Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy sóhajt magasba: Uramhoz fohászkodik! Tehozzád, én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed elejébe mikor jutok, élő Isten?
Könnyhullatás volt énnékem kenyerem éjjel-nappal. Midőn mind kérdék éntőlem: hol Istenem, kit vártam. Ezen lelkem kiontom, és házadat óhajtom, hol a hívek seregében örvendek szép éneklésben.
Én lelkem, miért csüggedsz el? Mit keseregsz ennyire? Bízzál Istenben s nem hagy el, kiben örvendek végre. Midőn látom orcáját, nyújtja szabadítását: megvigasztal szívet-lelket, s áldom az én Megmentőmet.