November 24.

Kedves barátom!

A földi út szenvedéssel és nyomorúságos eseményekkel van kikövezve. Tetteink egyenes következményeként, vagy épp a földet elárasztó bűnök miatt egyetlen ember számára sem idegen a szomorúság. Kaptál-e már olyan súlyos csapást az élettől, aminek nyomán felkiáltottál: Miért, Uram? Ennél talán már csak az fájdalmasabb, ha nem kapsz választ erre az égető kérdésre.

Az elkerülhetetlen előtt állva nem tehetünk mást, mint térdre borulunk és bízunk abban, hogy reményt találunk. De talán nem is annyira a szenvedés elkerüléséért kellene imádkoznunk, mint inkább azért, hogy a nehézségek ellenére is találjunk erőt kitartani a próbában. Az életet nem a nehézségek hiánya miatt érdemes élni, hanem a magatartás miatt, amit tanúsítanunk kell az elkerülhetetlen fájdalmak közepette.

Paradoxonnak tűnhet, de nem ismernénk a boldogságot, ha nem lenne részünk szenvedésben. Ezt a gondolatot foglalja össze Péter apostol: A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosokká (1Pt 5:10).

Némely esetben a beletörődés nem kapitulációt jelent, hanem inkább abban való reménykedést, hogy Isten velünk lesz. Lehet, hogy elveszíted a földi Kánaánt, de Isten oldalán biztos lehetsz abban, hogy a mennyei Kánaánba jutsz.

Baráti tisztelettel, Carla Sisu

AMiCUS Bukarest