Február 16.

Kedves barátom!Volt-e valaha olyan érzésed, hogy már nem hallod Isten hangját, mintha egyszerűen eltűnt volna a közeledből? Magadra hagyott volna? Vagy talán te távolodtál el tőle túl messzire?Egy zsúfolt megállóban a villamosra várakoztam. A szemközti járdán egy fiatalemberre lettem figyelmes, aki fülhallgatót viselve, földre szegzett tekintettel lépdelt. Nem hallotta a körülötte levő zsibongást, így ügyet sem vetve a veszélyekre, egyszerűen átkelt a síneken. Nem vette észre, hogy egy mentőautó száguld felé szédületes sebességgel. Mindannyian aggódva kiáltottunk fel, de a fiatalember nem állt meg, mivel nem hallotta a kiáltásokat sem. Becsuktam a szemem, mert nem akartam látni az elkerülhetetlent… A füleimet befogva próbáltam menekülni a kegyetlen valóság elől. Amikor újból kinyitottam a szemem, már megtörtént a csoda: a fiatalemberhez odaszaladt egy bátor személy, és leterelte az úttestről. Az élet forgatagában gyakran érezzük magányosnak magunkat, magával ragad saját belső életünk, és nem halljuk meg Isten kiáltásait. Rabul ejt a mindennapok „zenéje”, így figyelmen kívül hagyjuk az isteni oltalmat. Mindezek mellett, még ha túlságosan el is lennénk foglalva ahhoz, hogy meghallgassuk Őt, Isten folyamatosan figyelmeztet, kész a segítségünkre sietni és oltalmában részesíteni. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy látszólagos magányunk mögött mindig ott áll a közbelépni kész oltalmazó Kéz. Sosem vagyunk egyedül, hiszen az Úr gondoskodik rólunk. Erről biztosít a Szentírás is – Mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled (Zsid 13:5). 
Baráti tisztelettel, Marta MateașAMiCUS, Bukarest