Krisztus diadala a halál felett

Jézus feltámadása a keresztény hit központja, Pál ezt nagyszerűen kifejezte: „Mert ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát” (1Kor 15:16-18). Ezt még részletesebben megvizsgáljuk majd a jövő héten.
Vagyis bármennyire kiemelte Krisztus halálát Pál, ha mégoly fontos is az – „Mert elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről” (1Kor 2:2, ÚRK) –, a feltámadás nélkül igazából mit sem használna, ennyire lényeges tehát az egész keresztény hit és a megváltási terv szempontjából.
Viszont nehezen érthető, hogy miért olyan fontos Krisztus feltámadása és vele a miénk, ha – ahogy sokan hiszik – a Krisztusban meghaltak már a tökéletes mennyei boldogságot élvezik, miután „hazatértek az Úrral”.
Ezen a héten Krisztus feltámadására figyelünk, megnézzük a meggyőző bizonyítékokat, amelyeket azért adott, hogy higgyünk benne.

November 12. – Az AMiCUS napja

EGW idézet:

Gondolj arra, milyen nagy árat fizetett Jézus Krisztus, amikor elhagyta a mennyei udvarokat, hogy az emberek fejedelmévé váljék! Miért tette mindezt? Azért, mert Ő volt az egyedüli, aki megválthatta az elbukott emberiséget. Ezen a világon egyetlen ember sem bűntelen. Isten Fia elhagyta mennyei trónját, királyi palástját és koronáját, és emberi testet öltött istenségére. Eljött meghalni, értünk alászállt a sírba, mint minden ember, hogy feltámadjon a mi megigazításunkért. Eljött, hogy megismerje az emberre nehezedő kísértéseket. Feljött a sírból, és a Józseftől kölcsönkapott sírverem fölött kijelentette: „Én vagyok a feltámadás és az élet!” Aki Istennel egyenlő, meghalt érettünk. Minden emberért megízlelte a halált, hogy Őáltala minden ember örök életet nyerhessen. – In Heavenly Places, 13. o.

A keresztből tanuljuk meg, hogy mennyei Atyánk végtelen és örök szeretettel szeret bennünket, s többel vonz magához, mint az anya megátalkodott fia utáni vágyakozó szeretete. Csodálkozhatunk-e, hogy Pál így kiáltott föl: „Isten őrizzen, hogy mással dicsekedjem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével.” Nekünk is előjogunk a Kálvária keresztjével dicsekedni, előjogunk, hogy mindenestől annak adjuk át magunkat, aki életét adta értünk. Akkor az Ő arcáról arcunkra ragyogó fénnyel elindulhatunk a sötétben levőkre tükrözni a fényt. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1133. o.

Jézus a keresztet egy szintre emelte a mennyből jövő fénnyel, hogy odavonzza az emberi tekinteteket. A kereszt az Isten arcáról áradó fényben ragyog, ezért rátekintve az ember láthatja és megismerheti Istent, és akit elküldött, Jézus Krisztust. A Mindenhatót szemlélve látjuk Őt, aki önmagát ajándékozta értünk egészen a halálig. A keresztet szemlélve látjuk az Atyát, és megértjük, hogy mennyire gyűlöli a bűnt. De amikor a keresztben látjuk Isten bűnnel szembeni gyűlöletét, látjuk a bűnösök iránti szeretetét is, amely erősebb a halálnál. A világ számára a kereszt megcáfolhatatlan érv, mely szerint Isten az igazság, a szeretet és a világosság. – Signs of the Times, 1895. március 7.

Krisztus küldetése a kereszthalálakor látszólag véget ért (sőt kudarcba fulladt). Sátánnak sikerült rávennie Júdást, hogy elárulja a Megváltót (Lk 22:3-4; Jn 13:26-27), a főpapokat és a véneket pedig arra, hogy a halálát követeljék (Mt 26:59; 27:20). Miután Jézust elfogták, „elhagyták őt a tanítványok mind, és elfutottak” (Mt 26:56, ÚRK), Péter pedig háromszor is megtagadta (Mt 26:69-75). Jézus a sziklába vájt sírban feküdt, amit egy hatalmas kővel zártak le és le is pecsételtek, római katonák álltak őrt előtte (Mt 27:57-66), és még láthatatlan démoni erők is figyelték.
„Ha képes lett volna rá, [Sátán] bezárva tartotta volna Krisztust a sírban” (Ellen G. White: Manuscript Releases. 12. köt. 412. o.).
Földi szolgálata során Krisztus nemcsak a kereszthalálát jelentette meg előre, hanem a feltámadását is. Keleti beszédstílusban mondta el, miszerint egy egész napot jelent a nap egy része is, hogy „amint Jónás próféta három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld gyomrában” (Mt 12:40, ÚRK). Máskor azt emelte ki, hogy megölik majd, de harmadnapon feltámad (Mt 16:21;17:22-23; 20:17-19). A főpapok és a farizeusok tudtak ezekről a kijelentéseiről, és lépéseket tettek, remélve, hogy megakadályozhatják feltámadását.
 

