Reménység az Újszövetségben

Az újszövetségi írók görögül írtak ugyan, de Lukács kivételével mindannyian zsidók voltak, akik nem a görög, pogány elgondolás szerint, hanem az embert egységnek tartó héber perspektívából tekintettek az emberi természetre.
Krisztus és az apostolok számára tehát a keresztények reménysége nem volt újdonság, a pátriárkák és a próféták ősi hite bontakozott ki benne. Krisztus például megemlítette, hogy Ábrahám látta az Ő napját és örült (Jn 8:56). Júdás kijelentette, hogy Énók a második adventről prófétált (Júd 14-15). A zsidókhoz írt levélben pedig az áll, hogy a hithősök vártak a mennyei jutalomra, amit nem kaphattak meg addig, amíg mi is el nem nyerjük azt (Zsid 11:39-40). Semmi értelme nem lenne ennek a kijelentésnek, ha a lelkük már a mennyben volna az Úrral.
János cáfolja a lélek halhatatlanságának elméletét, amikor kiemeli, hogy csak azoknak van örök élete, akik Krisztusban vannak (1Jn 5:11-12). Valóban nincs örök élet a Krisztussal való üdvözítő kapcsolat nélkül. Az újszövetségi reménység tehát Krisztus-központú, ez az egyetlen remény arra, hogy halandóságunk egy nap majd halhatatlanságra változik.
 
November 19. – A Romániai Reménység Televízió támogatása (adományok)

EGW idézet:

„Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van.” (1Jn 5:11) […] A keresztény meghalhat, de Krisztus élete benne van, és az igazak feltámadásakor új életre kel. „Krisztusban élet volt, és az élet  az  emberek  világossága  volt.”  Itt nem a fizikai életről van szó, hanem a halhatatlanságról, a valódi életről, amely egyedül Isten tulajdona. Az Igének, aki Istennel volt, aki Isten volt, élete volt önmagában. A fizikai életet mindenki megkapja. Ez nem örök vagy halhatatlan, mert Isten, az Életadó ismét elveheti. Az embernek semmi hatalma nincs az élete fölött. De Krisztus élete nem kölcsönzött élet. Senki sem veheti el az életet tőle. „Leteszem azt magamtól” – mondta. Őbenne valóban élet volt, eredeti, nem kölcsönzött, nem leszármazás útján nyert. Ez az élet nem az ember veleszületett sajátossága, csak Jézus Krisztus által birtokolhatjuk. […] Krisztus életének elfogadása által Istentől halhatatlanságot nyerünk, mert Krisztusban lakozik az istenség egész teljessége testileg. Ez az élet az isteninek az emberivel való titokzatos szövetsége és  együttműködése. – Maranatha, 302. o.

A Megváltó hű követői minden korban az Úr eljövetelében reménykedtek. „Ismét eljövök” – mondta Jézus búcsúzóul az Olajfák-hegyén, és ez az ígéret fénybe borította tanítványai előtt a jövőt. Öröm és reménység költözött szívükbe, amit a fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. Szenvedés és üldözés közepette „a nagy Istennek  és  megtartó  Jézus  Krisztusunknak  dicsőséges  megjelenése”  volt a „boldog reménység”. Amikor a thesszalonikai keresztények sírva temették el  szeretteiket  –  akik  azt  remélték,  hogy  szemtanúi  lesznek az Úr eljövetelének –, tanítójuk, Pál felhívta figyelmüket a feltámadásra, amely a Megváltó adventjekor lesz. Akkor a Krisztusban elhunytak feltámadnak,  és az élőkkel  együtt  elragadtatnak, hogy  találkozzanak az Úrral. „És ekképpen – mondta – mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.” (1Thessz 4:17–18) – A nagy küzdelem, 302. o.

Vannak olyan dolgok, amelyeket sohasem szabad elfelejtenünk. Krisztus szeretetét kényszerítő erejével mindig frissen kell tartanunk emlékezetünkben. Krisztus azért szerezte ezt az úrvacsorai istentiszteletet, hogy ez beszélhessen nékünk Isten szeretetének az értelméről, amelyet Jézus irántunk tanúsított. Lelkünknek nem lehet egysége, egyesülése Istennel, csak Krisztus által. Az egységet és a szeretetet testvér és testvér között Jézus szeretetének kell örökre megszilárdítania és nyújtania. Nem kevesebb, mint Krisztus halála tudta csak Isten szeretetét hatásossá tenni számunkra. Egyedül csak Krisztus halála  miatt  tekinthetünk  örömmel második eljövetele felé. Áldozata a mi reménységünk középpontja. Ehhez kell rögzítenünk a hitünket. – Jézus élete, 660. o.
 

Hérodotosz (Kr. e. 5. sz.), ókori görög történetíró írt egy törzsről, amelynek tagjai a gyermekek születésekor gyászoltak, tekintettel a sok szenvedésre, amit a kicsiknek majd át kell élniük, amíg felnőttkorba érnek. Számunkra ez igen furcsának tűnik, de van benne logika. Évezredekkel később, a 20. sz. elején egy ilyen hirdetést tettek közzé Amerikában:
„Miért élnél, ha 10 dollárért eltemethetnek?” Nehéz lehet az élet még akkor is, ha hiszünk Istenben és az örök élet reményében, de képzeljük el, hogy milyen gyötrelmes azoknak, akiknek semmi reményük nincs ezen a rövid, általában bajokkal teljes életen túl!
Több szekuláris író is foglalkozott az emberi lét értelmetlenségével. Mind meg fogunk halni, ráadásul ennek tudata az egész életünket végigkíséri. Éppen ez teszi az általában amúgy is nehéz, szomorú emberi létet önmagában is látszólag értéktelenné, hiábavalóvá. Egy gondolkodó szerint az emberek csak „szétmálló csontokra rakódott, romlásnak induló húsdarabok”. Morbid felvetés, de aligha vitatható.
Természetesen mindezzel ellentétben áll a Jézusban való örök élet bibliai ígérete. Éppen ez a kulcs: Jézusban van a reménységünk, abban, amit halála és feltámadása révén felkínál. Máskülönben milyen reményünk lehetne?
 

