„Megáldatnak tebenned”

„És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked… És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.” 1Mózes 12:1, 3

Biztosan jól ismered Ábrahám történetét. Isten azt kérte tőle, hogy hagyja el Ur városát, a tudás, a könyvtárak, a magas kultúra és a bálványimádás városát, és menjen abba az országba, amelyet majd Ő mutat neki. Kiderült, hogy az ország, ahová Isten hívta, valójában pusztaság volt, amelyben helyről helyre kellett vándorolnia és sátorban kellett laknia. Elképzelhető, hogy Isten azért szánt egyszerű életet Ábrahámnak és családja tagjainak, hogy mindenben Tőle függjön az életük.

Bár ismerjük a történetet, mint bármely bibliai leírásból, ebből is tanulhatunk új dolgokat. A 12. fejezetben Ábrahám arra kéri a feleségét, Sárát, hogy hazudja azt a fáraónak, hogy a húga, 1Mózes 13:4 versében azonban már azt olvassuk, hogy Istenhez imádkozik ott, ahol sok évvel korábban először épített oltárt.

Észreveszitek ebben a leírásban az állandóan visszatérő motívumot? Bárhová ment, Ábrahám oltárt épített. Noha követett el hibákat, sőt, esetenként súlyos hibákat is, az emberek mégis legfőképpen imádkozó emberként emlékeznek rá.

Azon gondolkodom, hogy rólad vagy rólam hogyan vélekednek az emberek, látják-e rajtunk, hogy az ima emberei vagyunk? Amikor a szemük előtt elesünk, majd újra felállunk, vajon megértik-e, hogy a megbocsátás Istentől jön, és hogy az Ő kegyelme tanít bennünket szeretni, hinni és tovább menni a göröngyös úton?

Uram, segíts, hogy életem élő oltár legyen, az ima és dicsőítésed helye, hogy az emberek Téged láthassanak meg általam! Amikor rám néznek, ismerjék fel, hogy a Te gyermeked vagyok, mivel teljes mértékben bízom Benned, és ha vétkezem, engedd megérteniük, hogy csak Nálad van megbocsátás, és ők is a Te gyermekeiddé válhatnak, ha rálépnek a Hozzád vezető útra.