Csak még látványosabbá tették Jézus diadalát a halál és a gonoszság erői felett a sírban tartásáért hozott biztonsági rendelkezések, hiszen minden óvintézkedést és lépést megtettek, nehogy megtörténhessen.
Ezek az emberek bizonyára hallottak Jézus csodáiról, láthatták is némelyiket, mégis azt képzelték, hogy a sír elé állított őrség meggátolhatja annak a feltámadását, aki annyi csodát tett?
Őrséget állítottak a sír elé – miért is? Talán majd a tanítványok ellopják a testet és azt állítják, hogy Jézus feltámadt a halálból. Amikor pedig az emberek rákérdeznek – Hol van a feltámadott Jézus? –, azt felelnék, hogy Csak higgyétek el, amit mi mondunk nektek!
A főpapok tettei is mutatják, hogy mennyire féltek Jézustól, még a halála után is. A szívük mélyén talán attól tartottak, hogy valóban feltámadt.

EGW idézet:

A papok utasításokat adtak a sír biztonságba helyezésére. Egy nagy követ tettek a sírbolt nyílása elé. Ezt a követ átkötözték kötelekkel, a végeit egy  szilárd  sziklához  erősítették,  és  a  római  pecséttel  lepecsételték. A követ nem lehetett  elmozdítani  a  pecsét  letörése  nélkül.  Katonákból álló őrség állta azután körül a sírhelyet, hogy megakadályozzák felnyitását. A papok mindent elkövettek annak érdekében, hogy Krisztus holttestét ott tartsák, ahová azt tették. A sírboltot olyan biztonságosan pecsételték le, mintha Jézusnak az örökkévalóságig ott kellett volna nyugodnia.
A gyenge emberek tanácskoztak és terveztek. Ezek a gyilkosok nemigen fogták fel erőfeszítéseik hiábavalóságát.  Cselekményükkel  azonban Istent dicsőítették. Azok az erőfeszítések, amelyeket azért tettek, hogy megakadályozzák Krisztus feltámadását, a legmeggyőzőbb érveket szolgáltatták annak bizonyítására. Minél nagyobb számú katonát helyeztek el Jézus sírboltja körül, annál erősebb lett a tanúbizonyság amellett, hogy Krisztus feltámadott… Római őrségek és római fegyverek erőtelenek voltak ahhoz, hogy az élet Urát bezárják és fogságban tartsák egy sírboltban. Kiszabadulásának órája közel volt. – Jézus élete, 778. o.

Habár a zsidó főemberek keresztülvitték démoni tervüket, és megölték Isten Fiát, a félelmük azonban nem szűnt meg, és Krisztus iránti féltékenységük sem múlt el. A kielégült bosszú öröme összegyűlt bennük az attól való félelemmel, hogy a József sírjában pihenő Jézus feléled, ezért „egybegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta: Harmadnapra föltámadok. Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, nehogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják Őt, és azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél.” (Mt 27:62–64) Pilátus ugyanúgy nem szívesen vette volna, mint a zsidók, hogy Jézus feltámadjon hatalommal, hogy megbüntesse bűneikért azokat, akik megölték Őt, azért egy csapat római katonát rendelt a papok parancsnoksága alá. Így szólt: „Van őrségetek, menjetek, őriztessétek, amint tudjátok. Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá helyezték, lepecsételvén a követ, az őrséggel.” (Mt 27:65–66)
A zsidók felismerték annak előnyét, hogy őrséggel őrizzék Jézus sírját. Lepecsételték a sírt elzáró követ, hogy senki se zavarhassa meg anélkül, hogy ki ne derüljön; és minden óvintézkedést megtettek a tanítványok ellen, hogy valami csalást ne követhessenek el Jézus testével. De minden tervük és óvintézkedésük csak azt szolgálta, hogy Jézus feltámadásának diadalát annál teljesebbé tegye, és annál jobban megalapozza az igazságot. – A megváltás története, 228–229. o.

Biztos lett Krisztusnak a kereszten Sátán és a gonosz erők felett aratott győzelme, és az üres sír ezt megerősítette. „Mikor Jézust sírba tették, Sátán diadalt ült. Azt remélte, hogy az Üdvözítő nem veszi fel az életét ismét. Az Úr testére ő maga tartott igényt, elhelyezte őrségét a sír körül, és megpróbálta Krisztust fogságba vetett rabként tartani. Elkeseredett és megharagudott, mikor a mennyei hírnök közeledtére angyalai elmenekültek. Mikor azt látta, hogy Krisztus diadalmasan lép ki a sírjából, tudatára ébredt annak, hogy királyságának vége lett, és hogy végül neki is meg kell halnia” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 691. o.). Krisztus emberi természetében meghalt, de isteni természetében nem halt meg. Istenként volt ereje elszakítani a halál kötelékeit.

Jézus kijelentette samáriai, pereai szolgálata idején, hogy van hatalma letenni az életét, majd újra felvenni azt (Jn 10:17-18). Mártának elmondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11:25). Más szakaszok azonban Isten tetteként beszélnek feltámadásáról (ApCsel 2:24; Róm 8:11; Gal 1:1; Zsid 13:20). Még az Úr egy hatalmas angyalának is volt szerepe a dicsőséges eseményben (Mt 28:1-2). Mt 28:11-15 szakasza pedig bemutatja, hogy mennyire hiábavaló és buta módon próbáltak a vezetők tovább küzdeni Jézus ellen. A római őrök elmondtak nekik „mindent, ami történt” (Mt 28:11). A beszámoló természetesen arra utal, hogy a katonák látták a feltámadást, máskülönben mit jelentenének a szavaik? Egy angyal lejött a mennyből, elhengerítette a követ, ráült, majd az őrök elájultak? Legközelebb már csak arról tudtak, hogy a sír üres? Talán az angyal elvitte Jézus testét, míg ők öntudatlanul feküdtek? Vagy a tanítványok lopták el, netalán valaki más? Bármi is történt, a test nyilván eltűnt. A mennyei angyal lejövetele, a félelemtől elájuló őrök és az üres sír már éppen eléggé zavarba ejthette a vezetőket. „…sok pénzt adtak a katonáknak” (Mt 28:12, ÚRK), hogy elhallgattassák őket, ami azt jelzi, hogy a beszámoló különösen nyugtalanította őket. Természetesen a katonák Jézus feltámadásáról beszéltek.

