Mozgalom vagy felekezet

„Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” Lk 12:32

Kezdetben azok, akikből később hetednapi adventisták lettek, csupán otthonokban és pajtákban összegyűlő, elszórt csoportok voltak. Ahogy múltak az 1840-es és 1850-es évek, és mind többen csatlakoztak hozzájuk, hogy a vasárnap helyett az újonnan felismert szombatnapon találkozzanak, egyesek felvetették az önálló egyházzá szerveződés gondolatát.

Némelyek ezt elengedhetetlen lépésnek tartották: a szervezettség egyesítené a szétszórt csoportokat, és olyan erőt adna az Istenért végzett közös szolgálathoz, amellyel ilyen kis létszámban külön-külön nem rendelkezhettek.

Mások viszont ellenezték. Látták, mennyi viszályt és szakadást okoztak korábban a merev hitvallások. Ez a közösség mozgalom volt, nem felekezet. Attól tartottak, ha hivatalos egyházzá válnak, idővel ők is megcsontosodnak és türelmetlenné válnak, kirekesztve mindazokat, akik bármiben másként mernek gondolkodni.

Az adventisták ezzel szemben mélyen tisztelték a szabadságot. Hitték, hogy Jézus éppen ezért halt meg: a lelkiismeret szabadságáért – még azon jogért is, hogy valaki akár elutasítsa Istent (noha fájt a szívük mindenkiért, aki ezt az utat választotta a maga elkerülhetetlen következményeivel együtt).

Hitték azt is, hogy miközben összejönnek, kutatják az Írást, és legfőképpen imádkoznak, Isten vezetni fogja őket. 1860-ra elfogadták a „hetednapi adventista” nevet, 1863-ban pedig megalakították a Hetednapi Adventisták Generál Konferenciáját. Csupán a legalapvetőbb keresztény igazságokban nyilvánítottak teljes egyetértést: Isten, a teremtés és a megváltás tanításában, valamint a hetedik napi szombat és Jézus hamari visszajövetelének hirdetésében – vagyis azokban a sarkalatos pontokban, amelyek eleve egybehozták őket.

A még fiatal Ellen és James White a formálódó egyház meghatározó hangjaivá váltak; ők előszeretettel nevezték a gyülekezetet „kicsiny nyájnak”. Arról biztosították a híveket, hogy a Jó Pásztor vigyáz rájuk, és terve van velük.

Jó Pásztorom! Amikor kísértést érzek azt hinni, hogy csupán eltévedt, jelentéktelen bárány vagyok a nagy egészben, juttasd eszembe ezt a bátor, kicsiny nyájat! Erősíts meg abban, hogy rajtam tartod szemed, és közel vonsz Magadhoz. Óvj meg a tévelygéstől!