Ámulattal jelenlétében

„Igen rettenetes Isten ő a szentek gyűlésében, és félelmetes mindazoknak, akik körülötte vannak. URam, Seregek Istene! Kicsoda olyan erős, mint te, URam? Hűséged körülvesz téged.” Zsoltárok 89:8–9

A szombat parancsolatában sok érték rejtőzik, mint drágakövek egy kincsesládában. Ezek közül az egyik legnyilvánvalóbb az imádat.

Adventistákként különösen kedves számunkra a Jelenések 14:6-13 szakasza, a három angyal üzenete. Ezek az üzenetek mind az imádatról szólnak. Sőt, közvetlenül utalnak a negyedik parancsolatra is, amikor arra hívják az embereket, hogy imádják azt, aki teremtette a mennyet, a földet, a tengert és a vizek forrásait.

Sokat beszéltünk már az Istennel való kapcsolatról – arról, hogyan válhat személyessé, bensőségessé és életformálóvá. Azt mondjuk, hogy Ő a Barátunk. Minden áhítat végén imában fordulunk hozzá, hogy az olvasott igazság ne csupán a fejünkben maradjon, hanem a szívünkben is gyökeret verjen. Hisszük, hogy Jézus a Szentlélek által minden nap mellettünk jár, és hogy nincs olyan apró dolog az életünkben, amely ne érdekelné Őt. Mindez igaz, és nélkülözhetetlen a Krisztussal való élethez.

Ugyanakkor az is igaz, hogy ha egyszer csak megpillantanánk Istent a saját szemünkkel, első reakciónk valószínűleg a félelemmel határos ámulat lenne. Nem azért, mert félnénk Tőle – legalábbis remélem, nem így van –, hanem azért, mert Ő mérhetetlenül nagy. Hatalmas, dicsőséges, felfoghatatlan és minden képzeletünket felülmúló.

Amikor a Bibliában egy angyal valódi angyali alakjában jelent meg embereknek, szinte mindig ezzel kezdte: „Ne félj!”

Már egy angyal látványa is megrendítő élmény volt, pedig ő is teremtett lény, akárcsak mi. Ez a zsoltár pedig azt mondja, hogy maguk az angyalok is ámulattal állnak Isten előtt. Képzeld csak el... bár valójában nem tudjuk elképzelni. Mégis jó próbálkozni vele.

Az imádat természetesen fakad abból a szívből, amely kezdi megérteni, mit jelent Istent minden pillanat középpontjába helyezni. Ez nem egy bizonyos énekstílust jelent. Nem egy meghatározott imádságformát. Nem a csend vagy a hangosság valamely előírt mértékét. Nem is egy meghatározott testtartást, bár ha valóban meglátnánk Istent, talán ösztönösen térdre borulnánk.

Az imádat sokkal inkább Isten nagyságának és a saját kicsinységünknek mély átérzése. Alázat. Kitágult szemek. Olyan ajkak, amelyek már nem elégednek meg a megszokott vallásos szófordulatokkal.

A Biblia ezt gyakran „istenfélelemnek” nevezi, és valóban van kapcsolat a kettő között. A szereteten alapuló kapcsolat Istennel nem rettegést szül, hanem mély tiszteletet. Egy ideig talán természetesnek vesszük Isten jelenlétét, de előbb-utóbb történik valami, ami újra emlékeztet arra, hogy ki is Ő valójában.

A keresztény ember válasza erre: az imádat.

Seregek Istene, bárcsak bepillanthatnék egyetlen pillanatra a menny kapujának résén, hogy megláthassak valamit dicsőségedből! Őrizz meg attól a túlzott megszokottságtól, amely tiszteletlenséghez vezet, de attól is, hogy az ámulat és a tisztelet olyan távolra helyezzen Téged, mintha elérhetetlen lennél. Te vagy a hatalmas Isten, mégis a Barátom vagy. Köszönöm ezt a csodálatos ajándékot.