2021. június 28., hétfő
A hatodik keresztes háború
„Hogy az alázatosokat felmagasztalja, és a gyászolókat szabadulással vidámítsa.” (Jób 5:11)
A hatodik keresztes hadjárat 1228-ban kezdődött. A Katolikus Egyház újból megpróbálta visszahódítani Jeruzsálemet. II. Frigyes császár korábban nem volt hajlandó részt venni a hadjáratban, de később önszántából szervezte meg azt. Korábbi döntése kellemetlen helyzetbe hozta, mivel IX. Gergely pápa kiközösítette őt. Tehát már nem számíthatott az előre beígért segítségre. II. Frigyest azonban nem olyan fából faragták, aki üres kézzel térne haza egy hadjáratból, vagy aki beismerné a vereségét. Ezért tárgyalni kezdett Jeruzsálem muzulmán uralkodójával, Al-Kámil szultánnal. Úgy jelent meg a szultán előtt, mint egy elkeseredett ember, akinek valójában támogatásra van szüksége. A következőképpen érvelt: „Ha úgy térek haza, hogy semmit sem értem el, akkor az európai királyok és a pápa kegyvesztettjévé válok. Te tönkretetted Jeruzsálemet, add hát nekem ebben az állapotában, s akkor én majd emelt fővel állhatok meg az uralkodók előtt. Cserébe lemondok minden előnyről.”
Arra senki sem számított, hogy a keménykezű Frigyes képes lesz ilyen őszinte megalázkodásra. Viszont ez is csak taktikai húzás volt a részéről. A császár nemcsak több nyelvet ismert, hanem tudott az előtte álló szultán nyelvén is beszélni. Számára Al-Kámil csak egy idegen ember volt, tehát megengedhette magának, hogy előtte lemondjon a büszkeségéről. Azzal próbált a szultán kegyeibe férkőzni, hogy levetkőzte királyi fenségét, és lehengerlő őszinteséggel támogatásért könyörgött. A diplomáciai húzás előnyösnek bizonyult. A szultán engedett, és II. Frigyes megszerezte magának Jeruzsálemet.
A történelem meglehetősen furcsa, viszont itt egy igen hatékony módszer ejt bennünket csodálatba, ami valahogy így néz ki: viszonylag könnyebben megalázom magam egy idegen előtt, aminek következtében az illető elhiszi, hogy tényleg ő az úr, aki teljesítheti a kérésemet. Amennyiben egy ismerős személyről lenne szó, teljesen kizártnak tekintjük a megalázkodást és az őszinteséget. Nem vagyunk hajlandóak megalázkodni egy ismert személy előtt, mert a büszkeségünkön így sokkal nagyobb csorba eshet – gondoljuk.
Elmélkedésre: Miközben egy idegen előtt hajlandóak vagyunk megalázkodni, miért van az, hogy nem tudunk meghajolni a hozzánk közelállók előtt? Milyen jó lenne, ha a közeliekkel való kommunikációnk során legalább kis mértékben alkalmaznánk az őszinteség diplomatikus módszerét.