EGW idézet:

Azzal, hogy feltámasztotta Jézust, az Atya megdicsőítette Fiát mind  a római őrség, mind a sátáni seregek, mind pedig az egész világegyetem előtt. Fényes mennyei fegyverzetbe öltözött hatalmas angyal szállt le, eloszlatva maga előtt a sötétséget, letépte a római pecsétet, kavicsként mozdította el a nehéz követ a sír szájától, és egy pillanat alatt megsemmisítette az ellenség munkáját. Ekkor felhangzott Isten szava, hogy előhívja Krisztust a sírbörtönből. A római katonák látták, amint a mennyei angyalok hódolattal hajolnak meg ama Krisztus előtt, akit ők keresztre szegeztek, és hallhatták, amint ünnepélyesen kijelenti: „Én vagyok a feltámadás és az élet!” Kell-e még csodálkoznunk azon, hogy a római katonák a földre rogytak? – Lift Him Up, 102. o.

Krisztus volt a közvetítő, aki által végtelen szeretetét a bűnbe sülylyedt világra áraszthatta. Mert „Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19). Isten együtt szenvedett Fiával; Gecsemáné lelki gyötrelmeiben és Golgota halálküzdelmeiben Megváltónk lefizette váltságunk árát. Jézus így szólt: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt.” (Jn 10:17) Ezzel azt kívánja mondani: „Atyám annyira szeret benneteket, hogy még engem is jobban  szeret azért, mert életemet áldozom fel a ti megváltástokért; életem feláldozása által a ti képviselőtök és kezesetek lettem; bűneiteket, áthágásaitokat és vétkeiteket magamra vállaltam, miáltal Atyám kedveltje vagyok. Áldozatom által vált lehetővé, hogy Isten igazságossága megmaradjon, és a Jézusban hívő bűnös is megigazuljon.” Egyedül Isten Fia végezhette el megváltásunk művét, mert csak az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén volt, tudta Őt nekünk  kijelenteni. Csakis Ő, aki az isteni szeretet nagyságát és mélységét önmaga is ismerte, nyilatkoztathatta ki. Krisztusnak az elesett emberiségért hozott  végtelen nagy áldozatán kívül semmi sem lett  volna  képes  méltóan  kifejezni mennyei Atyánknak a bűnbe süllyedt emberiség iránti szeretetét. – Jézushoz vezető út, 13–14. o.

A római katonák… rémülten látták, hogy a hatalmas kő nincs többé Jézus sírján, és hogy a holttest sincs a sírban. Azonnal a városba siettek, hogy elbeszéljék a papoknak és az elöljáróknak mindazt, amit láttak. Amint a gyilkosok ezt a csodálatos hírt meghallották, arcuk halálsápadt lett. Szívüket félelem töltötte be, amikor arra gondoltak, hogy mit is cselekedtek. Ha a hír igaz, akkor ők elvesztek. Egy ideig szóhoz sem jutottak, csak némán néztek egymásra, mert nem tudták, hogy mit szóljanak, vagy mihez fogjanak. Ha valósnak fogadják el a jelentést, önmagukat ítélik el. Félrevonulva titkos tanácsot tartottak, hogy mitévők legyenek. Átlátták, hogy amennyiben az őrség jelentése köztudomásúvá lesz a nép között, azonnal követelik majd Jézus gyilkosainak a halálát. A papi fejedelmek elhatározták tehát, hogy megvesztegetik a római őrséget, hogy az eltitkolja a dolgot… A római katonák eladták becsületüket a papok pénzéért, és mindenben követték tanácsukat. – Tapasztalatok és látomások, 183. o.
 

„És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. A föld is megrendült, és a sziklák megrepedeztek. Sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szent teste feltámadt. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek” (Mt 27:51-53, ÚRK).

Egy földrengés jelezte Jézus halálát (Mt 27:50-51), egy másik pedig a feltámadását (Mt 28:2). Jézus halála pillanatában „A föld is megrendült, és a sziklák megrepedeztek. Sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szent teste feltámadt. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek” (Mt 27:51-53, ÚRK). A szentek megdicsőült testben támadtak fel, egyrészt Krisztus feltámadásának tanúiként, másrészt azoknak a prototípusaként, akiket majd a végidőben kelt életre Isten. Vagyis közvetlenül Jézus feltámadása után sok zsidó ember hatalmas bizonyítékot kapott, hogy higgyen a feltámadásban és elfogadja Jézust mint Megváltót. Sokan meg is tették ezt, köztük papok is (lásd ApCsel 6:7).
„Földi szolgálata alatt Jézus halottakat is életre keltett. Feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát és egy főembernek, név szerint Jairusnak a lányát és Lázárt. Őket azonban nem ruházta fel halhatatlansággal. Feltámadásuk után is még mindig alá voltak vetve a halálnak. Azok azonban, akik Krisztus feltámadásakor jöttek elő a sírjukból, már az örök életre támadtak fel. Vele együtt emelkedtek fel a halál felett aratott győzelmének bizonyságaiként, diadalemlékeiként… Ezek a Krisztussal együtt feltámadott halottak mentek be a városba és jelentek meg sokaknak és mondták el mindenkinek, hogy Krisztus feltámadott a halottak közül, és mi is vele együtt támadtunk fel. Így vált letagadhatatlanná a feltámadás igazsága” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 693. o.).
Emberileg nézve a főpapok és vének komoly erőfölényt élveztek. Ők irányították a nemzet vallási erőit, és még a római hatóságokat, valamint a tömeget is rá tudták venni cselszövéseik támogatására. Arról azonban megfeledkeztek, hogy „a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, akinek akarja” (Dán 4:29). A feltámadott szentek létezése cáfolta a hazugságaikat és bizonyította azok alaptalanságát.
 