Pál félreérthetetlenül kijelenti, hogy a feltámadásunk elválaszthatatlanul kötődik Krisztuséhoz. Ha mi nem támadnánk fel, az azt jelentené, hogy Krisztus nem támadt fel, akkor pedig mi a helyzet? „…hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok” (1Kor 15:17). Más szóval: ha meghalunk, halottak maradunk, méghozzá örökre, tehát minden teljesen értelmetlen. Pál majdhogynem ugyanezt mondja 1Kor 15:32 versében:
„…mi hasznom abból? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk” (ÚRK)! Amennyiben csupán szénalapú protoplazmaként létezünk és mindössze hetven év jut nekünk (ha szerencsések vagyunk; valamivel több, ha nem dohányzunk és nem eszünk túl sok hamburgert), akkor elég sötét a helyzet. Nem csoda, hogy Ellen White így ír: „A menny minden áldozatot megér, mert mindent elvesztünk, ha azt elveszítjük” (Sons and Daughters of God. 349. o.).
 

EGW idézet:

[Ézsau] azokat képviseli, akik nem sokra értékelik a Krisztus által megszerzett üdvösséget, és a föld mulandó dolgaiért feláldozzák mennyei örökségüket. Tömegek élnek csak a mának. Nem gondolnak és nem törődnek a jövővel. Ézsauhoz hasonlóan kiáltanak: „Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk!” (1Kor 15:32) Hajlamaik rabjai, az önmegtagadás gyakorlása helyett lemondanak a legnagyobb értékekről… Milyen sokan, még magukat kereszténynek vallók is ragaszkodnak azokhoz az élvezetekhez, amelyek károsítják egészségüket, és megbénítják lelki érzékenységüket. Sértve érzik magukat arra a felszólításra, hogy tisztítsák meg magukat minden testi és lelki szennytől, és szentelődjenek meg Isten  félelmében.  Látják,  hogy  a  káros  élvezetekkel  együtt  nem  lehet a mennyet is megszerezni, és mivel az örök élethez vezető út nagyon keskeny, nem akarnak többé azon járni. – Pátriárkák és próféták, 181. o.

Aki megbánja bűnét, és elfogadja Isten Fia életét ajándékul, azt nem lehet legyőzni. Hit által megragadja az isteni természetet, és Isten gyermekévé lesz. Imádkozik és hisz. Amikor kísértés környékezi, és megpróbáltatás éri, azt a hatalmat kéri, amelyet Krisztus halála tett elérhetővé számunkra, és kegyelme által győz. Ezt minden bűnösnek meg kell értenie. Meg kell bánnunk bűneinket, hinnünk kell Krisztus hatalmában, és el kell fogadnunk az erőt, amely megszabadít és megtart a bűntől. […] A menny mindennél értékesebb számunkra, és ha a mennyet elveszítjük, mindent elveszítünk. – Isten fiai és leányai, 340. o.

Krisztus a mennyei udvarokban közbenjár egyházáért és azokért, akikért vérével fizette le a megváltás árát. Sem a századok, sem a korszakok nem csökkenthetik engesztelő áldozatának erejét. Sem élet, sem halál, sem magasság, sem mélység nem szakíthat el bennünket Isten szerelmétől, amiben részünk van Jézus Krisztus által. De ez nem azért lehetséges, mert mi olyan erősen kapaszkodunk Istenbe, hanem azért, mert Ő tart szorosan bennünket. Ha üdvösségünk saját erőfeszítéseinktől függne, akkor nem nyerhetnénk el az örök életet, viszont attól függ, aki minden ígéretek mögött áll. Istenhez való ragaszkodásunk lehet gyenge, viszont nagyobb testvérünkként szeret bennünket, és míg kapcsolatban vagyunk vele, semmi sem szakíthat ki az Ő kezéből. […] Ó, milyen előjog, hogy Jézushoz járulhatunk úgy, ahogy vagyunk, és gondoskodására hagyatkozhatunk! Jézuson kívül nincs más reménységünk. Csak Ő ragadhat meg karjaival, és emelhet ki a csüggedés és elkeseredés mélységéből, hogy lábainkat a Sziklára helyezze. Bár az emberi lélek képes Jézus Krisztusba kapaszkodni nagy szükségében, mégis Krisztus ragadja meg a megváltott lelket az Ő vére által, s teszi ezt sokkal nagyobb erővel, mint ahogy azt az ember megtehetné. – That I May Know Him, 80. o.

