A Shevat hónap

„És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat cselekedjük, amik kedvesek előtte. Ez pedig az ő parancsolata, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nékünk. És aki az ő parancsolatait megtartja, az Ő benne marad és Ő is abban; és abból ismerjük meg, hogy bennünk marad, abból a Lélekből, amelyet nékünk adott.” (1Jn 3:22-24)

Isten szava világossággal és örömmel teli kinyilatkoztatást nyújt az Ő népének. A tizenegyedik (Shevat) hónap nyolcadik napján, Darius uralkodásának második évében, az Úr angyala megkapja az üzenetet, amely szerint Izrael népe befejezte a vándorlását, letelt a 70 évig tartó fogság. Ebben az üzenetben Isten egyrészt az aggodalmát fejezi ki a gyermekei iránt, másrészt a haragját, amiért a pogány népek kihasználták a zsidók gyengeségeit és a vándorlás ideje alatti védtelenségüket. Abból, amiből a bűnbánat és a megtérés tapasztalatának kellett volna lennie, a környező népek egy népirtási mozgalmat alkottak. Isten éppen azért engedte meg a megpróbáltatást, hogy megmeneküljön a népe, és nem azért, hogy megsemmisítse, úgy, ahogyan azok tették, akik elnyomták Izrael népét.

Egy dolog világos volt: Izrael népe megbűnhődött a hibáiért, és túlélte a válságot, de a pogányok számára, akik fáradhatatlanok és telhetetlenek voltak az üldözésben és mindenféle szörnyűségek elkövetésében, még csak ekkor kezdődött el a kárhozat ideje. Isten nagyon haragos volt a gyermekeivel történtek miatt, akiket féltőn szeretett.

Egy erőteljes tanítás található ebben a történetben: néha olyan embereket látunk, akik a tévedéseiket követően mintha még rosszabbul élnének, mint azelőtt, és elég rossz következményeket kell elviselniük. Mi, látva őket, azt gondoljuk, hogy megérdemlik, és „így kell nekik”. Lehet, hogy még mi is teszünk egy lapáttal a bűntudatuk és a szenvedésük okozta teherre. Ilyenkor pont ugyanúgy járunk el, ahogyan Izrael ellenségei, azt hisszük, hogy rajtunk keresztül akarja az Úr megleckéztetni és megbüntetni őket. Nem vesszük észre, hogy amikor Isten megengedi a szenvedést valaki életében, lehetséges, hogy az illető személy sokkal közelebb kerül Istenhez, mint amilyen közel mi vagyunk Hozzá. Isten szemében minden bizonnyal sokkal többet érnek ezek a személyek, mint azt mi el tudnánk képzelni.

Elmélkedésre: Bármi történne is a mellettünk lévő ember életében, soha ne feltételezzünk róla elhamarkodott dolgokat, és ne gondoljuk, hogy az, amin éppen keresztülmegy, annak a ténynek köszönhető, hogy Isten elhagyta. Tudatában kell lennünk annak, hogy amikor valaki szomorú vagy fájdalmas tapasztalatokon megy keresztül, közelebb kerülhet Istenhez. Semmiképpen ne váljunk büntetés eszközévé valaki számára, ellenkezőleg, hajoljunk le és emeljük fel azt, akit terhek nyomnak, még akkor is, ha nyilvánvaló az ő bűnös volta. Kinek van szüksége segítségre és megértésre olyasvalaki részéről, aki Isten gyermekének tartja magát, ha nem egy elesett embernek?