Október 17.

Kedves barátom!

Mi, emberek szeretünk feljutni a hegyek csúcsá ra. Szívesen másszuk meg a legmagasabb ormokat, szállunk hőlégballonnal, vitorlázóval vagy repülőgéppel. Szeretjük fentről látni a világot, mert így a „világ urának”, a Kék Bolygó királyának érezzük magunkat.

Elménk számára az egyik legértékesebb érzés a túláradó csodálat. Ámulunk a csillagos égbolt, a délceg hegyek, a végtelen óceán előtt, és ezáltal kezdjük el igazán megérteni, hogy hol is van a helyünk ebben a világban. Ilyenkor kevésbé magunkra, hanem inkább Istenre gondolunk, akinek mindenünket köszönhetjük.

Szívesen másszuk meg a hegyeket, hogy fentről láthassuk a világot, legnagyobb szükségünk mégis az, hogy térdre boruljunk. Kulcsoljuk össze a kezünket, és mondjunk imát Annak, Aki mindig és mindenkor megérdemli a dicsőítésünket.

Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél…
Mi Urunk, Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön! (Zsolt 8:4–7, 10).

Baráti tisztelettel, Alicia Roman

AMiCUS Nagyszeben