A Jelenések könyvében négyszer jelentette ki Jézus, hogy „eljövök hamar” (Jel 3:11; 22:7, 12, 20 ). Gyors visszatérésének várása hajtotta az apostoli egyház misszióját, évszázadokon át megszámlálhatatlanul sok keresztény életét töltötte be reménységgel. Azonban a nemzedékek sorban meghaltak, Jézus pedig még nem tért vissza. Ezért sokan kérdezik: Meddig kell még hirdetnünk, hogy „Jézus hamarosan visszajön”? Vajon az Úr szavai nem reális várakozást keltettek volna (lásd 2Pt 3:4)?
Számos keresztény panaszkodott már, amiért „késik” az Úr (vö. Mt 25:5). Viszont honnan tudjuk, hogy valóban „késlekedik”? Mikor lett volna a „megfelelő” idő a visszatérésére? Talán ötven, vagy százötven, vagy kétszáz éve? Valójában egyedül a bibliai ígéret számít, hogy „nem késik az ígérettel az Úr, még ha némelyek késedelemnek tartják is, hanem hosszútűrő irántatok, nem akarva, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3:9, ÚRK).
Jézus mennybemenetele óta hosszú évszázadok teltek el, de az ígéret továbbra is, ma is érvényes! Mindannyiunk élete rövid (Zsolt 90:10), ami után öntudatlanul pihenünk a sírban (Préd 9:7, 12), majd jön a végső feltámadás, amikor már nem lesz több lehetőség változtatni a sorsunkon (Zsid 9:27). A halottak (amint a 3. tanulmányban is szó volt róla) öntudatlanul alszanak, a második advent ezért mindenki számára a halál után mintha egy-két pillanat lenne. Egyaránt azt tapasztaljuk (mint Isten népe minden korban), hogy a halálunk után csak egy pillanat és Krisztus visszatér. Ez elég hamar lesz, nem igaz? Minden egyes nap közelebb visz bennünket ahhoz, amikor az Úr Jézus Krisztus dicsőségben megjelenik az ég felhőiben. Noha nem tudjuk, mikor jön el, abban biztosak lehetünk, hogy vissza fog jönni, és valójában csak ez számít.
 

EGW idézet: 

Maga Krisztus tárja itt elénk  veszedelmünket.  Ismerte  a  kockázatokat, melyekkel szembe kell majd néznünk a mai utolsó időkben, azért fel akar készíteni minket. „Amint Noé napjaiban történt, ugyanúgy lesz az Emberfiának napjaiban is.” Ettek és ittak, ültettek és építettek, házasodtak és férjhez mentek, és nem ébredtek föl, amíg Noé a bárkába nem ment, míg az özönvíz meg nem jött, s el nem söpörte valamennyit. Isten napja így mindennapi dolgaikba és élvezeteikbe merülve találja majd az embereket. […] Az Emberfia közeli eljövetelébe vetett hit nem készteti a keresztényt hanyagságra mindennapi dolgaiban. A Krisztus közeli eljövetelére várakozók  nem  lesznek  tétlenek,  hanem  szorgalmasak  a  dolgaikban.  Nem végzik  felületesen  és  becstelenül  munkájukat,  hanem  megbízhatóan, gyorsan és alaposan. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 309. o.

A Vőlegény azért késik, mert hosszan tűr értünk, nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatra jusson. Ó, a mi irgalmas Megváltónk drága hosszútűrése! Ó, bárcsak minden fiatal felfogná a lelkek értékét, akikért végtelen árat fizettek a Kálvárián! Ó, bárcsak mindegyikük méltó módon megbecsülné a képességeket, melyeket Isten adott nekik! […] A világ történelmének olyan ünnepélyes  korszakában  élünk,  amikor nem engedhetjük meg magunknak, hogy gondatlanok és hanyagok legyünk… Imádkoznunk, hinnünk és engedelmeskednünk kell. Saját erőnkből semmit sem tehetünk, de Jézus Krisztus kegyelmében felhasználhatjuk erőnket, hogy a legnagyobb jót tegyük saját lelkünkkel, és a legnagyobb áldást árasszuk mások lelkére. Kapaszkodjunk Jézusba, végezzük szorgalmasan Krisztus munkáját, és végezetül elnyerjük az örökélet jutalmát. – Isten fiai és leányai, 118. o.

Péter megőrizte szívében a Krisztus visszajövetelére vonatkozó élő reménységet, és biztosította a gyülekezetet, miszerint a Megváltó ígérete – „És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket” (Jn 14:3) – egészen bizonyosan beteljesül. Ha a megpróbáltaknak és hűségeseknek úgy tűnik fel, hogy az Úr sokáig késik eljövetelével, az apostol biztosítja őket: „Nem késik el az ígérettel az Úr; mint némelyek késedelemnek tartják… Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek.” – Az apostolok története, 536. o.

Jézus egyik csodája az volt, amikor egy kevés kenyérből és néhány halból ötezer embert megvendégelt (Jn 6:1-14). Észrevette, hogy az emberek királlyá akarják tenni (Jn 6:15), ezért a tanítványaival később áthajózott a Galileai-tenger túlsó partjára. Másnap azonban a tömeg oda is követte. Ott mondta el az élet kenyeréről szóló híres prédikációját, külön kihangsúlyozva az örök élet ajándékát (Jn 6:22-59).

