Január 7.

Kedves barátom! Észrevetted, hogy az imaházban vagy kedves emberek társaságában szívesen beszélünk és éneklünk a reménységről? Mégis amint nehézséggel szembesülünk, reménységünk meginog, és kételyek fészkelik magukat a szívünkbe. Ez velem is megtörtént. Isten azonban nem akarja, hogy elnyomjanak a fájdalmak. Azt akarja, hogy felemeljük a tekintetünket, és szemléljük szeretetteljes, kedves arcát. Meg szeretné fogni a kezünket, és vezetni akar bennünket, mégis túlságosan sokszor semmibe vesszük Őt, saját erőnkre támaszkodunk, és csak végső elkeseredésünkben fordulunk hozzá.Gondolkoztál-e valaha azon, hogy mi Isten terve az életeddel? Mindig kíváncsi voltam erre. Ösztönszerűen próbálunk kényelmesen elhelyezkedni az ismereteinkben, és néha sikerül is felfognunk a kihívások célját, és megértjük, hogy az igazi reménység egyedül Istenben keresendő. Máskor viszont azt hisszük, hogy semmi sem fontosabb saját szubjektív felfogásunknál és a nehézségben bennünket felkavaró negatív érzelmeknél. Megengedjük magunknak, hogy elfeledkezzünk arról, hogy Isten áll életünk kormánykerekénél. Az igazság az, hogy nem Ő hagyott el, hanem mi veszítettük el a bizalmunkat a gondviselésében. Csak idő teltével jövünk rá, hogy a megpróbáltatásaink a mennyei terv részét képezik. Kedves barátom, emlékezz arra, hogy fontos eleme vagy az Isten ellenőrzése alatt álló, hatalmas világnak! Ne feledd, hogy Istennek különleges terve van veled, hiszen megígérte: Mivel én vagyok Urad, Istened, aki jobb kezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek! (Ézs 41:13). Baráti tisztelettel, Ilyusha BeleniucAMiCUS, Bălți