Augusztus 13.

Kedves barátom!Nosztalgiával gondolok vissza gyermekkorom szép emlékeire. Voltak kevésbé fontos pillanatok az életemben, de volt részem áldásokban is. Egy verőfényes napot a barátok és szüleim társaságában töltöttünk a tengerparton. Épp elhagyni készültünk a partot, mivel a barátságos napsugár túl erősen „ölelgetett”, mi pedig hűvösebb helyre vágytunk. Barátaink előre siettek, velük tartott a testvérem is, én azonban engedelmesen a szüleimmel maradtam. Eszembe jutott azonban, hogy a barátaim biztosan felkeresik majd a hűsítőt és fagylaltot árusító standot. Most akkor mi legyen? Maradjak a szüleimmel, vagy menjek a barátaim után? Még egyszer alaposan átgondoltam a dolgot, aztán… rohanni kezdtem. Túlságosan vonzó volt a kísértés – forróbb volt a lábam alatti homoknál. De mi történt? Nem találtam a barátaimat. Egyszerűen eltűntek. Hátranéztem, de már a szüleimet sem láttam, csak a háborgó tengert és magamat, amint egyre inkább elkeseredem. Sírni kezdtem. Egy jóindulatú néni magához ölelt. Ő volt az én mentőövem. Segített megkeresnem a szüleimet, akik immár sokkal drágábbnak tűntek számomra minden fagylaltnál. Barátom, kísértett-e valaha a gondolat, hogy elszaladj szerető Atyádtól, mert valami más sokkal vonzóbbnak tűnt nála? Én kerültem már ilyen helyzetbe. Többször is hasonlítottam már a tékozló fiúhoz, de mindig hazatértem. Maradjunk az Atya védelmező karjaiban, de ha mégis megtörténik, hogy eltévedünk, bárhol is lennénk, kiáltsunk az Úrhoz: Teljes szívből kerestelek téged: ne engedj eltévedeznem a te parancsolataidtól! (Zsolt 119:10).Baráti tisztelettel, Alis RaicuAMiCUS Brassó