Mit tudott Jób?

„És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más. Az én veséim megemésztettek én bennem.” Jób 19:26-27 

Szegény Jób… Történetét olvasva az az érzésem támadt, hogy vannak emberek, akiknek a tragédiája mintha sosem érne véget. Ilyenkor óhatatlanul is feltevődik a kérdés: Miért, Uram? Mit követett el, hogy ez lett a sorsa?

Helyes dolog az érzéseinkről beszélni Istennek? Jób megtette.

El volt keseredve: „Vesszen el az a nap, amelyen születtem, és az az éjszaka, amelyen azt mondták: fiú fogantatott… Mért is nem haltam meg fogantatásomkor; mért is ki nem múltam, mihelyt megszülettem?” (Jób 3:3, 11).

Meg volt rémülve. „Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám… akkor álmokkal rettentesz meg engem, és látásokkal háborítasz meg engem; úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat” (Jób 7:13-15).

Legfőképpen azonban Jób meg volt szomorodva, és ezt közölte Istennel is: „… az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz. Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, aki kezedből kiszabadítson!” (Jób 10:6-7).

Szavait akár értelmezhetjük bizalmatlanságnak vagy tiszteletlenségnek is, de Jób végig dicséri Istent, az Ő hatalmát és kegyelmét. A barátait is arról biztosítja, hogy hűséges marad még akkor is, ha az Úr nem menti ki őt ebből a „kemencéből”.

Mert volt valami, amiről teljes mértékben meg volt győződve: tudta, hogy Isten sosem téved és sosem veszít, bárki is próbálná Őt legyőzni.

Hűséges Üdvözítő, nem minden esetben értem, miért engeded meg, hogy életem során mély és sötét völgyön kelljen keresztülmennem. Egy dologban azonban biztos vagyok: velem vagy. A tenyereden hordozol. Még ha rettegéssel is nézek a tajtékzó hullámokra, várom már a napot, amikor majd mindent megértek. Köszönöm, hogy szeretsz!