EGW idézet:

Amikor Jézus felkiáltott a kereszten: „Elvégeztetett!”, megrepedeztek a sziklák, a föld remegett, s több sír megnyílt. Amint Jézus diadalmasan lépett elő sírjából, a menny dicsősége ragyogta be a szenthelyet. Felszólításának engedve több elhalt igaz előjött sírjából, hogy tanúbizonysága legyen Jézus feltámadásának. Ezek a szentek nagy dicsőségtől övezve léptek elő sírjukból. A feltámadt, kiválasztott igazak között képviselve voltak minden korszak szentjei, a világ teremtésétől fogva egészen Krisztus haláláig. Mialatt a papi fejedelmek és elöljárók arra törekedtek, hogy a nép előtt eltitkolják Jézus feltámadását,  Istennek  úgy  tetszett, hogy szenteket támasszon fel, akik bizonyságot tesznek az Úr feltámadásáról, és hirdetik dicsőségét. […]

Azok, akik Jézus feltámadása alkalmával életre keltek, sokaknak megjelentek, és elbeszélték nekik, hogy az emberiség megváltásáért íme megtörtént az elégséges áldozat, s hogy Jézus, akit a zsidók megfeszítettek, feltámadt a halálból. Szavaik bizonyítására hozzáfűzték: „Mi is feltámadtunk vele együtt.” Bizonyságot tettek róla, hogy az Úr végtelen ereje által támadtak fel a halálból. – Tapasztalatok és látomások, 184. o.

Ne gyászoljunk és búslakodjunk tehát, amiért ebben az életben nem mentesülünk a csalódásoktól és szenvedésektől.  Ha  Isten  gondviselése  arra  szólít  fel,  hogy  megpróbáltatásokat  viseljünk  el,  fogadjuk  el a keresztet, igyuk ki a keserű poharat, emlékezve, hogy az Atya keze emeli azt az ajkunkhoz. Bízzunk benne az éj sötétjében csakúgy, mint fényes nappal. Képtelenek lennénk elhinni, hogy mindent a javunkra ad? „Ő tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért. Hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8:32) […]
Az elmélkedés micsoda témája ez: „Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze: a mi békességünkért érte utol a büntetés, az Ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Ésa 53:5) Fel sem fogjuk, mekkora áldásokat kaptunk. Szenvedhetett-e többet Jézus? Nyerhetett volna-e nekünk gazdagabb áldásokat? (…) Jelenlegi állapotunkban, miközben ajándékokban és áldásokban részesülünk, fel sem érjük ésszel, hogy milyen mélységekből mentett ki minket. Képtelenek vagyunk felmérni, mennyivel súlyosabbak lennének bajaink, ha Jézus föl nem emelt volna, átölelve bennünket az együttérzés és a szeretet karjaival.
Remélhetünk, örvendezhetünk… Meghalt, hogy lemoshassa  bűneinket, igazságos tetteibe öltöztethessen, és alkalmassá tehessen a mennyei életre,  ahol  majd  örökké  világosságban  lakhatunk.  –  Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 315–316. o.
 

Két angyal mondta az üres sírnál Mária Magdalénának és a többi aszszonynak, hogy Jézus feltámadt (Mt 28:1, 5-7; Mk 16:1-7; Lk 24:1-11). Nem sokkal később azonban maga Jézus is megjelent nekik, ők pedig leborulva imádták (Mt 28:1, 9-10; Jn 20:14-18). Megjelent Péternek is (Lk 24:34; 1Kor 15:5), meg az emmausi úton a két tanítványnak, akiknek „gerjedezett” a szíve, amikor hozzájuk beszélt (Mk 16:12; Lk 24:1335). Jézus aztán a felházba ért, a tanítványok először megrémültek, megijedtek, később öröm töltötte el őket, csodálkoztak a történtek felett (Lk 24:33-49; Jn 20:19-23). Egy hét múlva Jézus ismét bement abba a terembe, anélkül, hogy ajtót nyitott volna. Akkor már Tamás is hitt a feltámadásban (Jn 20:24-29).
A feltámadása és a mennybemenetele között eltelt negyven nap alatt Jézus „megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre” (1Kor 15:6, ÚRK), azután Jakabnak (1Kor 15:7). Csatlakozott a tanítványaihoz a Galileai-tenger partján, hogy együtt reggelizzen velük, majd beszélgetett Péterrel (Jn 21:1-23). Valószínűleg más megjelenései is voltak (ApCsel 1:3), mielőtt felment a mennybe (Lk 24:50-53; ApCsel 1:1-11). Pál is szemtanúnak tartotta magát, mert a damaszkuszi úton látta a feltámadott Krisztust (1Kor 15:8; vö. ApCsel 9:1-9).
A többi tanítvány beszámolt Tamásnak arról, hogy látták a feltámadt Urat, amikor ő nem volt velük, amire Tamás így reagált: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem teszem ujjaimat a szegek helyére, és kezemmel nem érintem meg az oldalát, semmiképpen el nem hiszem” (Jn 20:25, ÚRK). Egy hét múlva Jézus újból megjelent a tanítványoknak, amikor már Tamás is velük volt, ekkor az Úr ezt mondta neki: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezemet, és nyújtsd ki a kezedet, és helyezd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő” (Jn 20:27, ÚRK)! Tamás felkiáltott: „Én Uram és én Istenem!” Jézus ekkor így szólt: „Mivel láttál engem, hittél; boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Jn 20:28-29, ÚRK).
 

