Október 29.

Kedves barátom!

Ma elmesélem, hogyan jöttem rá, hogy egy-egy bátor mosolyunk mögött sokszor nem kellemes érzelmektől áthatott szív rejtőzik. A Példabeszédek könyvében olvassuk: Nevetés közben is fáj a szív; és végre az öröm fordul szomorúságra (Péld 14:13).

Tizenkettedikes voltam. Úgy tűnt, hogy az életem jó irányba halad. Kiváló iskolába jártam, sok barátom volt, a családomban mindenki egészséges volt, és semmiben sem szenvedtem hiányt. Ugye, milyen szép? Mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik, de sehogy sem jöttem rá, hogy mi az. Ez a hiányérzet lelkileg – majd testileg is – kifárasztott. Néhány álmatlan éjszaka után aztán rájöttem, hogy én valójában sosem mosolygok őszintén, kerülöm az emberek társaságát, még a családtagjaimét is, étvágytalanság gyötör, és már imádkozni sincs kedvem. Ha pedig mégis imádkozom, úgy érzem, hogy az imáim csak a plafonig emelkednek, semmiképp sem jutnak fel Isten elé.

Jobbról-balról próbáltam segítséget kérni, sőt lelkipásztorokkal is beszéltem a problémámról, de egyetlen válasszal sem voltam elégedett. Egyik este, az iskolai áhítat alatt megéreztem a Szentlélek hívását, azt, hogy megszólít és választ ad a kérdéseimre.

Gyakran megtörténik, hogy elrejtőzünk Isten elől, mert tudjuk, hogy tévedtünk. Viszont éppen ekkor kellene eszünkbe jusson, hogy mennyire szeret minket, és hogy meg akar bocsátani nekünk, ugyanakkor az igaz útra is meg akar tanítani. Ilyen a mi Istenünk!

Kedves barátom, imádkozz ma azért, hogy Isten vezessen és bocsássa meg a bűneidet!

Baráti tisztelettel, Alexandra Chiriță

Adventus Egyesület