Szeptember 26

„Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltok, és ő meghallgat engem." Zsoltárok 120; 1

”Addig bízunk a saját erőnkben, amíg  lelkünből ki nem hal az utolsó reménysugár, és úgy érezzük, hogy a pusztulás szélén állunk. Csak akkor emlékezünk az Úr Jézusra, és ha Őhozzá kiáltunk, kérésünk nem marad válasz nélkül.” EGW

Úgy tűnik, mindig szükségünk van egy korlátra. Mindig arról a helyzetről beszélünk, amikor elismerjük saját erőtlenségünket, és hagyjuk, hogy Isten dolgozzon.  A kérdés az, hogy miért felejtjük el mindig, hogy ezt korábban már többször elismertük, és akkor megígértük, hogy nem ismételjük meg a hibát? Vajon miért kezdjük újra és újra nulláról a tanulás folyamatát, mintha valaki mindig újraformattálná a tapasztalatainkat tároló memóriát? Köztudott, hogy a legtöbb tanulságot azok a pillanatok nyújtják, amelyekben inkább lelkileg szenvedtünk, mint testileg. Sokkal jobban elmlékezünk arra, ami a lelkünknek fájt, mint arra, ami a testünk egy részének okozott fájdalamat. Ebben az esetben érthető, hogy miért kell néha ilyen szenvedéseken keresztülmennünk, és azt is látjuk, hogy az el nem sajátított leckék, tanulságok egy következő tapasztalatban újra figyelmünk elé kerülnek. A sorsdöntő pillanatokban sok hasznos, jó döntést hozunk, majd nagyon gyorsan, a gondok megszűnése után, teljesen megfeledkezünk róluk. Néha újra hasonló tapasztalatokkal találkozunk, s akkor rádöbbenünk arra, hogy valamikor valamit megígértük, de nem teljesítettük azt, amit ígértünk.

Kihívás: Emlékezz valamire, amit a legutóbbi próbádban ígértél meg és láss hozzá, hogy valamiképpen teljesítsd azt.