétát (2Sám 12:7-14), aki nem írt bibliai könyvet, Dávid mégsem vonta kétségbe a tekintélyét, mert a próféták írásainak az ihletés ad tekintélyt, nem pedig az, hogy bekerültek vagy sem a bibliai kánonba. Viszont minden igaz próféta, aki ugyan nincs benne a kánonban, főként a Biblia utáni időben, a modern korban, ahogy Ellen G. White is, a Biblia tekintélyét a maga fölöttinek ismerte el. Üzeneteiket a Biblia próbájának kell alávetni, nem helyettesítik a Bibliát mint a hit és tanítás forrását.

Az izraeliták újra eltávolodtak Istentől a bálványimádás miatt, és ezért ellenségeik elkeserítő elnyomása alá kerültek. Vagyonuk, de még az életük is állandó veszélyben forgott. A falvak és lakhelyeik elnéptelenedtek, az emberek a városok falai mögé húzódtak. A főutak járatlanok voltak, az emberek inkább az ismeretlen ösvényeken közlekedtek. A kutaknál sok rablás és gyilkosság történt, és e sok nyomorúság mellett az izraeliták a harcra sem voltak felfegyverkezve. A negyvenezer férfi közül egy sem volt olyan, akinek egy kardja vagy lándzsája lett volna. […]
Debora Izráel diadalát egy fennkölt és szenvedélyes énekkel ünnepelte meg. Szabadulásukért a dicsőséget Istennek tulajdonította, és arra buzdította a népet, hogy csodálatos tetteiért imádják Őt. – A Szentlélek eljő reátok, 259. o.

Értékes leckéket tanulhatunk meg Elizeus próféta tapasztalatából. Az Úr Illés segítőjének választotta ki, miután próbákon, kísértéseken keresztül bizonyságot szerzett hitéről. Elizeus kész volt azt tenni, amire Isten utasította, nem próbált menekülni a legalázatosabb szolgálat elől sem, hanem hűséggel vállalta a kisebb megbízatásokat, csakúgy, mint a nagyobb felelősséget. Kész volt mindig szolgálni Őt minden tekintetben, melyet az Úr kijelölt számára, még ha az természetes hajlamaival ellenkezett is. Lépésenként megtanulta az alázat és a szolgálat leckéjét.
„És mikor általmentek, monda Illés Elizeusnak: Kérj tőlem, mit cselekedjem veled, mielőtt tőled elragadtatom. És monda Elizeus: Legyen, kérlek, a tebenned való léleknek kettős mértéke énrajtam.” (2Kir 2:9) Nem kért földi megbecsülést vagy nagy emberek közötti magas tisztséget. A Lélek kettős mértékéért könyörgött, hogy a dicsőséget Istennek adhassa. Tudta, hogy csak az Illésen megnyugodott Lélek kétszeres ereje teheti alkalmassá elődje helyének betöltésére, mert Illés koránál fogva rendelkezett azzal a bölcsességgel, amit az ifjúság semmilyen módszerrel nem pótolhat.
Amikor Isten gondviselésében jónak látja visszahívni a munkájából mindazokat, akiknek Ő adott bölcsességet, akkor megsegíti és megerősíti utódait, ha keresik támogatását és az Ő útján járnak. Talán még bölcsebbek lesznek, mint elődeik, mert hasznosítják azok tapasztalatait és tanulhatnak hibáikból. – A Szentlélek eljő reátok, 265. o.

A Szentlélek eljő reátok, „Keresztelő János” című fejezet, 273. o.

