Június 13.

Kedves barátom!A nem megfelelően edzett lábaimhoz talán kissé nehéz túraútvonalon kapaszkodtam fölfelé. A lelkiismeretesen cipelt hátizsákomban volt némi elemózsia, aminek szerintem elégségesnek kellett lennie egész napi erőnlétem biztosításához. Indulás előtt valaki felajánlotta, hogy szívesen viszi a vizes flakonomat, amit én illedelmesen visszautasítottam, hiszen biztos voltam a saját képességeimben. A cipelt teher azonban minden egyes lépéssel megduplázta a súlyát. Elhatároztam, hogy ügyet sem vetek rá, remélve, hogy amint telik az idő, hozzászokok a túrához, az izmaim bemelegednek, s így új erőre kapok. A korábbi hang azonban többször is kérte, hogy fogadjam el a segítségét, én azonban ezúttal is köszönettel visszautasítottam az ajánlatot, mert úgy gondoltam, hogy ennyit nekem is meg kell tudnom tenni. Csakhogy a teher egyre nyomasztóbb lett. Ekkor ugyanaz a hang, figyelmen kívül hagyva korábbi visszautasításaimat, újból megkérdezte: Eunice, nincs szükséged segítségre? Unszolására végül átadtam neki a vizes flakont, amit egészen addig a pillanatig nem is éreztem túlságosan nagy tehernek. Viszont így máris könnyebb lettem pár kilogrammal. Annyira megkönnyebbültem, hogy úgy éreztem magam, mint egy szállingózó hópehely. Ha néha úgy gondolod, hogy ura vagy a helyzetnek, hogy egyedül is boldogulsz, és az út nem is olyan nehéz, jusson eszedbe, hogy addig nem tudatosul benned a teher súlya, míg nem adod át annak, aki képes azt hordozni: Jézus Krisztusnak. Ő mondta: Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket (Mt 11:28). Baráti tisztelettel, Eunice MargaAdventus Egyesület