Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra és hozzá fohászkodik; Tehozzád, én Istenem, szomjuhozik én lelkem, vajon színed eleidben mikor jutok élő Isten?
Könnyhullatásim énnékem kenyerem éjjel-nappal, midőn azt kérdik éntőlem: Hol Istened, kit vártál? Ezen lelkem kiontom és házadat óhajtom, hol a hívek seregében örvendek szép éneklésben.
Én lelkem, mire csüggedsz el? Mit keseregsz ennyire? Bízzál Istenben, nem hágy el, Kiben örvendek végre, midőn hozzám orcáját, nyújtja szabadítását; Ó! én kegyelmes Istenem, mely igen kesereg lelkem!
Sebessége árvizednek és a nagy zúgó habok én rajtam összeütköznek, mégis hozzád óhajtok; Mert úgy megtartasz nappal, hogy éjjel vigassággal dicséreteket éneklek Néked, erős őrizőmnek.
Mondván: Isten, én kőszálam, mire felejtesz így el? Ellenségim vannak rajtam, gyászban járok veszéllyel. Mert az ő hamis nyelvek csontjaimban megsértnek, mert így bosszantnak ellened: Lássuk, hol vagyon Istened?
Én lelkem, mire csüggedsz el? Mit keseregsz ennyire? Bízzál Istenben s nem hágy el, kiben örvendek végre. Ki nekem szemlátomást nyújt kedves szabadulást, nyilván megmutatja nekem, hogy csak Ő az én Istenem.