Prédikációjában Jézus három alapvető fogalmat emelt ki az örök élet vonatkozásában. Először is önmagát így nevezte: „az Isten kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak” (Jn 6:33, 58). Amikor kijelentette, hogy „Én vagyok [görögül egó eimi] az élet kenyere” (Jn 6:35, 48, ÚRK), az ószövetségi nagy „VAGYOK”-ként utalt önmagára (2Móz 3:14). Másodszor arról is beszélt, hogy Ő ad örök életet: „aki hozzám jön” és „aki hisz bennem”, az részesül ebben az áldásban (Jn 6:35, ÚRK). Végül pedig a halhatatlanság ajándékát összekötötte a végső feltámadással. Háromszor is biztosította hallgatóit: „Én feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6:54, ÚRK; lásd még 40. és 44. vers).
Ezt a különleges ígéretet is adta: „Bizony, bizony mondom nektek, aki hisz, annak örök élete van” (Jn 6:47, ÚRK). Az örök élet ajándéka tehát már a jelenben is valóságos. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a hívő nem hal meg, mert a „feltámasztom” (Jn 6:54) kifejezésbe beleértendő, hogy a halál után kel újból életre.
Világos a kép: Krisztus nélkül nincs örök élet. Miután elfogadtuk Őt és örök életet nyertünk, halandóként most még továbbra is a halál uralma alatt vagyunk. Azonban a második adventkor Jézus majd feltámaszt, akkor adja meg nekünk a halhatatlanság ajándékát – ami már most a miénk. Biztos az ígéret, nem mintha a lélek halhatatlan volna, hanem mert hit által Jézus igazságában részesülünk.
Gondolkozzunk még Jézusnak azon a kijelentésén, hogy ha hiszünk benne, már most örök életünk van! Hogyan segíthet ez az ígéret megbirkózni azzal, hogy most halandók vagyunk – igaz, csak ideiglenesen?

EGW idézet:

Sokan feltételezik, hogy Krisztust követve életük borús és vigasztalan lesz, mert meg kell tagadniuk a világi élvezeteket és hiúságokat. Az élő keresztény szíve azonban vidámsággal és békességgel teljes, mert úgy él, mintha látná a láthatatlant. A Krisztus valódi jellemére vágyók életében megjelennek az örök élet sajátságai, mert isteni természet részesei, és megszabadultak attól a romlástól, mely kívánság által van e világban. Jézus mondta: „Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon. Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz őbenne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn 6:39–40) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 136. o.

Akik megengedik Istennek, hogy dolgozzon bennük, növekedni fognak az érett férfiúságra, Krisztus teljességének mértékére. A test és elme minden erejét az Úr szolgálatába állítják… Isten csodálatos áldásokat tartogat azoknak, akik befogadják Őt, az erős és csodálatos Tanácsost, aki igyekszik a Szentlélek által a képmását vésni a jellemükbe. Ha Ővele táplálkozunk, új teremtésekké válunk Jézus Krisztus által. Aki Lélektől született, annak az életében megmutatkoznak az igazi keresztény jellemtulajdonságok, amelyek Krisztus jellemében lettek kinyilatkoztatva. Jézus ereje munkálkodik annak érdekében, hogy megszentelje a teljes emberi lényt, hogy életerőt és egészséget adjon neki, és hatékony lelki növekedésben részesítse. – That I May Know Him, 106. o.
 

A Thesszalonikában élő hívők úgy gondolták, hogy kizárólag azok kapnak örök életet, akik a második adventig életben maradnak. „Nagy gonddal óvták barátaik életét, nehogy meghaljanak és elveszítsék azt az áldást, amelyben Uruk eljövetelekor részesülni reméltek. De a halál szeretteik közül egyiket a másik után ragadta el. Aggódva tekintettek haldokló szeretteik arcára, mert nem remélték, hogy az eljövendő életben találkoznak” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 171. o.).

A történelem során sokan hajlamosak voltak többet belegondolni az „előhozza azokat, akik elaludtak a Jézus által ővele együtt” (1Thessz 4:14) kifejezésbe annál, mint ami a szövegben benne van. A lélek halhatatlanságát vallók közül többen azt érzékeltetik, hogy második adventjekor Krisztus magával hozza a mennyből a meghalt igazak lelkeit, akik már ott vannak Istennel. Szerintük ezek a halottak akkor visszatérhetnek a feltámadott testükbe. Ez a magyarázat azonban nem áll összhangban Pál általános tanításával e témában.
A vers igazi jelentésével kapcsolatban olvassuk el egy nem adventista teológus magyarázatát! „A gyülekezetük meghalt tagjait gyászoló theszszalonikai  keresztényeknek  azért  lehet  reménysége,  mert  Isten  »előhozza« őket, vagyis feltámasztja az elhunyt hívőket, hogy ott legyenek Krisztus  visszatérésekor,  »ővele  együtt«.  Ebből  az  következik,  hogy a meghalt hívők egyáltalán nem lesznek hátrányban Krisztus parousiája idején, hanem »ővele együtt« lesznek, az élő hívőkkel egyformán részesülnek Krisztus visszatérésének dicsőségében” (Jeffrey A. D. Weima: 1-2Thessalonians. Baker Exegetical Commentary on the New Testament. Grand Rapids, MI, 2014, 319. o.).
Hogyha a meghalt igazak lelkei már az Úrral lennének a mennyben, Pálnak nem kellett volna a keresztények reménységeként utalni a végső feltámadásra. Mondhatta volna, hogy az igaz halottak már az Úrral vannak. Ő viszont így fogalmazott: „akik elaludtak” (1Thessz 4:14) Jézusban, azok feltámadnak a halálból az idők végén.
A végidei feltámadás reménysége vigasztalást jelentett a szomorkodó thesszalonikai hívőknek, és ugyanez a reménység segít nekünk is, hogy bizalommal álljuk ki a fájdalmas időket, amikor a halál hideg szorítása elragadja tőlünk szeretteinket.