A próféták hatalommal és időszerűen szólnak hozzánk, mert Isten választotta őket hírnökeiül. Vannak kanonikus próféták (akiknek az írásai benne vannak a Bibliában), nem kanonikus próféták (akik nem írtak bibliai könyvet) és Biblia utáni, nem kanonikus próféták (akik az újszövetségi kort követően léptek fel). Mindannyian ihletettek voltak, és üzeneteik magukon viselik az isteni tekintély pecsétjét. Ellen G. White a Biblia utáni, nem kanonikus próféták csoportjába tartozik. A hetednapi adventisták az írásait nem tekintik sem a Biblia kiegészítésének, sem azzal egyenrangúnak. Az írásai viszont időszerűek és tekintéllyel szólnak, amire Ellen G. White is rámutatott: „Bizonyságtételeimben, leveleimben azt állítom elétek, amit az Úr megmutatott nekem. Egyetlen cikket sem írok a folyóiratba csupán azért, hogy a magam nézeteit mutassam be. A cikkekben arról írok, amit látomásban mutatott meg nekem Isten – a trónról ragyogó értékes fény sugarairól” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó, 27. o.).
A Bibliával összhangban Ellen G. White is rámutat a bűn valóságára
és arra, hogy szükségünk van Jézusra, aki az egyetlen reménységünk az örök életre nézve. Kegyelemből, hit által kaphat örök életet bárki, aki igényli – ez szintén igen fontos témája az üzeneteinek. Ellen G. White írásaiból (pontosabban Isten általa küldött üzeneteiből) képet kapunk a jó és a gonosz közötti nagy küzdelemről, ami a mennyben kezdődött Lucifer bukásával, és egészen a végidőig tart, amikor örökre megsemmisül a bűn, a gonoszság, Sátánnal és gonosz angyalaival együtt. Ellen
G. White írásai betekintést engednek a végidővel kapcsolatos bibliai elvekbe. Szót ejt például az egyház és az állam összefonódásának veszélyéről, a vallásszabadság fontosságáról, óv az erkölcsi romlástól, magasra emeli Isten törvényét, annak jelentőségét, és noha például a „fenevad bélyegével” kapcsolatos felfogásunkat nem az ő írásai alapján alakítottuk ki, a szavai mélyreható bepillantást engednek a végső eseményekbe.
A keresztény életmód gyakorlati oldalai is hangsúlyt kapnak Ellen G. White írásaiban. A lelki életet, az egészséget, a nevelést, a családi kapcsolatokat, a szülői feladatokat, az erkölcsös életet és sok más témát érintő üzenetei hozzájárultak sokak életének jobbá válásához. Ellen G. White írásai nem képezik részét a Bibliának, de Isten felhasználta őt a föld történelmének végidejében élő hívők vezetésére. Az írásai még ma is prófétai tekintéllyel szólnak, időszerűek.

További – angol nyelvű – információ: https://whiteestate.org/absg/10

A pénteki tanulmányhoz kapcsolódó kiegészítő kérdések a Biblia mindennapi tanulmányozására ösztönöznek. Javasoljuk, hogy a szombatiskola elején vagy végén beszéljétek meg ezeket, lehetőleg röviden. Ebben a negyedévben a kérdések a Biblia és a Nevelés című könyv Viață și Sănătate Kiadó által 2021-ben és 2026-ban publikált, átdolgozott, nyomtatott kiadása alapján készültek.

Zsoltár 107

Zsoltár 108

Zsoltár 109

Zsoltár 110

Zsoltár 111

Zsoltár 112

Zsoltár 113; 

Ellen G. White, Nevelés, 16. fejezet Bibliai életrajzok

Általános áttekintés

A prófétai tekintély a Szentírásban Isten közvetlen kinyilatkoztatásán alapszik, a bibliai próféták pedig azok a hírnökök, akik által Isten közölte akaratát. Zsidók 4:12 verse kijelenti a Szentírás erejét és tökéletes voltát:
„Az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél”, mely egészen a szívig hatol, és megítéli a gondolatokat és a szándékot. Ez az ige kiemeli a bibliai kánon egyedülálló és erőteljes természetét, mely Isten abszolút kinyilatkoztatását képezi, és minden korban irányt mutat a hit és a tanítás terén.
Ellen White prófétai szerepét e legfőbb tekintély fényében kell értelmeznünk. Mivel írásai jóval a kanonizációs folyamat után keletkeztek, nem egészítik ki a Szentírást, és nem is helyettesítik azt, hanem hozzájárulnak elvei kiemeléséhez és alkalmazásához. A történelem többi, nem kanonikus prófétáihoz hasonlóan Ellen White szerepe is az, hogy ösztönözze, bátorítsa és vezesse az egyházat, miközben figyelmét szüntelenül a legfőbb tekintélyre irányítja. E rendkívül fontos tanulmány segít tisztáznunk magunkban az Ellen White írásai és a Biblia mint legfőbb tekintély közötti valódi kapcsolatot.