EGW idézet:

Azután a két emmausi tanítvány a sietségtől lihegve, amellyel útjukat megtették, elmondták a csodálatos történetet arról, hogy Jézus miként jelent meg nekik. Éppen befejezték beszámolójukat, amelyről néhányan azt mondták, hogy nem hiszik el, mert túlságosan is jó ahhoz, hogy igaz lehessen, amikor íme, újabb valaki állt meg előttük. Minden szem az idegenre szegeződött. Senki sem kopogtatott bebocsátásért. A lépések hangját nem hallották. A tanítványok megijedtek. Csodálkoztak és azt kérdezték: mit jelentsen ez? Azután hallottak egy hangot, amely nem volt, nem lehetett senki másé, csak Mesterük hangja. Tisztán és világosan hangzottak ajkáról a szavak: „Békesség néktek! Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok meg és miért támadnak szívetekben okoskodások? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem és lássátok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait.” (Lk 24:36–40)
A tanítványok megpillantották a rettentő szögektől átütött kezeket és lábakat. Felismerték Uruk hangját, amelyhez hasonlót sohasem hallottak. „Mikor pedig még nem hivék az öröm miatt, és csodálkozának, monda nékik: Van-é itt valami ennivalótok? Ők pedig adának néki egy darab sült halat és valami lépesmézet. Melyeket elvőn és előttök evék.” (Lk 24:41–43) „Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat.” (Jn 20:20) Hit és öröm foglalta el a hitetlenség helyét, és olyan érzéssel, amelyet szavakkal nem lehet kifejezni, vallást tettek feltámadott Üdvözítőjük mellett. – Jézus élete, 802–803. o.

Jézus Tamás iránti viselkedésével tanította a követőit, miként bánjanak azokkal, akik kételkednek a vallásos igazságokkal kapcsolatban, és nyilvánvalóvá is teszik kételyeiket. Nem illette Tamást szemrehányó szavakkal, és vitába se szállt vele, hanem jóindulatú közvetlenséggel és gyöngédséggel kinyilatkoztatta magát a kételkedőnek. Tamás a legészszerűtlenebb álláspontra helyezkedett hite feltételeként. Jézus azonban túláradó szeretettel és figyelemmel ledöntött a Tamás emelte korlátokat. Hosszas viták ritkán győzik meg a hitetlenséget, sőt inkább erősítik a védekezést, melyből új erőt és ürügyet merítenek. A szeretettel és könyörülettel hirdetett megfeszített Üdvözítő gyakran fogja kiváltani a vonakodó ajkakról Tamás vallomását: „Én Uram, én Istenem!” – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1151. o.

Az ókori izraelita földművelő kultúrában az első zsenge áldozatának mély lelki jelentősége volt, ezzel a szent gyakorlattal ismerték el, hogy Isten kegyelméből kapnak mindent, sáfáraivá tette őket a földön, ahol érik a termés és aratásra vár (lásd 2Móz 23:19; 34:26; 3Móz 2:11-16; 5Móz 26:1-11). Az első zsenge nemcsak azt jelezte, hogy kezdődik az aratás, de a termény minőségét is mutatta. Wayne Grudem szerint „amikor Pál »első zsengeként« (görögül aparkhé) utal Krisztusra, a földművelés köréből vett metaforával azt fejezi ki, hogy mi is olyanok leszünk, mint Krisztus. A beérett termés »első zsengéje«, vagyis első kóstolója mutatja, hogy milyen lesz a termény többi része. Hasonlóképpen Krisztus »első zsengeként« bemutatja, hogy milyen lesz a mi feltámadott testünk, amikor a végső »aratásban« Isten feltámaszt a halálból és maga elé állít bennünket” (Wayne Grudem: Systematic Theology. Grand Rapids, MI, 1994, Zondervan, 615. o.).
Fontos észben tartani, hogy Jézus megdicsőült emberi testben lépett ki a sírból, de továbbra is rajta voltak keresztre feszítésének nyomai (Jn 20:20, 27). Azt jelentené ez, hogy Isten feltámasztott gyermekein szintén meglátszanak majd szenvedéseik fizikai nyomai? Pál apostol megdicsőült testében például ott lesz a „tövis” (2Kor 12:7) vagy „az Úr Jézusnak bélyegei” (Gal 6:17) is? Pálnak a haláláig „viselnie kellett a testében Krisztus dicsőségének nyomait, mert a szemét elvakította a mennyből sugárzó fény [lásd ApCsel 9:1-9]” (Ellen G. White: The Story of Redemption. 275. o.). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő vagy a megdicsőült megváltottak közül bárki más a saját szenvedéseinek jeleivel támadna fel (vö. 1Kor 15:50-54). Krisztus azonban „örökre magán fogja viselni a kegyetlen bántalmazás nyomait. Minden szög helye az ember csodálatos megváltásának és az érte fizetett hatalmas árnak a történetét beszéli el” (Ellen G. White: Early Writings. 179. o.). Az Ő sebei jelentik a garanciát arra, hogy a mieink örökre eltűnnek majd.
 