EGW idézet:

Pedig amikor Jézus távozni készült tanítványai köréből, nem azt mondta nekik, hogy nemsokára ők fognak hozzá menni. „Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek – mondta. – És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket.” (Jn 14:2–3)  Pál pedig azt mondja, hogy „maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk”. Majd hozzáteszi: „Vigasztaljátok egymást e beszédekkel.” (1Thessz 4:16–18) Pál az Úr eljövetelére hívja fel hittestvérei figyelmét, amikor majd a sír béklyói lehullanak, és azok, „akik meghaltak volt a Krisztusban”, feltámadnak az örök életre. – A nagy küzdelem, 548. o.

A feltámadás és az élet a hívő rendelkezésére áll. Üdvözítőnk által az élet – amelyet a bűn miatt elveszítettünk – helyre lesz állítva, mivel Őbenne van az élet, és Ő annak adja, akinek akarja. Az Ő előjoga, hogy halhatatlanságot adjon.  Az  emberi  testben  letett  életét  visszavette  és az embereknek ajándékozza. Amikor Krisztus visszajön összegyűjteni hűségeseit, megszólal az utolsó trombita, és az egész földön, kezdve a magas hegyektől egészen a legmélyebb tárnákig, meg fogják azt hallani az alvó igazak, és előjönnek sírjukból. […] Az igazak az örökélet frissességével és életerejével támadnak fel… Halandó, romlásnak kitett testük, amit valamikor beszennyezett a bűn, most tökéletességet, szépséget és halhatatlanságot nyer… A hosszú időre elvesztett Édenben  a  megváltottak  az  élet  fájához  lesznek  vezettetve, és „növekedni” fognak az édeni ember dicsőségének mértékére… Az élő igazak elváltoznak „nagy hirtelen, egy szempillantásban” (1Kor 15:52). Isten utasítására nyertek dicsőséget, most pedig halhatatlanságot is a feltámadt szentekkel egyetemben, és elragadtatnak a levegőégbe, Uruk fogadására… A kisgyermekeket angyalok viszik az édesanyjukhoz. Barátok, akiket elválasztott a halál, újból egyesülhetnek, és többé sosem fognak elszakadni egymástól. Mindannyian öröméneket zengenek Isten városában. Kezdve az igaz Ábeltől, egészen az utolsó elhunyt szentig minden drága halott dicsőséges, halhatatlan életre támad fel. – The Faith I Live By, 183. o.
 

Bizonyos ismert prédikátorok szerint ez a „titok” az egyház „titkos elragadtatása”, aminek hét évvel Krisztus dicsőséges visszatérése előtt kell megtörténnie. Ennek során Isten hirtelen, csendben és titokban elragad a mennybe hűséges keresztényeket, miközben mindenki más itt marad, azon tűnődve, hogy mi történhetett velük. Szerintük lesznek, akik az autóban maradnak, ahonnan hirtelen eltűnik a sofőr, mert elragadtatott a mennybe, csak „a ruhája marad ott”. Ezt a hamis tanítást emberek millióinak hirdeti a tizenhat kötetes „Az otthagyottak” című sorozat is, amiből négy filmet készítettek.
Természetesen egyetlen bibliai szakasz sem támasztja alá az elragadtatás és a második advent közötti mesterséges különbségtevést. A Pál által itt említett „titok” egyszerűen az élő igazak átváltozására utal, akik Krisztus visszatérésekor csatlakoznak a feltámadott igazakhoz. Ez az „elragadtatás”. Nincs „titkos elragadtatás”, mert a második adventet minden élő ember látni fogja (Jel 1:7), és a halottak feltámadása, valamint az élők átváltozása egyaránt a trombita hangjára történik meg, amikor Krisztus visszajön (1Kor 15:51-52).
Krisztus második adventjekor lesz a legnagyszerűbb találkozás. Az élő igazak átváltoznak „nagy hirtelen, egy szempillantásban” (1Kor 15:52). Isten hangjára megdicsőülnek, ekkor teszi őket halhatatlanná az Úr, és a feltámadt szentekkel együtt elragadtatnak, hogy a levegőben találkozzanak vele. Angyalok „egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig” (Mt 24:31, ÚRK).
„A kicsi gyermekeket szent angyalok helyezik anyjuk karjába. Barátok, akiket régen elszakított egymástól a halál, úgy találkoznak, hogy soha többé el ne váljanak. Most boldogan énekelve együtt emelkednek fel Isten városába” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 551. o.).
 

EGW idézet:

Az Életadó eljön a sír zárjainak feltörésére. A foglyokat előhívja. És így szól majd: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Ott áll a feltámadott sokaság. Utolsó gondolatuk a halál, annak fájdalmai és a sír voltak, de most így kiáltanak: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55) Utolsó érzéseik a halál sajdulásai voltak… Azonban amikor felébrednek, nincs többé fájdalom. „Sír, hol a diadalmad?” Még itt állnak, s miközben Isten felölti rájuk a halhatatlanság vonásait, felemelkednek a levegőbe az Úrral való  találkozáshoz. Isten városának kapui megnyílnak, majd az igazságot megtartó  nemzetek belépnek azokon. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt., 430–431. o.

