A hideg tél leple borul a tájra, A fagyos határt fehér hó fedi. És az Úr künn, sötétben, fagyban állva Szivednek zárt ajtaját zörgeti. Tán a szívet, a makacs, hideg szívet, Egy áthatlan jégkéreg fedi, Hogy könyörgő, esdeklő Megváltódat, Nem vagy hajlandó bebocsátani!
Ím, szived ajtaján folyton zörgetek, S bebocsátást kérek tőled ma még. Ó de jaj, ha majdan hiába zörgetsz, Midőn megremeg a föld és az ég. "Távozz, nem ismerlek!" - szól akkor az Úr Ahhoz, ki most nem hallgat szavára, De ki megnyítja szivének ajtaját, Annak a mennyország lészen tárva!
Íme, már oly régen állok idekünn, Szivednek ajtajánál gyermekem. Boldog, ki esdeklő szavamra figyel, Szívét megnyítja s helyet ad nekem. Áldólag állok meg tűzhelye mellett, S asztalánál vele vacsorálok. Elleneitől megóvóm, megvédem, Minden veszélyben mellette állok.
Minden alszik, a határra csend borul, S én zörgetek...a csendes est mily szép! Az est-csillag már réges-régen eltünt, Minden pihen, nyugodni tért a nép! Ily méla, szent alkonyi csendességben, Már nem egy szív talált meg engemet! A sötét éjjel jőjj s keress fel engem, Tégy úgy, mint egykor Nikodémus tett!