Október 28.

Kedves barátom!

Én akkor fedeztem fel, hogy az égbolt tele van csillagokkal, amikor tizennégy évvel ezelőtt falura költöztünk. Az éjfél sokszor a szabadban ért, ahol pokrócba burkolózva bámultam a kis, fényes pontokat az égen. Különösen jó érzéssel töltött el a tudat, hogy a csillagok mindig a helyükön vannak. Legyen felhős az ég vagy dúljon a vihar – én tudtam, hogy mindig ott vannak az égbolton.

Néhány évvel később a polgármesteri hivatal egy erős fényű utcai lámpát szereltetett a házunk elé. Miután már jó ideje nem bámultam a csillagokat, újból kimentem megcsodálni a mennyboltot. Tiszta, felhőtlen idő volt. De hová lettek a csillagok? Ki rejtette el előlem, hisz egyetlen felhő sincs az égen? Hirtelen jött a felismerés: az utcai lámpák fénye. Nem felhős volt az ég, hanem túlságosan erős volt a köztéri világítás.

Fontos leckét tanultam meg ebből. A föld fényei, a kényelem, a pillanatnyi siker ragyogása, de a szívben dúló viharok és az ellenségeskedés is megakadályoznak abban, hogy meglássuk a csillagokat és magát Istent. Teljesen megfeledkezünk arról, hogy Ő jelen van, mivel elégségesnek tűnik az a világosság, ami lentről árad.

Ézsaiás figyelmeztet: Hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott (Ézs 59:2). Meghívlak, kedves barátom, hogy vizsgáld meg, netán égve hagytad magad körül a fényszórókat, és ha igen, akkor kapcsold ki azokat, hogy elmélyülhess Istenben!

Baráti tisztelettel, Sara Gîscan

AMiCUS Bukarest