Azon a napon, mikor Krisztus ismét eljön a földre, az emberi nemzetség többé nem a csőcseléktől körülvett fogolyként látja meg, hanem a menny királyaként ismeri meg Őt. Krisztus a saját dicsőségében, Atyja dicsőségében és a szent angyalok dicsőségében jön el. Tízezerszer tízezer és ezerszer ezer angyalból álló mennyei sereg kíséretében mindent felülmúló  dicsőséggel  jelenik  meg.  Azután  majd  dicsősége  trónjára  ül, s minden népet és nemzetet színe elé gyűjtenek. Akkor majd meglátja Őt minden szem; azoknak a szeme is, „akik őt általszegezték” (Jel 1:7). A töviskorona helyett a dicsőség koronáját hordja majd fején. A fakó, gúnyból rátett bíborpalást helyett királyi palást lesz a vállán és a legtisztább fehér ruha lesz az öltözéke úgy, hogy „a ruhája fényes […], olyan fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet” (Mk 9:3). „És az ő ruháján és tomporán oda […] írva az ő neve: királyoknak Királya és uraknak Ura.” (Jel 19:16) – Jézus élete, 739. o.

Krisztus az ég felhőiben nagy dicsőséggel jön el. Ragyogó angyalok sokasága kíséri majd. Azért jön, hogy feltámassza a halottakat, és jön, hogy megdicsőítse azokat, akik szerették Őt és megtartották parancsolatait, és magához veszi őket. Krisztus nem feledkezett meg róluk, sem ígéretéről. Újra összekapcsolódunk családunk tagjaival. Mikor halottainkra tekintünk, elgondolkozhatunk arról a reggelről, mikor Isten harsonái megszólalnak, „a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk” (lKor 15:52). Már csak egy rövid idő, és meglátjuk a Királyt a maga szépségében és dicsőségében. Már csak egy rövid idő és Krisztus letöröl a szemünkről minden könnyet. Már csak egy rövid idő, és Krisztus Isten „dicsősége elé állíthat” bennünket „feddhetetlenségben nagy örömmel” (Júd 24). Azért, mikor Krisztus megadta érkezése jeleit, ezt mondotta: „Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel, és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelgett a ti váltságotok.” (Lk 21:28) – Jézus élete, 632. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Az apostolok története, „A thesszalonikai levelek”, „Felhívás magasabb rendű életre” c. fejezetek.

„A rómaiak jól ismerték a keresztények reménységét, hogy egy nap majd testben feltámadnak, előjönnek a sírból, ezért minden módon igyekeztek a reményeiket gúnyolni és akadályozni. A Galliában Kr. u. 177-ben történt üldözésről szóló beszámolóban az áll, hogy a mártírokat kivégezték, majd a testüket hat napig temetetlenül hagyták, utána elégették őket, a hamvaikat pedig a Rajnába szórták. »Majd meglátjuk, hogy feltámadnak-e« – mondták állítólag a rómaiak” (Stephen Cave: Immortality: The Quest to Live Forever and How It Drives Civilization. New York, 2012, Crown Publishers, 104–105. o.). Ez a történet a hitetlenségről, ha mégoly drámai is volt, semmit nem bizonyított a feltámadás bibliai ígéretével kapcsolatban, teljesen értelmetlen. A Jézust a halálból feltámasztó erő velünk is képes megtenni azt, bármi történjen a testünkkel. Szintén ez az erő teremtette meg és tartja fenn az egész kozmoszt, tehát biztosan képes átváltoztatni az élőket és feltámasztani a halottakat.
„»…Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt« – írta Pál. Sokan úgy magyarázzák e részt, hogy Krisztus az alvókat magával hozza a mennyből, de Pál úgy értette, hogy amiként Krisztus feltámadt halottaiból, úgy az Isten az elaludt szenteket előhívja sírjukból és magával viszi a mennybe. Mily drága vigasz! Dicsőséges remény nem csupán a thesszalonikai gyülekezet, hanem minden keresztény számára, bárhol is legyen” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 171–172. o.).
Naponkénti tanulmányozásra: 1Kir 6–12; Ellen G. White: Az imádság, 9. fejezet (az „Amikor imádkozunk, a végtelen erő karjába kapaszkodunk” bekezdéstől a fejezet végéig)
 

Tanítói melléklet

 
A feltámadásról szóló újszövetségi szövegek – akár Pál apostol írta őket, akár mások, vagy akár Jézus szavait véve alapul – sehol nem beszélnek halhatatlan lelkekről, akik már a mennyben lennének. Az Újtestamentum reménysége Krisztus feltámadásának és második eljövetelének köszönhető. A tanulmányunkban említett, a halottak állapotára vonatkozó igei szakaszok a következők:
•    Zsid 11:39–40 – A hithősök mindaddig nem kapják meg mennyei jutalmukat, míg mi magunk nem részesülünk ebből a jutalomból.
•    1Jn 5:11–12 – Csak azoknak van örök életük, akik Krisztusban vannak, amiből egyértelműen következik, hogy nincs halhatatlan lelkünk. Csak akik Jézust választják, nyerik el az örök életet.
•    1Kor 15:12–19 – A feltámadásba és az örök életbe vetett reménységünk Jézus feltámadásából származik. Ha nem fogunk feltámadni, azt jelenti, hogy Jézus sem támadt fel. Ha ez igaz lenne, mindanynyian meghalnánk, és halottak maradnánk örökké.
•    Jn 14:1–3 – Jézus megígérte, hogy helyet készít számunkra és eljön értünk. Felesleges lenne ez az ígéret, ha mi már a mennyben lennénk.
•    Jn 6:35–54 – Jézus négyszer mondta azt, hogy az utolsó napon feltámasztja az embereket. Ha fel fognak támadni, azt jelenti, hogy előbb meg kellett halniuk, ami kizárja annak lehetőségét, hogy valahol lelkekként élnek.
•    1Thess 4:13–18 – Isten feltámasztja a halott igazakat, akik csatlakozni fognak az akkor élő igazakhoz. A végső feltámadásnak nem lenne értelme, ha a lelkek már a mennyben lennének.
•    1Kor 15:51–55 – A „titok” azoknak az igazaknak az átalakulása, akik a második eljövetelkor életben lesznek. A halottak feltámadása és az élő igazak átalakulása egy időben történik.

