Április 3.

Kedves barátom!Egyetemi éveim alatt egyszer a laborban tartott órán a tanárnő nekünk szegezte a kérdést: Ki dohányzik közületek? Miután a jelenlevők több mint fele felemelte a kezét, újabb kérdés következett: Ki az, aki fel is vállalja, hogy dohányos? Csupán két kéz maradt a levegőben. Az eset kapcsán elmélkedni kezdtem a keresztény élet fogalmán. Vajon mi is ilyenek vagyunk? A bizonyságtevésre felemeljük a kezünket, de aztán leengedjük, ha azt fel is kellene vállalnunk? Jézus mondja: Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát (Mt 7:21). A Máté evangéliumában leírt párbeszéd azon emberek kérdéseivel folytatódik, akik azt hitték, hogy ők Isten munkatársai: Nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők (Mt 7:22-23). Miért mondja ezt Jézus? Hát nem olvassuk a Bibliát minden reggel? Talán nem tanulmányozzuk naponta? Nem teszünk jót? Nem imádkozunk minden nap? Dolgozhatunk Istenért, de ha nem Istennel munkálkodunk, akkor Jézus nem igazán van jelen az életünkben. Lehetünk úgy is keresztények, hogy nem ismerjük Őt személyesen. Monda néki Péter: Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged. Hasonlóképpen szólnak vala a többi tanítványok is (Mt 26:35). Viszont, amikor eljött az ideje, hogy nyilvánosan felvállalják, amit kijelentettek, mindannyian elfordultak a tanítástól, de főleg Jézustól. A puszta hitvallomás értéktelen, ha nem társul hozzá a Jézussal együtt élt élet felvállalása. Meghívlak, vállald nyíltan a nevet, amit viselsz – kereszténységedet, azt, hogy Jézus követője vagy!Baráti tisztelettel, Marian Șerban AMiCUS Brassó