EGW idézet:

Krisztus a holtak első zsengéjeként támadt fel. Őt jelképezte a meglóbált első kéve, és a feltámadása is pontosan azon a napon történt meg, amelyen a kévét be kellett mutatni az Úrnak. Ezt a jelképes szertartást több mint ezer éven át megtartották. A learatott mezőkről begyűjtött első búzaszálakból készítettek egy kévét, és amikor húsvétra az emberek felmentek Jeruzsálembe, ezeket a kévéket lóbálták meg hálaadományként az Úr előtt. Ezen áldozat bemutatása előtt nem kezdték el az aratást. Az Úrnak szentelt kéve jelképezte az aratást. Ezáltal Krisztus mint első termés jelképezi a nagy lelki aratást, amely Isten országában fog megvalósulni. Feltámadása szimbolizálja és szavatolja az elhunyt igazak feltámadását. – The Faith I Live By, 180. o.

Isten szemében igen értékes az Ő kezeinek munkája. Gyermekei iránti szeretete nyilvánul meg az ember megváltásáért hozott áldozatában. Ádám Sátán uralma alá került, aki a világba hozta a bűn által a halált. Isten odaadta egyszülött Fiát, hogy az embert megmentse.  Ezt  azért tette, hogy eleget tegyen a törvénynek, és megigazítsa mindazokat, akik Krisztust elfogadják. Az ember eladta magát Sátánnak, de Jézus visszaváltotta az emberiséget.
„Nem a magatokéi vagytok…” – Jézus a vérével vásárolta meg az emberiséget. Ne ássátok el hát a földbe talentumaitokat! Forgassátok Jézus dicsőségére! Bármi is legyen a foglalkozásotok, vigyétek bele Jézust. Ha azt tapasztalod, hogy Üdvözítőd iránti szereteted fogyatkozik, hagyj el minden mást, s mondd ezt: „Üdvözítőm! Itt vagyok, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Ő ekkor kegyelmesen a szeretetébe fogad. Kész megbocsátani, mert kegyelmes és hosszútűrő. Nem akarja, hogy bárki is elvesszen. Isten tulajdonai vagyunk, mindenünk az övé. Ne tartsuk áldozatnak azt, hogy szívünk szeretetét neki adjuk. Sőt, adjuk Őneki szívünket, mint készséges áldozatunkat. – Üzenet az ifjúságnak, 69–70. o.

Jézus Krisztus egészen égő áldozatként adta magát Ádám  minden fiáért és leányáért. Micsoda megaláztatásban volt része! Lejjebb és egyre lejjebb ereszkedett megaláztatásában, de mégsem rontotta meg lelkét egyetlen szégyenfolttal sem! Mindezt azért szenvedte el, hogy felemelhessen, megtisztíthasson, formáljon és nemesítsen téged, és örököstársként önmaga mellé ültessen trónjára. Hogyan akarjátok „erőssé tenni elhivatástokat és kiválasztatásokat”? (vö. 2Pt 1:10) Mi az üdvösség útja? Krisztus ezt mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Bármilyen bűnösök vagy vétkesek lehettek, elhívottak, kiválasztottak vagytok. „Közeledjetek Istenhez, és Ő is közeledni fog hozzátok.” (Jak 4:8) Krisztus vére mindig érvényes útlevél, amellyel minden könyörgésetek hozzáférést nyit Isten trónjához. – A keresztény nevelés alapjai, 251. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete, „József sírboltjában”, „Feltámadott az Úr”, „Mit sírsz?”, „Útban Emmaus felé a Feltámadottal”, „Békesség néktek!” c. fejezetek.
Ma sokan nem hisznek Jézus feltámadásában. A történelmi bizonyíték azonban olyan nyomós, hogy még a feltámadás valóságát tagadóknak is el kell ismerni: sokan elhitték, hogy látták a feltámadott Jézust. Tehát a feltámadással szembeni érvelés nagyrészt abból áll, hogy megkísérlik magyarázni, miért hihette ennyi ember azt, hogy látta a feltámadott Krisztust.
Némelyek szerint a tanítványok csak hallucináltak, csupán képzelték, hogy Jézust látták. Mások szerint Jézus nem is halt meg, hanem csak elájult, aztán magához tért, miután levették a keresztről. Amikor pedig a tanítványok újból látták, csak azt hitték, hogy a halottaiból támadt fel. Még olyasmit is állítottak, akár hisszük, akár nem, hogy Jézusnak volt egy ikertestvére, akit a tanítványok a feltámadott Krisztusnak hittek. Más szóval Krisztus feltámadásának történelmi bizonyítéka olyan erős, hogy az emberek efféle érveket koholnak megcáfolására. A feltámadás rendkívül fontos, nem lephet meg tehát, hogy mennyi jó okunk van hinni benne!

