Kilenc jégkorongozó

https://youtu.be/B8VT99hiNkk
„Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4:7)

A középkorból származó jégkorong, vagyis a hoki megnevezés eredete kapcsán máig vitáznak a franciák az angolokkal. Bretagne térségében a hoquet kifejezés az állatpásztorok által viselt, egy a végétől forgatható botot jelent. Angliában pedig a hook szóból eredeztetik a mai jéghoki kifejezést.

A jégkorong egy téli olimpiai csapatsport, amelyet ütővel és koronggal játszanak. Míg az első feljegyzések alapján hajdanán a csapatot 30 játékos alkotta, alig két év leforgása alatt a csapat összetétele 9 játékosra csappant.

A biztonság érdekében a sportolónak teljes alakos védőfelszerelést kell viselnie, mivel senki sem szeretne a mérkőzés végén kórházba kerülni. Az a furcsa ebben a sportban, hogy néhány, általában erős testalkatú játékos próbál egy alig néhány centiméter átmérőjű korongot az ellenőrzése alatt tartani. Amikor valamelyikük megszerzi, olyan módon próbálja elütni, hogy az bejusson az ellenfél kapujába. Így lehet pontot szerezni.

A valóságban tehát a csapathoz, a játékosokhoz és a játéktérhez mérten egy kis méretű tárgyról van szó, mégis a játékosoknak nagy erőfeszítést, sokszor erőszakos eljárásokkal tűzdelt erőkifejtést kell tenniük a megszerzésére.

Annyira fontos lenne az a kis műanyag korong, és annyira nagy a tét, hogy képes vagy ütést, bántalmazást is eltűrni miatta? Igen, mert az a bizonyos korong a felsőbbrendűséget igazolja: segítségével bizonyíthatod, hogy jobb és ügyesebb vagy az ellenfélnél.

Az igazi tét minden esetben ehhez hasonlóan mutatkozik meg. Általában jelentéktelen dologból válik valami túlértékeltté, amivel aztán megszerezhető a győzelem. A mindennapi életben egy kis telefonkészülékkel, egy bankkártyával vagy egy autó slusszkulcsával próbáljuk bizonygatni a felsőbbrendűségünket. Egy jelképes tárgy akkor válik erősségé, ha képes bennünket előbbre rangsorolni másokhoz képest.

Elmélkedésre: Sátán bármi apróságból képes igazi tétet kreálni, miközben azzal kísért, hogy úgy küzdjünk, mintha az életünk, vagy legalábbis a becsületünk lenne a tét. Durva szavakkal illetjük a családtagjainkat, csatát vívunk egy telefonért vagy egy ruhadarabért csupán azért, hogy a büszkeségünk mulandó győzelmet könyvelhessen el. De vajon megéri?