Szép szavak vagy jó cselekedetek?

"Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, cselekedetei pedig nincsenek? Vajon megtarthatja-e őt a hite? Ha pedig egy férfi- vagy nőtestvérnek nincs rendes ruhája, és nincs meg a mindennapi eledele, és közületek valaki ezt mondja nekik: „Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól", de nem adjátok meg nekik, amire szüksége van a testnek, mit használ az? Így a hit is, ha nincsenek cselekedetei, halott önmagában." Jakab 2:14–17

Amint már láttuk, többféleképpen is hiába — haszontalanul, jelentés nélkül — vehetjük fel Isten nevét. Ez egy újabb alapérték-csokorhoz vezet bennünket, amely közvetlenül abból a döntésből fakad, hogy felvesszük Isten nevét, és komolyan is vesszük: a szükségben lévők megsegítése, valamint a békesség keresése az igazsággal együtt.

Jakab nem sokra tartotta azokat, akik szépen beszéltek, de a szót nem váltották tettre. És ha ma itt volna, alighanem némely „missziós" programról sem volna jó véleménnyel, amely a világban folyik.

Adventistaként hisszük, hogy a test, az elme és az érzelmek — az ember egész valója — alkotják a lelket. Nem gondoljuk, hogy egy körbejáró testben egy attól teljesen különálló, halhatatlan szellem lakoznék, mintegy megszállva azt, amíg a test meg nem hal. Ezért rendszerint (bár nem mindig) sikerült úgy munkálkodnunk, hogy az egész embert érjük el és segítsük — nem pedig csupán arra törekedtünk, hogy egy új istenismeretre térítsük őket, és aztán otthagyjuk bármilyen nyomorúságos körülmények közt, amelyek közé az életük addig is bezárta őket.

Vannak egészségügyi programjaink, élelmiszer-segélyprogramjaink, katasztrófasegélyünk, segítségünk a tönkremenő mikrovállalkozásoknak… csak Isten tudja megszámlálni, hányféleképpen igyekeznek adventista keresztények és mások, hogy az egész embert megsegítsék.

De gondoskodnunk kell arról, hogy ez a hozzáállás a saját mindennapjainkban is megnyilvánuljon. Talán már most is ehhez hasonló területen dolgozunk. Vagy talán azt mondjuk egy gyászoló barátnak: „Imádkozom érted" — és megyünk tovább a dolgunkra. Talán megosztjuk az ebédünket a hajléktalannal, aki mellett elhaladunk — vagy talán így okoskodunk: „Ha pénzt adok neki, úgyis csak elissza." Talán közös ebédet kínálunk a környékünkbelieknek, de csak akkor érezzük értékesnek, ha rá tudjuk venni őket, hogy meghallgassanak egy szemináriumot vagy egy evangelizációs sorozatot. „Ha enni adsz nekik, csak a kajáért jönnek!"

Valami, amin érdemes elgondolkodni: a juhokról és a kecskékről szóló történetben Jézus egyetlenegyszer sem említ evangelizációs sorozatot, szemináriumot, de még tanítást sem (jóllehet a tanítás benne van a nagy misszióparancsban). Azokat figyeli, akik enni adnak, ruháznak, gondoskodnak… azokat, akik szeretnek. Ahogyan ő teszi.

Tanító, Gyógyító, Megérintő, add nekem a te szemedet! Add nekem a te kezedet, a te gondolataidat és a te szeretetedet. Mutasd meg, hogyan árasszam szét mindenütt, ahol csak járok.