Naponkénti tanulmányozásra: 2Sám 23 – 1Kir 5; Ellen G. White: Az imádság, 9. fejezet (az „Amikor imádkozunk, a végtelen erő karjába kapaszkodunk” bekezdésig)

 

A kereszt Jézus bűn, halál és Sátán feletti győzelmét jelképezi, feltámadása pedig ennek a győzelemnek a dicső csúcseseménye. A halál nem tarthatta vissza Jézust, mivel Ő sosem vétkezett, minden cselekedetében feddhetetlen  volt.  Halála  megvalósításainak  legjelentősebb  állomása, mindemellett a kereszt a Megváltó feltámadása nélkül mindössze szép bölcselet lenne az önzetlen szolgálatról, nem lenne felszabadító, üdvözítő jelentősége. Golgota keresztje a feltámadás nélkül a feltétel nélküli szeretet demonstrációja, aminek nem lenne életet átalakító ereje, nem oldaná meg végérvényesen a bűn és a halál kérdését, képtelen lenne örök életet szerezni a hívő ember számára (Róm 3:21–26).
Krisztus  feltámadása  nélkülözhetetlen.  Feltámadásának  köszönhetően az igazak is feltámadhatnak. Ez az a kulcs, amely az összes sírt nyitja. Pál apostol ekképpen magyarázza meg ezt az igazságot Krisztusról: „És Ő a feje a testnek, az egyháznak: aki a kezdet, elsőszülött a halottak közül, hogy mindenekben Ő legyen az első” (Kol 1:18). Krisztus pozíciója és tekintélye egyedi, helyettesíthetetlen, hiszen Ő a Teremtő, aki a feltámadást a Szentháromság isteni Személyei együttműködésének eredményeképpen tapasztalta meg (Jn 10:17–18; ApCsel 2:24; Róm 8:11; Gal 1:1). Hatalma van feltámasztani az embereket a halálból (Jn 11:25), mivel legyőzte a halált. Jóllehet Mózes és Lázár előtte támadtak fel, feltámadásuk jelentősége abban áll, hogy előrevetítették Jézus diadalmas feltámadását (Ef 1:4; 1Pt 1:20; Jel 13:8). Krisztus tökéletes élete, halála és feltámadása az alapja minden Benne hívő ember új életének. Halála nélkül nincs örök élet. Ahogy Ádám által van halál, „azonképpen Krisztusban is mindannyian megeleveníttetnek” (1Kor 15:21–22). Krisztus „a Zsengéje azoknak, akik elaludtak” (1Kor 15:20). 

Krisztus él
„Jézus Krisztus feltámadt! Jézus Krisztus él!” Ez a kijelentés volt a legsokkolóbb és legmeghatóbb hír a feltámadás napján (Mk 16:6; Lk 24:34), és ma is az evangélium legrendkívülibb híre. Jézus nincs többé a sírboltban, feltámadt. A halál nem tarthatta fogva Jézust, mivel feddhetetlen volt és sosem vétkezett (Jn 14:30; 2Kor 5:21; Zsid 4:15). Krisztus többször is megjövendölte tanítványainak a saját halálát és feltámadását, de ők nem értették, hogy miről beszél, mivel üzenetében számukra semmi logika nem volt abban a pillanatban (Mt 16:21; Mk 8:31–32; Lk 18:31–34).
 
