Tízéves találkozó

„Mert az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein; az Úr orcája pedig a gonoszt cselekvőkön.” (1Pt 3:12)

A líceumi vagy egyetemi évek végén nehéz szívvel válunk meg a társainktól. Az elkerülhetetlen válás perceiben már nem jutnak eszünkbe a kellemetlenségek, már nem számítanak egyes társak rosszindulatú megjegyzései. A múltbeli tapasztalatokat egy szempillantás alatt szelektáljuk. Egy bizonyos életszakasz végéhez érkezve általában nagylelkűvé válunk, és hajlamosak vagyunk minimalizálni a megélt fájdalmakat vagy feszültségeket. A szelektív felejtés egyfajta védelmi mechanizmust képez.

Újratalálkozáskor aztán mindenen tudunk nevetni vagy mosolyogni, legyen szó rossz jegyekről vagy tanári szigorról. Visszanézve még a vizsgák izgalmai is elhalványulnak, egyfajta műalkotássá válnak, mintha egy filmet néznénk, aminek hajdanán a szereplői voltunk.

Mi lenne, ha a jelenlegi nehézségeinkre tíz évvel későbbi szemmel tudnánk tekinteni? Képzeljük el, hogy eltelt már tíz év, és próbáljunk rájönni, hogy tíz év múlva mi lesz majd fontosabb. Egy öt vagy tíz évvel korábbi kellemetlen eseményre gondolva mi jut eszedbe, milyen érzések vettek erőt rajtad akkor, és mire gondolsz most? Ugye, hogy ma már egész másnak tűnik az akkori „dráma”?

Hajlamosak vagyunk túlzásokba esni, túlméretezni, igazi tragédiaként élni meg a kellemetlen eseményeket. Minél többet gondolunk rájuk, annál inkább meggyőződünk, hogy sosem fogunk kievickélni belőlük. Mintha minden ott helyben véget ért volna. Néha épp azért hozunk meg drasztikus döntéseket, sőt egyesek azért követnek el öngyilkosságot, mert nem látnak reménysugarat. De amint elmúlik a sötétség, máris feltűnnek a megoldások.

Elmélkedésre: Ha megjelennek a nehézség felhői, de még a súlyos nehézségek éjszakáján sem kell feltétlenül visszafordíthatatlan, nagy horderejű döntéseket hoznom. Első lépésként térdre kell esnem, és segítséget kell kérnem. Ha még mindig félek, nem szabad felállnom a térdemről, hanem gondolataim időzzenek a Megváltó szenvedésein, és akkor Ő békét fog hozni a szívembe és a gondolataimba. A legtöbb esetben a kilábaláshoz semmit sem kell tennem. Ha nincs jó ötletem, nem kellene durva, rosszindulatú szavakat szólnom, nem lenne szabad erőszakhoz és kesergéshez folyamodnom. A siránkozás nem sokat segít.