Magyarázat

1.    A bibliai kánon azoknak a könyveknek a gyűjteménye (a Teremtés könyvétől a Jelenésekig), amelyek Isten ihletése nyomán keletkeztek, s ezért a keresztény hit szempontjából mérvadó és irányadó jellegűek.
A bibliai kánon 66 könyvből áll, amit legalább 40 szerző írt mintegy 1500 év alatt. A „kánon” kifejezés a „mérőrúd” jelentésű héber qaneh és görög kanón szóból származik. Az idők folyamán ezt a szót – mely a „szabály” vagy „mérték” jelentéssel gazdagodott – minden vallásos írás mércéjeként a keresztény Szentírásra kezdték alkalmazni. A Szentírás kánonja a Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig terjedő, isteni ihletésű könyvek összessége, mely a keresztény hit és gyakorlat számára mérvadó és normatív tekintéllyel bír. A keresztények hiszik, hogy ez a bibliai kánon teljes és lezárt, vagyis nem lehet további írásokat hozzáadni, ezért a Biblia Isten emberiségre vonatkozó akaratának teljes és végleges kinyilatkoztatása, a keresztény hit és tanítás legfőbb tekintélye (2Tim 3:16-17).
 
2.    A Biblia prófétái két fő kategóriába sorolhatók: kanonikus és nem kanonikus próféták.
A Biblia kánonba foglalt, Isten által ihletett könyveinek szerzőit kanonikus vagy író prófétáknak nevezik. A Szentírás azonban olyan prófétákról is említést tesz, akiknek írásai nem szerepelnek a bibliai kánonban. Ezek közé a nem kanonikus próféták közé tartozik az ószövetségi Mirjám, Debora, Hulda, Illés, Elizeus és Noé, valamint az újtestamentumi Keresztelő János, Agabus, Silás, Anna és Filep négy lánya. Bár üzeneteik ugyanolyan ihletettnek számítottak (2Kir 17:13; ApCsel 9:10;13:2;21:11), írásaikat nem vették fel a bibliai kánonba.
A kanonikus és nem kanonikus próféták szolgálatát leginkább tekintélyük hatóköre és az általuk betöltött szerep vagy tisztség szempontjából lehet a legjobban megérteni. A hatókör jelen összefüggésben a nem kanonikus próféta tekintélyének korlátozott kiterjedésére utal. Üzeneteik konkrét személyekhez szóltak, és/vagy meghatározott időszakokra vonatkoztak. Náthán szolgálata például Dávid és Salamon királyra összpontosított, akikhez uralkodásuk kulcsfontosságú pillanataiban szólt (2Sám 12; 2Sám 7; 1Kir 1). Ezzel szemben a kanonikus írások minden nemzedék számára relevanciával bírnak, autoritásuk a történelem során minden hívőre kiterjed.
Tanulmányunk többek közt a nem kanonikus próféták Szentíráshoz viszonyított szerepét tárgyalja. Üzeneteik nem hoztak be új tanokat, hanem a Szentírásban már meglévő igazságokat alkalmazták, pontosították, hangsúlyozták. Egyértelmű példa erre Hulda, akitől Jósiás tanácsot kért, jóllehet az írásaival a kánon részévé vált kortárs Jeremiással is konzultálhatott volna. Hulda próféciája két üzenetet foglal magában: egyrészt egy figyelmeztetést, miszerint Izrael népe a bálványimádás miatt az 5Mózes 28. fejezetében felsorolt átkokat fogja elszenvedni (2Krón 34:24-25), másrészt egy ígéretet, melynek értelmében Jósiásnak – bűnbánatának köszönhetően – békés temetésben lesz része (2Krón 34:26-28). Bár ezek új kinyilatkoztatások voltak Jósiás számára, igazolták a Törvénykönyv alapüzenetét (2Krón 34:14), megerősítve az engedetlenségért járó büntetést, illetve a bűnbánatért járó áldásokat.
A nem kanonikus próféták írásaival ellentétben a kánonba felvett könyvek hatálya és funkciója nem korlátozott. Isten tévedhetetlen kinyilatkoztatásaiként szolgálnak az egész emberiség számára, hasznosak a tanításra, feddésre, megjobbításra és az igazságban való nevelésre (ld. 2Tim 3:16). Jelenések 22:18-19 szakasza továbbá arra figyelmeztet, hogy tilos bármit hozzáadni vagy elvenni Isten Igéjéből, ami a kánon végleges jellegének megerősítése; így a lezárt bibliai kánon marad az igazság legfőbb mércéje (Ézs 8:20), és minden vallásos írás – legyen az ihletett vagy sem – ezen az isteni mércén keresztül vizsgálandó.

