A PRÓFÉTASÁG LELKE

„… hosszútűrésben, szívességben, Szent Lélekben, tettetés nélkül való szeretetben, Igazmondásban, Isten erejében; az igazságnak jobb és bal felől való fegyvereivel; Dicsőség és gyalázat által, rossz és jó hír által;…” 2. Korinthus 6:6–8

Már a kezdetektől fogva sok vita keletkezett Ellen White és a látomásai körül. Voltak — és ma is vannak — olyanok, akik azt gondolták, hogy Ellen-t megtévesztették, hipnotizálták, hisztérikus volt, túlságosan képzelgő, vagy egyszerűen csaló. Voltak — és ma is vannak — olyanok is, akik úgy viselkedtek, mintha minden szó, ami a szájából vagy a tollából származott, egészen a bevásárlólistáig, Istentől lett volna diktálva, és ő tévedhetetlen lenne.

E két szélsőség bölcsebb közepén voltak (és vannak) azok az értelmes, tanulmányozó, imádkozó emberek, akik egy istenfélő, bár törékeny fiatal lányt láttak benne, aki hozzánk hasonlóan bűnökkel és gyengeségekkel küzdött, és aki ahogy idősödött, növekedett bölcsességben és hitben is; akinek Isten hatalmas ajándékot adott, és ugyanilyen nagy felelősséget is, és aki mellett ott volt, hogy képessé tegye őt ezeknek a feladatoknak a betöltésére.

Egy 1855 novemberében, Battle Creekben tartott konferencián Joseph Bates, M. E. Cornell és egy férfi, akiről még többet fogunk tanulni, J. H. Waggoner kapták azt a feladatot, hogy beszéljenek a gyülekezet ajándékairól. Ez az előadás hamarosan megjelent a *Review*-ban, és ez volt az első hivatalos nyilatkozat, amely elismerte, hogy Ellen White látomásai nemcsak Istentől származnak, hanem a Jelenések 12:17 és Jelenések 19:10 beteljesedését is jelentik, amelyek szerint a maradék egyház két megkülönböztető jegye az engedelmesség és a prófétaság lelke.

Valószínű, hogy könnyebben elkerülhetnénk mindkét szélsőséget, ha nagyobb figyelmet fordítanánk erre a megfogalmazásra: a prófétaság lelke, Jézus bizonyságtétele. Az ajándék nem Ellen White-é volt. A bizonyságtétel sem az övé volt, és nem is a miénk. Ezek Isten Szentlelkének ajándékai voltak, és Jézusról tettek bizonyságot, ahogyan Ő megígérte, hogy a Lélek tenni fogja a János 16:15 szerint. Mint mindig, mennyei kincseink cserépedényekben vannak (2Kor 4:7), és meg kell próbálnunk megőrizni az egyensúlyt a kettő között: sem azt gondolva, hogy a kincs tökéletessé teszi az edényt, sem azt, hogy az edény beszennyezi a kincset.

Te, aki mind az edényt, mind a kincset adod, nem könnyű tiszta utat találni a két oldalon lévő megtévesztés között. Tudjuk, hogy a „cserépedények” (a testünk), amelyeket Te teremtettél, évezredek bűne által megrontattak. Tudjuk, hogy tompult elménkkel és meggyengült testünkkel soha nem értjük meg teljesen a mennyei kincseket, amelyeket adsz. Hadd ne tulajdonítsak nagyobb jelentőséget ennek a gyenge testnek, mint ami megilleti, de ne is tagadjam a mennyei kincset, hanem egyszerűen járjak Veled, és tanuljak útközben.