Az idő ajándéka

“Mikor pedig Jób három barátja meghallotta mindazt a nyomorúságot, amely rajta esett, eljött mindegyik a lakhelyéről: a témáni Elifáz, a súahi Bildád és a naamái Cófár. Elhatározták, hogy együtt elmennek hozzá, hogy bánkódjanak vele, és vigasztalják őt. Amint távolról megpillantották, nem is ismerték meg. Hangosan zokogtak, azután pedig mindegyik megszaggatta a maga köntösét, port hintettek a fejükre és az ég felé. Hét napon és hét éjszakán át ott ültek vele a földön, és egyik sem szólt egy szót sem, mert látták, hogy igen nagy a fájdalma.” Jób 2,11–13

Könnyű eldönteni, mennyi időt adjunk Istennek: az egészet. Nehéz azonban megőrizni azt a gondolkodásmódot, amely valóban mindent Neki ad.

Nehéz eldönteni, mennyi időt adjunk másoknak. Először is egészséges egyensúlyt kell megőriznünk önmagunk számára. Ha folyamatosan mindenki rendelkezésére állunk anélkül, hogy újratöltődnénk, azzal senkinek sem segítünk. Azután abban is segítenünk kell a másik embert, hogy ő is megőrizze az egészséges egyensúlyt. Túl könnyen előfordulhat, hogy valaki megtanul egy másik embertől függni, különösen attól, aki egy válsághelyzetben támogatta őt. Arra kell bátorítanunk őket, hogy Istenre támaszkodjanak, ne ránk. Vannak olyanok is, akik szükségleteikben egészségtelenül, és sokféleképpen másokhoz fordulnak, ahelyett hogy Istenre támaszkodnának, vagy akár azokra a dolgokra, amelyeket maguk is megtehetnének. A Szentlélek bölcsessége szükséges ahhoz, hogy megkülönböztessük, melyik melyik, és hogy mennyit adjunk, és mikor.

Mindezek után is elmondható, hogy az idő az egyik legfontosabb ajándék, amelyet másnak adhatunk. Sokféleképpen adhatunk időt, hogy segítsünk az embereknek, de a gyász erre jó példa. A „Jób vigasztalói” kifejezés olyan emberekre utal, akik vigasztalás helyett hibáztatnak, meg akarnak javítani, vagy ki akarnak beszélni a fájdalmadból. Jób barátai mindezt megtették, sőt még ennél is többet, mivel még a hitét is kétségbe vonták. De először is vegyük észre, hogy szántak időt, fáradságot és költséget egy olyan korban, amikor az utazás nem volt könnyű, hogy eljöjjenek és időt töltsenek Jóbbal, csendben, egyszerűen csak gyászolva.

Hajlamosak vagyunk bőbeszédűek lenni. „Isten akarata volt.” Nem valószínű. Ez a világ nem olyan, amilyennek Isten szánta. „Bátornak kell lenned.” Most nem. Később lehet bátor. Most sírnia kell. „Imádkozni fogok érted.” Imádkozz most. Aztán egyszerűen csak adj időt. Sírjatok együtt. Lélegezzetek együtt.

Isten ott van a fájdalmában. Vajon vele vagyunk-e ebben, vagy kiszorítjuk Őt a javítani akarásunkkal vagy a menekülési próbálkozásainkkal?

Gyászolók és rászorulók Istene, fogd a kezemet, és tarts meg egyensúlyban. Segíts, hogy segítsek másoknak, nemcsak kézzelfogható módon, mint háztartási munkában, házi feladatban vagy egy fuvarban valahová, hanem nem kézzelfogható módon is, például bátorítva őket, hogy önmaguk lehessenek, és Téged állítsanak pillanataik középpontjába.