3.    Ellen White szolgálata a prófétaság ajándékának posztkanonikus megnyilvánulása, ezért a Bibliához viszonyítva alárendelt szerepe van.
A prófétaság ajándékának hiteles, a kanonizációs folyamat lezárulta utáni megnyilvánulása nem vonja kétségbe és nem csökkenti a bibliai kánon tekintélyét. Ellenkezőleg: aláveti magát a kánoni mércének vizsgálat és értékelés céljából, és mindig összhangban van vele. A Szentírásban szereplő nem kanonikus prófétákhoz hasonlóan nem vezet be új tanokat, hanem megerősíti a már meglévő kinyilatkoztatást.
Frank Holbrook, hetednapi adventista teológus ekképpen magyarázza a prófétaság ajándékának kánon utáni megnyilvánulása és a Szentírás közötti kapcsolatot: „Mózes idejétől – a Krisztus előtti 15. századtól – elkezdték írásba foglalni Isten kinyilatkoztatásait; az évszázadok során más próféták is lejegyezték az Isten által rájuk bízott üzeneteket, hogy ezáltal is gyarapítsák a nép ismeretét. Isten végül úgy döntött, hogy Fia révén rendelkezésre bocsátja legfőbb kinyilatkoztatását. Jézus Krisztus Isten legnagyobb revelációja az emberiségnek (Jn 1:18). Az Újszövetség az apostolok ihletett tanúbizonysága Jézus Krisztusról és tanításairól. Élete és kinyilatkoztatása megismételhetetlen, ahogy az apostolok Róla szóló bizonyságtevése is. Mivel Krisztus földi élete és annak apostoli értelmezése Isten legfőbb kinyilatkoztatása, a prófétaság ajándéka egyetlen, Újszövetség utáni megnyilvánulása sem lehet azzal egyenrangú, nem helyettesítheti, és nem is egészítheti ki azt. Minden olyan állítást, mely szerint valaki rendelkezik a prófétaság ajándékával, a Szentírás alapján szigorú vizsgálatnak kell alávetni (1Thessz 5:19-21; 1Jn 4:1–3; Mt 7:15-20)” (Frank Holbrook: The Biblical Basis for a Modern Prophet, https://whiteestate.org/legacy/issues-biblebasis-html/).
A hetednapi adventisták pontosan ebben a keretben értelmezik Ellen White prófétai szerepét. Kánon utáni prófétaként nem módosította, és nem is vonta kétségbe a lezárt kánont, hanem azt mint legfőbb tekintélyt támogatta. A korábbi nem kanonikus prófétákhoz hasonlóan Ellen White is ugyanazt az isteni ihletést kapta, mint a bibliai szerzők, tekintélye azonban a Szentírásénak volt alárendelve. Arra törekedett, hogy kiemelje, világossá tegye és alkalmazza a bibliai igazságot, és visszavezesse a hívőket a legfőbb mércéhez: Isten Igéjéhez.
Akárcsak a fent említett nem kanonikus próféták esetében, Ellen White prófétai szolgálatának hatóköre is korlátozott volt. Elsősorban a hetednapi adventistákhoz szólt, nem pedig az egész keresztény világhoz. J. N. Andrews hangsúlyozta, hogy Ellen White prófétai ajándéka nem az adventista mozgalmon kívüliek meggyőzését szolgálta, hanem azok számára bírt bizonyító erővel, akik felismerték a benne megnyilvánuló világosságot. Ugyanakkor egyes művei („Jézushoz vezető út”, „A nagy küzdelem”) szélesebb körű hatást gyakoroltak a társadalomban, és a hetednapi adventizmus keretein túl is alkalmazható teológiai perspektívákat tártak fel. Prófétanőnk arra törekedett, hogy felkészítse az egyházat a rábízott küldetés teljesítésére s végső soron Krisztus második eljövetelére, következésképpen munkássága egy meghatározott történelmi korszakhoz kötődött. Ellen White prófétai ajándéka a funkcióját tekintve is korlátozott volt.
Posztkanonikus prófétaként betöltött szerepéből következik, hogy művei – bár ihletett írások – nem rendelkeznek ugyanolyan kanonikus tekintélylyel, mint a Szentírás könyvei. Prófétai munkásságát kronológiai helyzete határozza meg, mivel a kánon lezárása után tevékenykedett, következésképpen szolgálatának szerepe nem új tanok bevezetése volt, hanem az, hogy a hívőket visszavezesse a Bibliához, kiemelje a Szentírás tanításait, és alkalmazza a benne lefektetett elveket. Küldetése az volt, hogy a Sola Scriptura elvét követve vezesse, figyelmeztesse és erősítse az egyházat. Vallotta, hogy a Biblia a hit és a gyakorlat legfőbb tekintélye. (A prófétaság ajándéka posztbiblikus megnyilvánulásának „funkcionális” természetével és Ellen White prófétai szolgálatával kapcsolatos további magyarázatokért lásd John C. Peckham „God With Us” c. könyvét [609–614. o.]). A következő kijelentés tükrözi a legjobban Ellen White Bibliával kapcsolatos hozzáállását és teológiai álláspontját: „Ha az Igével mint lelki eledellel táplálkoznánk, és tisztelettel, alázattal fogadnánk azt be, nem lenne szükség a számos és ismétlődő bizonyságtételre. Befogadnánk, és életünk cselekedeteibe ültetnénk a Szentírás világos kijelentéseit. A Biblia élő elvei olyanok, mint az élet fájának levelei, melyek a nemzetek gyógyulását szolgálják. Az élő Isten Szava nemcsak leírt, hanem kimondott szó is. A Biblia Isten hozzánk intézett szava, olyan bizonyosan, mintha a fülünkkel hallanánk. Ha ezt megértenénk, félelemmel vegyes tisztelettel nyitnánk meg a Bibliát, és buzgón kutatnánk tanításait! Úgy tekintenénk a Szentírás olvasására és tanulmányozására, mintha maga a végtelen Isten fogadna bennünket kihallgatáson” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, 6. köt., 393. o.).