Elemezzük figyelmesen 1Kor 15. fejezetét, hiszen e heti tanulmányunk két fontos szakasza ebből a fejezetből való, és nagyon sok információt tartalmaz Jézus feltámadásáról, a mi feltámadásunkról, átváltozásunkról, majdani halhatatlan testünkről, amit a második eljövetelkor kapunk (1Kor 15:35–44). Egyedül Isten fenntartó erejének köszönhetően kaphatunk halhatatlanságot. A halál hiánya nem azt jelenti, hogy az ember élete függetlenné válik Istentől, az Egyetlentől, „akié egyedül a halhatatlanság” (1Tim 6:16). A megdicsőült emberi lények továbbra is Teremtőjüktől függnek életben maradásukhoz (Roy E. Gane: „Atonement Forever in God’s New Heaven and New Earth”, Salvation: Contours of Adventist Soteriology, Andrews University Press, 2018, 254. o.).
Az élet vizének tiszta folyója és az élet fája Jelenések 22. fejezetében bizonyítja, hogy az emberek mindig is függeni fognak az élet egyedüli Forrásától, Istentől. Ő a világosságuk (Jel 22:5), habár ez nem zárja ki a nap és a hold létezését. A tény, hogy az emberek enni fognak a fáról és inni a vízből, annak bizonyítéka, hogy fizikai testtel támadnak fel, nem test nélküli lelkek lesznek. Az emberek azért támadnak fel, hogy örökké a testben éljenek, nem a mostani természetes/lélek nélküli (görög psychikos) testtel (görög soma), amely romlandó és meghal, hanem a halhatatlan testtel (soma), amely azért halhatatlan, mert lelki (pneumatikos; 1Kor 15:44; ld. 42–43, 45–54 szakaszokat). A test átváltozik (52. vers), de a személy nem válik test nélküli lélekké. 

1Kor 15
1Kor 15. fejezetében Pál apostol megemlíti azt a hamis meggyőződést, miszerint nincs jövőbeni feltámadása a testnek. Ez az eretnek tan abból a görög gnosztikus meggyőződésből származik, melynek értelmében létezik halhatatlan lélek. Ezt a nézetet több korinthusi keresztény is magáénak vallotta. Pál azzal érvvel, hogy a hívők testben való feltámadásának tagadása Jézus testben való feltámadásának tagadását jelenti. Ha az emberek nem támadnak fel testben, akkor egyértelmű, hogy Jézus sem támadt fel testben (1Kor 15:12–19). Ha így állnának a dolgok, mi lennénk a legsajnálatraméltóbbak minden ember közül, mivel hazugságban hiszünk, következésképpen egyikünk bűnei sem bocsáttatnak meg. Tehát nincs reménység számunkra, élők számára az örök életre, ahogy azok számára sincs, akik már nyugovóra tértek.
Ellenben Jézus az első zsengéje azoknak, akik elaludtak (meghaltak). „Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor” (1Kor 15:22–23). A költői képet a szerző a mezőgazdaság területéről kölcsönzi. Ahogy az első zsengék előremutatnak a teljes aratásra, Krisztus is az első zsenge volt, akit a nagy aratás követ, mindazok, akik az Övéi.
 
Az „első zsenge” kifejezés a görög eredetiben az aparche, aminek közvetlen jelentése: „az első gyümölcsök”/„korai termés”, majd átvitt értelemben jelenthet „arányos részesedést” valamely nyereségből (áldozat, hálaadomány), végül pedig „ajándék”-ot. Az izraeliták elhozták a templomba az „első termést”, az aratás „első zsengéjét”, a pap pedig meglengette azt az Úr előtt. Mindez a niszán hónap 16-án történt, és emlékeztető gyanánt szolgált arra, hogy mindenkit biztosítson: gazdag termés várható.
Lenyűgöző tény, hogy Jézus is niszán hó 16-án támadt fel. Ő lévén az első zsenge, garanciát képviselt arra nézve, hogy egy napon majd mind feltámadnak  azok,  akik  hűségesek  voltak  Istenhez.  Fontos  észrevennünk, hogy az aratásra majd csak akkor fog sor kerülni, amikor újra eljön Jézus. Tehát nincs semmilyen aratás, amely fizikai értelemben már a mennyben lenne, kivéve azokat a személyeket, akikről tudjuk a Bibliából, hogy feltámadtak vagy közvetlenül a mennybe vitettek (Énok, Illés és Mózes), valamint azok, akik Jézus feltámadásakor szintén kijöttek a sírjukból (Mt 27:52). Jézus „új élete” (Róm 6:4) a hívők feltámadására és új életére mutat előre.
Habár azt írta, hogy mindannyian fel fognak támadni, Pál egyáltalán nem azt sugallja, hogy mindannyian örök életet kapnak. Pál nem hitt az egyetemes üdvösségben (Róm 2:5–12; Ef 5:6; 2Thess 1:6–10), és megmagyarázza, hogy a második eljövetelkor feltámadók azok, akik „Krisztusban” vannak. Pál a „Krisztusban” kifejezést azért használja a leveleiben, hogy általa a hívő és Krisztus közötti szoros kapcsolatra utaljon. Pál kiemeli, hogy Jézus feltámadása az örök életet kínálja fel mindazoknak, akik hisznek Benne.
„Aztán a vég” (1Kor 15:24). A vég idejét olyan rombolás jellemzi, amelynek során minden emberi hatalom megsemmisül: „Mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; amikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt” (24. vers). Pál a „birodalom” és „hatalom” szavakat használja az emberi uralomra utalva (Róm 13:1–3; Ef 1:21; 6:12). A második eljövetelkor megvalósul az isteni ítélet Sátán és mindazok felett, akik úgy döntöttek, hogy a gonoszt és a rombolást követik. Pál hozzáteszi: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Kor 15:26). Erre a kivégző cselekedetre majd csak az ezer év után kerül sor (Jel 20:1–10), amikor a törvényt megszegők feltámadnak, és meggyőződnek Isten igazságosságáról. A bűnösök ekkor végleg megsemmisülnek az örök tűzben. A tűz örök volta nem örökké tartó szenvedést feltételez: a tűz megemésztő hatása az, ami örök. Ebből a halálból nincs semmilyen visszaút.
 