Az utolsó vacsora alkalmával Jézus elmondta, hogy újra élni fog, miután árulás áldozata lesz és meghal. „Mondom pedig néktek: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában” (Mt 26:29; vö. Mk 14:25). Amikor részt veszünk az úrvacsorai szertartáson, részvételünkkel kifejezzük, hogy mi is hiszünk Urunk feltámadásában, ahogy Pál apostol is írta: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend” (1Kor 11:26). Megkereszteltetésükkor az emberek megvallják a Krisztus feltámadásába vetett hitüket, és kijelentik, hogy új hitéletet akarnak élni. „Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért Ővele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk” (Róm 6:3–4). A keresztség tehát megemlékezés Jézus haláláról, temetéséről és feltámadásáról.
Több mint 60 évvel az eseményt követően János apostol találkozott a megdicsőült Jézussal, aki a megjelenésekor ezt mondta az egykori tanítványnak: „Pedig halott valék, és íme élek örökkön örökké, ámen!” A kereszténység lényegében az az élet, amelyet Jézustól kapunk, mivelhogy Ő értünk halt meg a kereszten, és támadt fel harmadnapon. És mivel Ő él, mindent nekünk tulajdoníthat abból, amit a kereszten közbenjáró munkája során véghez vitt az érdekünkben.
A feltámadás evangéliuma (1Kor 15)
Jézus Krisztus feltámadása jelentőségének legjobb értelmezése 1Kor
15. fejezetében olvasható. Elsősorban Pál a történelmi okkal érvvel, és azt állítja, hogy sok tanúja volt Jézus feltámadásának. Ha elutasítanák ezeknek a tanúknak a vallomását, akkor mindazok, akik azt vallják, hogy találkoztak Jézussal, hamis tanúk lennének. Krisztus megjelent Péternek, az apostoloknak, Jakabnak, az ötszáz atyafinak és magának Pálnak is (1Kor 15:5–8). Pál teológiai érvelésbe kezd a feltámadás védelmében, és több lényeges szempontot érint:
(1)    Ha  nem  lenne  halottak  feltámadása,  Jézus  Krisztus  sem  támadt volna fel (1Kor 15:13, 16).
(2)    Ha Krisztus nem támadt fel, akkor értelmetlen a prédikálásunk (1Kor 15:14).
(3)    Ha Jézus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi hitünk (1Kor 15:14). Az itt használt görög szó a kenos, aminek további jelentései: „haszontalan”, „felhasználhatatlan”, „üres”. Hitünk tartalmát és erejét veszítené, ha Jézus még mindig halott lenne.
(4)    Ha Krisztus nem támadt fel, akkor a halottak sem támadnak fel (1Kor 15:15). Semmi remény nem volna a halál után.
(5)    Ha Krisztus nem támadt volna fel, hamis tanúi lennénk Istennek, mivel azt hirdetjük, hogy Isten feltámasztotta Jézust (1Kor 15:15). Ha tehát Jézus nem támadt fel, akkor torz a kép Istenről és jelleméről, akit így tévesen értelmezünk. Az Atya azonban feltámasztotta Jézust a halottak közül!
(6)    Ha Jézus nem támadt volna fel, értelmetlen lenne a mi hitünk (1Kor 15:17).  A  görög  mataios  melléknév  jelentése  „hasznavehetetlen”, Istenbe vetett hitünk tehát így teljesen értéktelen lenne.
(7)    Ha Jézus nem támadt volna fel, nem létezne bocsánat a hibáinkra, és továbbra is megmaradnánk a bűneinkben (1Kor 15:17). Bűnösökként csakis a halált érdemeljük meg.
(8)    Ha Krisztus nem támadt fel, akkor a Krisztusban elhunytak számára sincs feltámadás (1Kor 15:18), következésképpen örök élet sem.
(9)    Ha Krisztus nem támadt fel, és a reménységünk mindössze erre a földi életre korlátozódik, akkor mi vagyunk a legsajnálatraméltóbb emberek (1Kor 15:19). Pál a görög eredetiben az eleeinos melléknevet használja ebben a mondatban, aminek jelentése „szerencsétlen”,
„boldogtalan”. Ha tehát mindössze egy pozitív lelki tanításunk van Jézusról, ami csupán e földi életre vonatkozik, mi vagyunk a legszerencsétlenebb emberek, mivel Jézust keresztre feszítették és meghalt, következésképpen a halál mindenki számára az egyedüli, elkerülhetetlen végkifejlet.
(10)    Ha a halottak nem fognak feltámadni, akkor ennünk és innunk kell,
hiszen „holnap úgyis meghalunk” (1Kor 15:32). Mottónk ebben az életben a „Carpe diem!” („Élj a mának!”) kellene, hogy legyen, hogy legalább megízleljük az örömöt és a boldogságot.
Ezt követően Pál apostol egy a mezőgazdaság világából merített gyakorlati képpel szemlélteti a feltámadást: „Amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanemha megrothadánd” (1Kor 15:36). A magot előbb el kell temetni a földbe, hogy később nagyobb léptékben új élet sarjadjon belőle (egy parányi magból terebélyes fa fejlődhet ki). Habár bomlásra ítélt testünk meghal, halhatatlan test támad belőle (1Kor 15:42), Isten teremtő hatalmának köszönhetően, „és amiképpen hordtuk a földinek ábrázatát, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatát is” (1Kor 15:49).
Krisztus második eljövetelekor (1Kor 15:23) a föld porában alvók
„nagy hirtelen, egy szempillantásban” feltámadnak (1Kor 15:52), „mert szükséges, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára” (1Kor 15:53). „Elnyeletett a halál diadalra” (1Kor 15:54; vö. Ézs 25:8).
 
Majd Pál a dicsőséges győzelmi kiáltásról ír (a „diadal” szó egyébként háromszor szerepel a fejezet utolsó szakaszában): „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55). Dicsőség az Úrnak, hogy ez a diadal megadatik mindenkinek, aki hisz Jézus Krisztusban! Menynyire hálásnak kellene lennünk ezért (1Kor 15:57)!
A hirdetett reménység Pál apostol ékesszólóan emlékezteti az első keresztényeket a hitben elhunytakra, remélvén, hogy meglátja Jézust a második eljövetelkor. Bátorítja az életben lévőket, hogy ne csüggedjenek, hiszen reménységük van: „Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” (1Thess 4:13–18). Kitűnik az idézett szakaszból, hogy a második eljövetelkor Jézus nem száll majd le a földre, hanem a levegőben marad, miközben az igaz holtak feltámadnak, az akkor életben lévő szentek pedig átváltoznak, és a feltámadt hívőkkel együtt felemeltetnek az Úrhoz „a levegőbe”, hogy örökre Vele legyenek.
Az Úrban hívőknek nem kell félniük a haláltól, nem kell aggódniuk semmiért, hiszen újra élni fognak. János boldogan kiált fel a Jelenések könyvében: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradtságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket” (Jel 14:13).
Alkalmazás
1 Miért annyira fontos Jézus feltámadása? Mi lett volna, ha mindössze meghalt volna értünk, és az élete által csupán megmutatta volna, hogyan éljünk engedelmes, önzetlen, szeretetteljes, szolgálati életet?
2 A keresztség hogyan (és miért) jelképezi Krisztus feltámadását?
3 Teológiai szempontból mi a fontosabb: Jézus Krisztus Gecsemáné-kerti imája, golgotai halála, vagy pedig feltámadása? Mi Jézus mindenkori cselekedeteinek lényege, és miért?