További tanulmányozáshoz lásd Jud Lake „Ellen White trece proba focului” című könyvét (Viaţă şi Sănătate Kiadó, Pantelimon, 2018), amelyben további információkat találhatsz az úttörőknek a Szentírás végső tekintélyére vonatkozó álláspontjáról (132–143. o.), valamint az Ellen White írásai és a bibliai kánon közötti kapcsolatról (151–162. o.).

Alkalmazás
1.    Hogyan használhatjuk fel a zárt bibliai kánon fogalmát annak érdekében, hogy megvizsgáljuk és értékeljük ma élő – adventista vagy nem adventista – személyek profetikus állításait?
2.    Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy döntéseink és meggyőződéseink a bibliai tanításokkal, és nem a kulturális vagy személyes preferenciáinkkal vannak összhangban?
3.    Milyen gyakorlati lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy megerősödjön a Biblia tekintélyébe és ihletettségébe vetett bizalmunk?
4.    Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy hitünk és életünk a Bibliában gyökerezik, miközben értékeljük a lelki vezetők vagy Ellen White posztkanonikus prófétai hangjának útmutatását?
5.    Ha a nem kanonikus próféták új tanok hozzáadása nélkül magyarázták és bizonyították a bibliai igazságokat, hogyan kellene ennek az elvnek irányt mutatnia a mai tanítóknak és lelki vezetőknek?
6.    Hogyan kellene reagálnunk, ha valaki azt állítja, hogy „új kinyilatkoztatást” kapott Istentől? Milyen bibliai elveket kellene alkalmaznunk az efféle állítások megvizsgálásához?
7.    Mit jelent az, hogy a prófétaság modern korban megnyilvánuló ajándéka a Szentírás tekintélyének alárendelt lelki ajándék? Hogyan alkalmazható ez az elv napjainkban az isteni kinyilatkoztatásra vonatkozó állítások megítélése során?
8.    Ha Ellen White művei kiemelik, világossá teszik és alkalmazzák a bibliai igazságot, hogyan kellene használnunk az írásait a Biblia viszonylatában? Volt-e már részetek olyan szituációban, amikor egyesek a Biblia fölé helyezték Ellen White könyveit?
9.    Hogyan ismertethetjük meg Ellen White írásait a hetednapi adventista közösségen kívül élőkkel úgy, hogy továbbra is a Szentírás az elsődleges tekintély számunkra?
10.    Melyek Ellen White írásainak leggyakoribb félreértelmezései, és hogyan győződhetünk meg arról, hogy a mi magyarázatunk összhangban van a Szentírás tanításaival?
11.    Hogyan tudjuk a Biblia közvetlen tanulmányozását előtérbe helyezni az áhítatokkal, kommentárokkal, sőt Ellen White írásaival szemben, miközben ezekkel is foglalkozunk?