November 16

„De te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem.” Zsoltárok 3; 4

A Nap és az összes, kölülötte forgó égitest alkotják a Naprendszert. Ez ott ér véget, ahol a Nap gravitációja megegyezik a szomszédos csillagok gravitációjával. Rendszerünk határainak túllépéséhez hajtóerőre van szükségünk, hogy legyőzzük a gravitációt, vagy hogy elérjük azt a pontot, ahol már az nem létezik, és a vonzerő eltűnik.

Néha szeretjük emlegetni, hogy mi vagyunk a teremtés koronája; és azt is, hogy a menyasszony a vőlegény koronája, és hogy mi vagyunk a Megváltó fején a korona. De talán újdonság Istent a mi dicsőségünknek tekinteni. Ez azonban teljesen igaz. A zsoltáros nem túloz, hanem mély igazságot fejez ki; Isten azt akarja, hogy ezt az isteni jelet úgy viseljük, hogy mindenki, aki ránk néz, felismerje Őt. Az a megtiszteltetés, amelyben részünk van, az Ő jelenlétének következménye gondolatainkban,  életünkben. Ha valami ragyogó van bennünk, annak a valaminek Tőle kell származnia. Csak a büszke emberek nem fogadják el, hogy az érdemeket és adottságokat valaki másnak köszönhetik, és kétségbeesetten próbálják elrejteni a barátok, a család vagy Isten hozzájárulását a társadalom szemében elért eredményeket illetően. Ez nem fejleszti azt, amink van, hanem éppen ellenkezőleg, még a ragyogás árnyékát is elpusztítja, amely a jelek szerint létezik bennünk. A bölcs hagyni fogja, hogy Isten ragyogjon életében.

Kihívás: Mondd el másoknak, mit értél el Isten vagy valamelyik barátod segítségével.