Bízd rá magad az ölelésre

„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenkinek a szolgája.” Márk 9:35

Ez egy igen erős történet. Nézzük meg az egészet úgy, ahogy a leírásban szerepel:

Kapernaumba érkeztek. Amikor már biztonságban voltak a házban, megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” A csend fülsiketítő volt — mert azon vitatkoztak egymás között, ki a legnagyobb. Ő leült, és maga elé hívta a tizenkettőt. „Azt akarjátok, hogy első helyen legyetek? Akkor foglaljátok el az utolsó helyet. Legyetek mindenki szolgái.” Majd egy gyermeket állított a középre. Aztán átölelte a kisgyermeket, és ezt mondta: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be, sőt nem is engem, hanem azt, aki engem küldött.”

Egy másik alapérték, az alázat, jól illeszkedik az első parancsolathoz is. Amikor valóban elkezdjük Istent az első helyre tenni, elkezdjük látni, milyen NAGY is Ő valójában. Ez pedig emlékeztet arra, mennyire nem vagyunk mi magunk olyan nagyok…

Mint sok dolog, az alázat is két ellentétes irányba tud elcsúszni.

Sokan az alázatot azzal azonosítják, hogy valaki „eltiporja magát” vagy mindenki fölé helyezi a másikat, miközben saját magát leértékeli. Ha megköszönnek nekik valamit, ahelyett hogy azt mondanák: „Szívesen”, azt mondják: „Ó, semmiség volt”, vagy zavarba jönnek. Jézus viszont — ahogy láthatod — egyáltalán nem volt „eltiport”. Amikor a farizeusok tévedtek, egyértelműen megmondta nekik, de mindig szeretettel.

Az alázat másik félrecsúszása az, amikor valaki annyira „tökéletesen alázatos”, hogy végül büszke lesz az alázatára. Mi is a probléma ebben a képben?

Jézus tudta, hogy ezekkel a nehézségekkel küzdünk. Ezért nem csak szavakat adott, hanem egy képet is — egy kisgyermeket. A középre állította, majd átölelte. Tudod, milyen egy 3 éves, amikor ölelik, igaz? Van benne egy mély biztonságérzet, egy nyugodt bizalom. A szeretett gyermek nem aggódik — egyszerűen bízik abban, hogy gondoskodnak róla. Nem is „tudatosan alázatos”.

Ez Jézus alázatképe.

A mi „lehajtott fejű”, bűntudatos arcunk sokszor inkább egy bántalmazott gyermek arca, aki nem tudja, hogy biztonságban van-e ebben az ölelésben. Ez tragédia. Az igazság pedig az, hogy mindannyian sérültek vagyunk ettől a világtól. Senki sem teljesen biztos abban, hogy rábízhatja magát erre az ölelésre.

Ezért kell egymáshoz odabújnunk, és továbbadnunk a szeretetet, mert Jézus azt mondja: „Amikor ezt a kicsit átöleled, Engem ölelsz át.”

Isten, a kicsik Istene, légy Atyám és Anyám. Mutasd meg, milyen a Te ölelésed, hogy megtanuljam továbbadni azt. Ne engedd, hogy elragadjon sem a gőg, sem az önleértékelés — sem magammal, sem másokkal szemben. Segíts, hogy bízzak az ölelésedben.