Eva Dykes — Soha nem adta fel

„Derekát erővel övezi föl, és megerősíti karjait. Látja, hogy hasznos a munkája, éjjel sem alszik el lámpása.” Példabeszédek 31:17–18

A 20. század elején az emberek végre kezdték félretenni a régi elképzeléseket arról, hogy a nők mire képesek és mire nem. Ahogyan láttuk, felekezetünk már az 1870-es években nőket hívott el pásztori szolgálatra. Az 1910-es évekre az egyenlőség már úton volt.

A faji egyenlőség azonban lassabban alakult ki, így egy olyan nő, aki egyben etnikai kisebbséghez is tartozott, kettős hátránnyal szembesült.

Úgy tűnik, ez egyáltalán nem lassította le Eva Dykes-t! Bejutott a Harvardra, és summa cum laude minősítéssel végzett. Ezután a Radcliffe-re ment egy újabb alapképzésre (magna cum laude), majd mesterfokozatot szerzett. 1921-ben doktori fokozatot kapott a Radcliffe-től, angol, latin, német és görög szakon. Ő volt az első afroamerikai nő, aki sikeresen teljesítette a doktori követelményeket az Egyesült Államokban, de azt hiszem, nem ez motiválta, és különösebben nem is hatotta meg.

Dr. Dykes több iskolában és egyetemen tanított, és a Howard University kollégái „a legsokoldalúbb tanárnak” választották. Aztán 1944-ben csatlakozott az Oakwood oktatói karához, és pályafutása hátralévő részét ott töltötte. Fő célja nem csupán az volt, hogy tanítson és kiválóságra ösztönözze diákjait, hanem hogy olyan hitet építsen bennük, amely kibírja mindazt, amit az élet rájuk zúdít.

Az a tény, hogy az Oakwoodnak sikerült Dr. Dykes-t a tekintélyes Howard Universityről magához csábítania, hozzájárult ahhoz, hogy az akkor még kis iskola akkreditációt kapjon. Számos könyvet írt, köztük egyet The Negro in English Romantic Thought címmel. Emellett kiváló zongorista és orgonista is volt, és ő alapította, valamint nevezte el az Aolians együttest.

Közel negyven éven át dolgozott az Oakwoodban Dr. Dykes — aki több kiemelkedő díjat is kapott —, és olyan emléket hagyott maga után, amely soha nem fog elhalványulni. Mindezt azért, mert kitartóan törekedett céljai felé, és soha nem adta fel.

Ó, Isten, aki az egész világegyetemet és minden benne lévő dolgot megteremtetted — milyen lehetett, amikor minden új volt! Amikor látom, hogy az emberek ezen a romlott földön még mindig mire képesek, egyszerre tölt el csodálat és kétely, hogy vajon én is képes vagyok-e rá. Segíts, hogy azokat a célokat tűzzem ki, amelyeket Te szánsz nekem, és soha ne adjam fel, amíg együtt el nem érjük őket — Te és én.