Május 20.

Kedves barátom!
Egyik kedvenc bibliai történetemről szeretnék beszélni neked. Illésről és szenvedéseiről van szó (1Kir 19). Egyedül, elhagyatva az volt az érzése, hogy túlságosan nagy feladat hárul rá, és ez az érzés épp egy hatalmas győzelem után kerítette hatalmába. Az Úr látta szenvedését, és nem maradhatott közömbös. Időt adott neki, hogy megpihenjen, táplálta és vízzel itatta. Úgy gondoskodott testi szükségleteiről, ahogyan régen is tette, aztán megmutatta neki a jelenlétét – de nem mennydörgés, szélvihar vagy földrengés, hanem egy csendes szellő által. Biztosította őt arról, hogy még vannak hűséges emberek, tehát nincs egyedül, és számára is fontos szerepet tartogat a tervében. Hát nem csodálatos?
Nekem nagyon tetszik ez a rész, mivel úgy érzem, hogy én is olyan vagyok, mint Illés. Számos esetben én is elcsüggedtem. Bár nem vettem észre, Isten mégis a gondomat viselte a bukásaim során. Amikor pedig már nem láttam kiutat, próbáltam visszaemlékezni arra a halk szellőre, amely folyton a nevemen hívott és felkínálta számomra Jézust – az élet Kenyerét és Vizét.
Kedves barátom, tudom, hogy te is olyan vagy, mint Illés, és a szíved harcokat vív, de a halk szellő a te nevedet is ismeri.
Hát nem tudod-é és nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremté a föld határait? Nem fárad és nem lankad el; végére mehetetlen a bölcsessége! Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el! (Ézs 40:28-31). 
Baráti tisztelettel, Bianca Hinta
AMiCUS Brassó