AZ ELSŐ LÁTOMÁS

„Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok. A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy a ki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik. És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem.” János 16:1–3

A Harmon család egyre mélyebbre ásta magát ezekbe a tanításokba. Először elfogadták a második eljövetelről szóló tant. Aztán elkezdtek hinni abban is, hogy a lélek nem halhatatlan! Mi jöhet még? Már az is elég rossz volt, hogy ilyen furcsa dolgokat hittek, de még rosszabb volt, hogy beszéltek is róla. Ha csak maguknak tartották volna meg, az egy dolog lett volna, de így megzavarták a gyülekezetet.

Ezért kizárták őket.

Fájdalmas nap volt, de nem ők voltak az egyetlenek, és ahogy Jézus szavai szerint, boldogok lehettek, hogy Istent követik, még akkor is, ha mások ezért gyűlölik őket. Annyira izgatottan számolták a napokat, hogy örömüket csak azok miatti aggodalom árnyékolta be, akik nem akarták elfogadni a figyelmeztetést — nem pedig saját maguk miatt.

Aztán eljött a Nagy Nap. És elmúlt. Ellen később így írt erről: „Keserű csalódás szakadt arra a kis nyájra, amelynek hite olyan erős volt és reménysége olyan nagy. De meglepődtünk, hogy mennyire szabadnak éreztük magunkat az Úrban, és mennyire erősen tartott meg bennünket az Ő ereje és kegyelme.”

Ez azért volt, mert Istennek még több igazsága volt, amit ki akart nyilatkoztatni az Ő hűséges maradékának. Kezdték megérteni az vizsgálati ítélet kezdetéről szóló igazságot. Mégis nehéz volt rendíthetetlennek maradni, amikor mindenfelől gúny és megvetés érte őket, nem is beszélve a rongálásokról és egyes helyeken az erőszakról.

Ekkor jött Ellen Harmon első látomása. Valahol a 17. születésnapja körül járt, amikor négy másik nővel együtt imádkozott, és úgy tűnt, mintha elhagyná a szobát, és egyenesen a mennybe ragadtatna. Látta a „kis nyájat”, amint Jézus világosságában haladnak felfelé a meredek ösvényen. Látta Jézus eljövetelét — és a mennyet minden örömével. Látta az élet fáját, a trónt és az arany utcákat.

Amikor magához tért, a föld sötétnek és idegennek tűnt. De a legfontosabb az volt, hogy a hívők elfogadták ezt úgy, mint vigasztaló ajándékot, amely közvetlenül Istentől jött. Így a kis nyáj vigasztalást nyert.

Jézus, aki még mindig pásztorként vezeted nyájadat, ragyogtasd tovább a Te világosságodat körülöttünk. Mutasd meg az utat, lépésről lépésre, és emlékeztess bennünket, hogy fogjuk egymás kezét és tartsunk össze. Jöjj el hamar!