Matador tizenegy évesen

„És az Istennek békessége (…) meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:7)

Egy Bolíviából származó fiú tizenegy évesen már bajnok. A porondra lép, és harcol a bikákkal. A fiút elbűvöli az a fürgeség, amellyel édesapja, maga is matador lévén, elkerüli a dühös állatok ütéseit, és sikeresen utánozza a mozdulatait. Azt reméli, hogy egy nap majd híressé válik ezen a területen, annak ellenére, hogy nem tanult szakembernél, csak az édesapját követte. Arra vágyik, hogy amikor idősebb lesz, bikaharcot vívjon Spanyolországban vagy Mexikóban. Mivel azonban Európában szigorúbbak a törvények, mint Dél-Amerikában, a fiúnak várnia kell felnőttkoráig ahhoz, hogy bizonyíthassa a rátermettségét.

Egy ilyesfajta sport láttán valószínűleg azon tűnődsz, miért vállalnak az emberek ilyen kockázatos dolgokat már gyerekkorukban? A válaszok sokfélék lehetnek: mert arra vágynak, hogy lenyűgözzék a barátaikat, a szüleiket vagy a versenytársaikat. Mások a jutalomért teszik. A legtöbben az adrenalin iránti igényükből szeretnék érezni a veszélyt, örömöt szerez nekik, ha a biztonság és a veszély határán élhetnek.

A valódi kérdés az, hogy miért szeretjük a veszélyt és a határhelyzeteket. Természetünknél fogva rendelkezünk az önfenntartási ösztönnel, elménk folyamatosan figyelmeztet minket, és megoldásokat kínál a biztonságunk megőrzése érdekében, de észrevétlenül kialakul bennünk az ellenőrzött félelem iránti vágy is, így hát veszélyes dolgokat teszünk abban a hitben, hogy urai vagyunk a helyzetnek. Sajnos a dolgok nem így állnak, és a visszafordíthatatlan eseményeket rendszerint megbánás követi.

Az adrenalint kedvelő férfi klasszikus példája Sámson. Isten népéhez tartozó fiatalember volt, aki különleges küldetést kapott, de szerette az adrenalint, és mindenféle kísérletekbe kezdett, először a fizikai erejével, majd játékokkal és kapcsolatbeli határhelyzetekkel, míg végül szent küldetését is lekicsinylette. Pont azoknak az embereknek lett a kínzottja és a rabszolgája, akiktől meg kellett volna szabadítania Izraelt. Megbánta ugyan helytelen döntéseit, de akkor már túl késő volt. Azt, ami egykor könnyen adatott neki, végül csak csoda folytán kaphatta meg.

Elmélkedésre: A félelmetes jelleg és maga a katasztrófa közötti határ hasonlít egy hóval terhelt ágra, amely bármikor kész letörni, egy újabb hópehely lehullása bármelyik pillanatban véglegesen kibillentheti az egyensúlyából. A legapróbb dolog is tragédiává alakíthat egy kalandot. Fontos lenne, hogy ne kizárólag az általunk átélt tapasztalatokból legyünk hajlandóak tanulni.