A feltámadáskor a test támad fel. Amikor ezt a tényt magyarázza, Pál apostol a földbe elvetett mag metaforáját használja: a mag annak ellenére élő növénnyé alakul át, hogy a földbe temették. Pál még tovább megy, és azt írja, hogy a feltámadt test megújult test lesz (1Kor 15:35– 41). A mag nem hasonlít ahhoz a növényhez, amivé válni fog, mégis azzá alakul. Mi is hasonlóképpen kapunk új testet.
Ezen a ponton Pál négy különbséget azonosít, ami előre látható az igaz holtak feltámadásakor. Először is a földi test romlandó, betegségnek  és  halálnak  alávetett,  majd  romolhatatlanná,  halhatatlanná  alakul át. Másodsorban a bűn miatt megszégyenült test állapotából áttérünk a megdicsőült, tökéletes test állapotába, amelyet nem korlátozhat többé a bűn. Harmadsorban a mi testünk a mindent megrontó bűn miatt gyenge (még a bűnnel szembeni ellenállás képességét is elveszíti); ezzel szemben erővel teljes testtel fogunk feltámadni. És végül természetes (érzéki) testünk lelki testté alakul át.
A következő bibliaversekben Pál megmagyarázza az érzéki test és a lelki test közötti különbséget. Először is ne vonjuk le azt a következtetést, hogy az apostol szerint csak az érzéki test a valódi, a lelki nem, csak mert a lelki test megszabadul a bűn átkától. Az érzéki – betegség, éhínség, fájdalom, kimerültség és halál korlátozta – testünket a bukás utáni Ádámtól örököljük, míg a lelki testünket Jézustól. „Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé” (1Kor 15:45). Ádám kapta, Krisztus viszont adja az életet. Jézus nemcsak paszszív módon kapta az életet; Ő örök életet ad bárkinek, aki hisz Benne. A hívők lelki testet kapnak, mennyei testet, ami azt jelenti, hogy Krisztus lelki természetével fog rendelkezni, nem a bűnös emberi természettel.
Ez után a magyarázat után Pál végigvezeti az olvasót a „titok” exegézisén – a tanításon, hogy „mindnyájan elváltozunk” (1Kor 15:51). A második eljövetelkor Jézussal a mennybe emelkedők között két embercsoport lesz: a halálból feltámadt igazak és az akkor életben lévő igazak. Az „átváltozás” a Krisztusban elhunytak új testben történő feltámadását, valamint az élő hűségesek testének átváltozását jelenti. Mindkét csoporthoz tartozók „az utolsó trombitaszóra” (52. vers) egy szempillantás alatt átváltoznak halandó lényekből halhatatlan lényekké.
A halál elveszíti hatalmát (1Kor 15:55). A bűn okozza a halált, halálos méreg, de Jézus – kereszthalálának és feltámadásának köszönhetően – legyőzte a bűnt és a halált. Ígéretünk van az örök életre, testünk menynyei testre történő átváltozására és a bűn és halál korszakának végére, s mindez annak köszönhetően, hogy Jézus feltámadt.
 
Alkalmazás
1  Milyen különleges reménység forrása számodra 1Kor 15. fejezete? Mely versek szólnak igazán hozzád?
2 Jézus volt az aratás korai termése, amely biztosít afelől az igazság felől, hogy lesz majd egy másik aratás is, a feltámadt hívők aratása. A második adventkor feltámadnak a hűségesek, és felmennek a mennybe. Miért várod Jézus második eljövetelét? Mert látni akarod Őt? Vagy a szeretteidet akarod újralátni? Tudni szeretnéd, mi történt a színfalak mögött? Esetleg más oka van a várakozásodnak? Beszélj a csoportodban a reménységedről és a vágyaidról!
3 A második eljövetelkor át fogunk változni. Romlandó, halandó testünk romolhatatlan, halhatatlan testté alakul át. Van-e valamilyen jelentősége annak a jövőben, hogy a jelenben fejlesztjük a jellemünket? Magyarázd meg a válaszodat! Hogyan segít jobb döntéseket hozni az életben már most az, hogy tudod: egy napon fel fogunk támadni?