Szeptember 25.

Kedves barátom! Sajnos az életben megesik, hogy elveszítünk valakit, aki mindig mellettünk volt, és nagyon szeretett minket, és akit mi is nagyon szerettünk. Ilyenkor talán nem is tudatosul bennünk, hogy mit jelent elveszíteni egy kedves személyt, annyit viszont érzünk, hogy valami megváltozott. Szívünkben űr keletkezik, ami mintha napról napra egyre mélyülne… Amikor fájdalom gyötör, felmerül bennünk a kérdés: Miért, Uram? Elkeseredetten próbálunk választ találni, hogy a keserűségtől és vágytól égő lelkünk megnyugodhasson. Azonban az igazság az, hogy nem fogunk választ találni, legalábbis addig nem, amíg ezen a földön élünk. Mivel még idelent vagyunk, hiszem, hogy a fájdalmainkra a legjobb válasz a reménység: reméljük, hogy egy napon majd visszajön az Úr, hogy föltámassza és magához szólítsa választottait. Akkor majd minden fájdalom elmúlik, és elkezdődik a viszontlátás és az örök élet szerezte határtalan öröm.  Isten nem akarja, hogy egy is elvesszen vagy szenvedjen közülünk, ezért is hozta meg a legnagyobb áldozatot: a Fiát adta értünk. Jobban szeret minket, mint azt elképzelhetnénk. Az Ő szeretete fogja betölteni az űrt a lelkünkben, és fogja enyhíteni a fájdalmat és a vágyódást, amit most érzünk.  Tárd ki előtte a szívedet, és Ő meggyógyít, meghallgat, és nap mint nap támogat. Bízz az Ő karjában, és őrizd meg az élő reménységet a lelkedben! Nemsokára eljön a viszontlátás pillanata, hiszen meg van ígérve: És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak (Jel 21:4).  Baráti tisztelettel, Alice Jalbă AMiCUS Párizs